Új Szó, 2012. szeptember (65. évfolyam, 203-225. szám)

2012-09-19 / 216. szám, szerda

14 Horgász ÚJ SZÓ 2012. SZEPTEMBERI?, www.ujszo.com Görbüljön a bot! Minap át­csenget a szomszédasz- szony, hogy meghalt a félje. Hatvan­éves volt, a második infarktus vitte el. A hír váradanul ért és lesújtott, annál inkább, mert horgászcimbora távozott. Párszor pecáztunk is együtt, aztán maradtunk a beszél­getéseknél, mert ő inkább a fővárosi tavakat járta, két-három órás, a munkaidő utáni pihenésként kizárólag a pontyozást művelte. Sok útbaigazítással segítettem, és egy-egy magyarországi akciós kínálatra is felhívtam a figyelmét, lefordítva a magyar horgászlapokban megjelenő cikkeket. Bolgár volt, onnan nősült Szlováki­ába. Jókat derültünk egymás nyelvi bakijain: ő, a bolgár, s én, a magyar. Két marslakó, akiket a másság láthatadan szála kötött össze. Sokat dohogott, panaszko­dott a hazai állapotokra, a „horgásztársak” önzésére, a vízparti „könyöklőkre”, az értelmeden előírásokra. Válaszom mindig az volt, jöjjön velem folyóvízre, ki a madárfüttyös természetbe, hagyja a pozsonyi tavakat a húshorgászoknak. Az orvos is azért ajánlotta neki a pecát, hogy mozogjon, védje az egészségét, és ne idegeskedjen. Mert Niki impulzív ember volt. Csak remélhetem, hogy megfo­gadta a tanácsomat, és az égi horgászmezőkön jobban megválogatja, hol és milyen társaságban horgászik. Mert a peca azért van, hogy felüdüljön az ember, és kilépjen a mindennapok taposómalmából. Akárhány éves korában kezdi az em­ber művelni, kiegyensúlyo­zottabbá, nyugodtabbá, és bármily furcsán hangozzék, jobb emberré válik általa. Az ő esetében érvényes volt a mondás: jobb későn, mint soha. De azért jobb idejében, mint későn. kövi A Horgász melléklet legközelebb 2012. október 3-án jelenik meg. Ötleteiket, beszámolóikat a horgasz@ujs20.com címen oszthatják meg velünk. Végre szakítottam atavisztikus vonzalmammal a folyóvizek iránt, és célzottan kiültem egy szép tavi pontyot Türelem pontyot terem Amikor két hónapja har­csafogásról írtam, kap­tam egy kedves, gratuláló üzenetet, megtoldva egy félmondattal: remélem, azért ponty is lesz! Bi­zony, az ősznek kellett el­jönnie, hogy rászánjam magam egy hamisítatlan tavi pontyozásra. Direkte és célzottan. Meg kell mutatnom a tiszteletes úrnak, hogy pontyot is tudok fogni! Kapóra jött a lehűlés, most már nem volt mire kibeszélni ma­gam; irány a tó. KÖVESD! KÁROLY A véletlen úgy hozza, hogy hétköznap jutok ki, így a mind­össze négy-öt hektáros vízen teljesen egyedül vagyok. Egy darabig azon agyalok, nincs-e valami tilalom, amiről nem tudok. Telepítés kizárva. A szárazság miatt viszont olyan alacsony a tó szintje, hogy teli van szigetekkel. Mindenütt ho­mokpadok, iszap, döglött kagy­lók, mögöttük a haláluk előtt megtett utolsó méterek kacska- ringós csíkjaival. Legalább fél méter hiányzik a szokott víz­szinttől. Egész délelőtt kísérle­tezek, harmatgilisztával, ku­koricával, csontival, úszózok, súlytalanul pottyantok, kere­sem a helyem, nem találom. Magányos balinok cirkálnak erre-arra, látszólag céltalanul (küsz alig akad a tóban, nem tudom, miért nem telepítenek szeméthalat), vadkacsák zajon- ganak a szigetek körül. Akad viszont kölyökharcsa: szépen megmeríti az úszót, majd mél­tatlankodva pocsol. Hogy kerül ez ide? Később megoldódik a rejtély: kis koipontyot látok a virgonc bodorkák közt. Tehát valaki „színesíti” az állományt. Nagy pontyok a bokrosban Délután elmegyek a sarokba, ahol három éve elcsíptem egy négykilós pontyot. Az is ősszel jött az idő is hajszálra hasonló, lehűlés után megállapodott ha- misítadan vénasszonyok nyara. Lecuccolok a betonlapokból ki­rakott lépcső aljára, amely nem horgászhely, inkább a tó körüli kiskertek öntözését szolgálja, és falatnyi mólófélében végződik. Igazi embert próbáló terep: jobb oldalon hosszú sávban fűzfa­bokrok borulnak a vízre, melyek 7 kilós pikkelyes Balról bedőlt fűzfa Eközben azon meditáltam, miért nem horgássza senki ezt a helyet? A tó legjobb része, ha hal lennék, csak itt akarnék lakni, a bokrok alatt, a nagy fa védő öle­lésében. A sporik szinte kivétel nélkül a nyűt vizet bombázzák fenekezőikkel, úszózni elvétve látok egy-egy embert. Partközei­ben senldt. Talán másfél óta is eltelt, mire megpillantottam az első pörsené- seket, apró buborékokat az úszó közelében. Ezek az úszós pon­tyozás legizgalmasabb pillanatai: megjöttek a halak, és turkálnak. Aztán az úszó is nyugtalankodni kezdett, meg-megbillent, ahogy hozzáütődött egy-egy forgolódó ponty háta, oldala. Szinte láttam lelki szemeim előtt, hogy egy nagy ponty szinte fejre állva tur­kál, s közben odalegyint az úszó­nak. Amely, hajszálpontosan ott és úgy, mint ahol és ahogyan egy hete-elmerült. A bevágás pillanatában tud­(A szerző felvételei) tam, hogy nagy ponty akadt, amely nem hazudtolta meg magát: fél másodperc alatt (de lehet, hogy már a kukorica fel­szippantásának pillanatában) a bedőlt fát vette célba. Most azonban, okulva a múltkori esetből, és köszönve az erősebb szereléknek, keményen bántam vele. Mikor a pattanásig feszült zsinór végén rájött, hogy a fába nem mehet, becsörtetett a bok­rosba. Pontosabban annak a szélébe, mert oda sem enged­tem mélyen