Új Szó, 2012. szeptember (65. évfolyam, 203-225. szám)
2012-09-04 / 204. szám, kedd
16 FUTBALLGYILKOSOK FOCITIPP ■ 2012. SZEPTEMBER 4. www.ujszo.com A szerző előszava Német sajtójelentések alapján kilenc ország- köztük Magyarország is - érintett a legújabb futballbot- rányban, amely szakértők szerint földrengést okozhat az európai labdarúgásban. A bochumi államügyészség az év elején indított vizsgálatot egy, a labdarúgó-mérkőzések kimenetelét befolyásoló nagyszabású nemzetközi fogadási botrány felgöngyölítése érdekében. (MTI, 2009. november20., 9:07) Az anyjuk úristenit! Oké, nem fogtam vissza magamat, amikor egy napilap szerkesztőségében ülve elolvastam a Magyar Távirati Iroda hírét. Nem sokkal korábban fejeztem be a reggelimet, amúgy is nyűgösen keltem aznap, nyugalmat akartam. Akkor még hajlottam arra, hogy a bochumi ügyészek homályos utalásai a nemzetközi fogadási csalássorozat esedeges magyar vonatkozására túlzóak, és maximum ezt a napomat cseszik el. Hogy jóval később már megkérdőjelezik sportújságírói pályafutásom értelmét, sőt a labdarúgás iránt táplált szenvedélyemet is, azt rémálmaimban sem gondoltam. Naiv lettem volna? Mindannyian azok voltunk A stadionból laptoppal tudósító újságíró, a lelátón tökmagot és fruttit rágcsáló szurkoló éppúgy, mint az a nagypapa, aki otthon a konyhai sámlin ücsörögve nézte az ősrégi Junoszty tévén a szombat délutáni meccset, hátha bejön az ötös kötés, és végre csinál egy kis pluszpénzt a tippmixen. Átvertek minket. Labdarúgók. Edzők. Játékvezetők. Menedzserek. Klubelnökök. Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem szögeznénk le: voltak és még mindig vannak becsületes emberek a magyar futballban. Ez a könyv viszont nem róluk szól, lévén hogy az elmúlt közel másfél évtizedben a moslék elöntötte a magyar focit. A mi kis „focikánkat”, amit szerettünk, amiért rajongtunk, a pocsék színvonalával és a lepukkant stadionjaival együtt. Ha sejtettük is, hogy valami nem stimmel, ha láttunk is gyanús jeleket, furcsa gólokat, és hallottunk ijesztő pletykákat, a szenny mértékéről egészen az utóbbi időkig nem volt elképzelésünk. A bundaügy egyik kulcsfigurája szerint az elmúlt tíz évben - hor- ribile dictu - fordulónként minimum négy (!) mérkőzést manipuláltak az NB I-ben. Minimum négyet. Tetszik érteni? ®©ö A bunda mindig létezett a futballban. Mindig. Már az Aranycsapat némely játékosáról is keringtek hírek. A hatvanas-hetvenes években kettős rangadók eredményeit beszélték meg jó előre, a nyolcvanas években kirobbant totóbotrány pedig már egy fiatalabb generáció számára is kitörölheteden emlék. A rendszerváltás után azonban csend volt. Azt reméltük, jön egy jobb világ. Hogy megszabadulunk Kádár örökségétől, az úttörőtáborok erőltetett drilljétől, és a május 1-jei luftballonos felvonulás kierőszakolt derűjétől. S reméltük azt is, hogy a fordulattal elfelejthető lesz az irapuatói 0-6 és a Totókirály. Hogy a magyar labdarúgásnak finoman szólva sem tett jót a pi(Fotó: fotolia.com) Futballgyilkosok (1. rész) A magyar bundabotrány - pénz, drogok, prostík... acgazdaság, az immár történelmi tény, ennek a könyvnek nem ezt kell taglalnia. De egy biztos: az egyesületek a kivont állami pénzek miatt hirtelen a rendszer(váltás) mostohagyerekei lettek. Az ön- fenntartás mibenléte, egy gazdasági alapokon működő klubmodell felépítése messze meghaladta a klubvezetők képességeit. Ezeknek az embereknek gőzük sem volt arról, hogy mi a profizmus. Persze, nem lehet csak rajtuk elverni a port. A felelősség, ami idáig juttatta a magyar futballt, megoszlik. A sportág hazai erózióját katalizálta az is, hogy egy időben sorra zárták be a pályákat, vagy hogy az utánpódásképzés fontosságáról sokan csak dumáltak, de tenni nem tettek érte érdemben semmit. Időnként, ha az érdeke éppen úgy kívánta, a politika is feltűnt a színen, hogy aztán egy újabb, megváltozott érdek miatt hirtelen lelépjen. A szellemi, szakmai kapacitás hiánya is feltűnő az elmúlt két évtizedben. Egy alkalommal a szövetségi kapitány, Egervári Sándor egy békésnek induló háttér- beszélgetés során magából kikelve ordibált velem pusztán azért, mert a szakma felelősségét merészeltem feszegetni a témában. Felhördülése ellenére biztosan állítható: a hozzá nem értő edzők is ludasak abban, hogy jelenleg még egy európai középcsapatban sincs magyar labdarúgó. 1986 óta generációk sora nő fel úgy Magyar- országon, hogy nincs valamirevaló fútballélménye. A Ferencváros 1995-ös Bajnokok Ligája-szereplé- se az már valami volt. Emlékszem, attól izgalomba jöttünk, hogy valami pökhendi holland edző, bizonyos Louis van Gaal a szájára vette az Üllői úti közönséget, és bemószerolta őket a rasszista bekiabálások miatt az európai sportsajtóban. Ennyi bőven elegendő volt ahhoz, hogy úgy érezzük, végre rólunk is szól egy picit a nemzetközi futballélet, végre valaki észrevett minket... Örültünk az adantai olimpiai válogatottnak 1996-ban, és annak, amikor Lisztes Krisztián egyszer KEK-döntőn ülhetett a Stuttgart kispadján. De hol jön mindez ahhoz, hogy Gera Zoltán a Fulhamben kezdő volt az Adético Madrid elleni Európa Liga-finálén? Rémlik, milyen lelkesítő volt, amikor Torghelle Sándor góljaival barátságos meccsen legyőztük Németországot idegenben. Dzsudzsák Balázs a PSV játékosaként két olyan bombagólt lőtt az Ajaxnak, amit Cristiano Ronaldo is megirigyelne, és viszonylag friss az élmény, amikor a Debrecen a Levszki Szófiát kiverve bejutott a BL főtáblájára. Az U20-as válogatott vb-bronzérme után egy darabig azzal hitegettük magunkat, hogy beérett egy olyan korosztály, amire két évtizede várunk. És persze nagy elégtételt jelentett, hogy 2011 szeptemberében végre egyszer mi győztük le a svéd válogatottat az utolsó percben lőtt góllal. Harminckét éves vagyok, és tessék, ezek a magyar futballtól kapott boldog emlékképeim. Röhej. Mert mi ez ahhoz képest, amit a gazdasági, kulturális és történelmi szempontból hasonló környező országok mindegyike képes felmutatni az utóbbi húsz évből? Romániából elég csak megemlíteni Gheorghe Hagi nevét, akit nem olasz kiscsapatok, hanem a Real Madrid és a Barcelona szerződtetett, a válogatottat pedig világbajnokságokon, Európa-bajnokságon irányította. Az ukránoknak megadatott Andrij Sevcsenko és a Dinamo Kijev, a cseheknek az 1996- os Eb-ezüst, vagy a Sevcsenkóhoz hasonlóan szintén Aranylabdával jutalmazott Pavel Nedvéd. Lengyelország a kétezres években rendre ott volt a világbajnokságokon, és 2008-ban kijutott az Eb-re is (hogy aztán az idei kontinenstornának már társrendezője legyen Ukrajnával). A gyakorta lesajnált Szlovákia 2010-ben Dél-Afriká- ban úgy jutott tovább a csoportjából, hogy legyőzte a címvédő Olaszországot. A délszláv államok sikeres csapatait és világklasszis játékosait felsorolni is felesleges, annyi van belőlük. ©®a Természetesen a környékünkön sehol sem maradt szeplőden a sportág. Az internetes fogadás megjelenésével párhuzamosan kialakult iparág, a fogadási csalás a fenti országok mindegyikét vírusként fertőzte meg az elmúlt bő évtizedben. Ahol alapvetően kevés a pénz a futballban, ott azonnal felbukkan a maffia, és megkörnyékezi a befolyásolható játékosokat. Ám amíg a régió nemzetei fútball- teljesítménnyel, és elsősorban ezzel vonják magukra Európa és a világ figyelmét, addig mi, magyarok kizárólag akkor válunk érdekessé külföldön, ha valakit letartóztatnak bundagyanúval, vagy ha egy klubigazgató, akinek csapatában nem maradt feddheteden játékos, kiugrik a tizenhatodik emeletről. Olyan ország futballja vált velejéig romlottá, amelynek állampolgárai nap mint nap találkoznak a korrupcióval, vagy éppen részt vesznek annak valamelyik formájában. Itt a zsebekben ott lapulnak a buherált BKV-igazolványok, a szlovák rendszámú luxusautók szélvédőjén pedig a jogtalanul kiváltott rokkantkártyák figyelnek. A felszámolt, majd más néven újra megalapított kft.-k, a számlagyárak, a paraszolvencia és a nokiás dobozok országa a miénk. Ha egy jól menő vállalkozónak nincs milliós nagyságrendű adóhátraléka, már gyanús a partnerek szemében. A világon egyedül Magyarországon „csippeltetik” és „flesseltetik” a fiatalok a PlayStationt és az Xbo- xot, mert így nem kell megvenni az ereded játékot a boltban, elég, ha letöltik a nettől és kiírják egy harmincforintos Verbatim-cédére. Ha az autószerelőnél vagy az asztalosnál az ár felől érdeklődünk, soha nem felel egyenesen. Előbb mindig visszakérdez: számlával vagy a nélkül legyen? És a válasz az esetek kilencvenkilenc százalékában az utóbbi lesz. Szóval javaslom, mielőtt nyilvános kivégzéseket követelünk a fogadási csalások miatt, számoljon mindenki háromig, aztán tartson önvizsgálatot. Michel Piatini, az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) elnöke ez év márciusában nem hagyott kétséget afelől, mit gondol a fogadási csalásba keveredő játékosokról. Azt mondta, hogy ezeket az embereket örökre el kell tiltani a futballtól. Igaza van Piatininek. Aki bűnös, egy életre húzzon el a sportágból. Abban azonban ez a könyv már némiképp vitatkozna az UEFA első emberével, hogy a „labdarúgóké a legnagyobb felelősség a fogadási csalások elkövetői közül”. Természetesen jogi, erkölcsi és morális értelemben soha egyeden érintettet sem szabad felmenteni a bűne alól, és e könyv szerzője őszintén reméli, hogy az igazságszolgáltatás elrettentő erővel sújt majd le ítéleteivel a tettesekre. A Futballgyilkosok című könyv azonban mérlegre helyezi az enyhítő körülményeket is azzal, hogy bemutatja a magyar labdarúgás kulisszáit. Hátramegyünk a kertbe, a szégyellt, sufni mögé eldugott pottyantós vécéhez, bedugjuk a fejünket a nyíláson, és felhozzuk mindazt, amit ott találunk. © © ® így fogjuk leleplezni a korrupt, játékosait zsaroló vezetőket, az iszákos, a szakmát „ugató” edzőket, és így részben rácáfolunk Michel Piatini szavaira is. Kiderül majd, hogy egynémely klubnál gyakorlatilag kényszerítették a játékosokat a csalásra. Persze zömmel olyanokról esik szó, akik önként és dalolva vettek részt meccsek manipulálásában, nem törődve azzal, hogy éppen válogatott mérkőzést adnak el, vagy kiejtik együttesüket az első osztályból. A fogadási csalás magyarországi rendszerének működését is felfedi a könyv. Olyan világba toppanunk be kéretlenül, ahol fehérgalléros bűnözők, gádástalan gengszterek, és a bundázással szerzett milliókat méregdrága kocsikra, fegyverekre, prostituáltakra és kábítószerekre költő focisták a főszereplők. Hányingert keltőén undorító lesz. A könyvben az egyszerűség kedvéért csupán Péterként megnevezett NB I-es labdarúgó egészen a közelmúltig aktív szerepet játszott magyar bajnokik, illetve Magyar Kupa- és Ligakupa-mérkőzések manipulálásában. Péter a karrierje első éveiben dédelgetett egy álmot, hogy ő futballista lehet Magyarországon. A problémát az okozta az ő esetében is, hogy idővel kiderült, az itthoni közeg velejéig romlott. Rájött, hogy az álmai puszta illúziók voltak. Léggömbök, amik kipukkadtak. Milliókkal tartozott neki a klubja, amikor először belement, hogy társaival elcsaljanak egy meccset. Aztán még egyet, és még egyet. Onnantól pedig nem volt megállás. Mocsok ember lett. Egy tróger. Ez az ő története. Ui: Mielőtt egy névtelen telefonáló megfenyegetne, hogy elvágja a torkomat (jellemzően ezen már a könyv megjelenése előtt túlestem...), és mielőtt a Központi Nyomozó Főügyészség emberei az itt leírtak miatt ki akarnának hallgatni, netán igyekeznének rávenni, hogy kiadjam a forrásaimat, leszögezem: a kötet szereplői kitalált figurák. Amennyiben az olvasó a könyv alakjai és valóságos személyek között mégis hasonlóságra bukkanna, az nyilvánvalóan csak a véledennek köszönhető. Ugyebár. Innentől kezdve mindenki legyen szíves békén hagyni. Köszönöm. (Folytatás a jövő héten!) A Futballgyilkosok-at a DUNA International Könyvkiadó Kft hozzájárulásával közöljük. Benkö Gáboi
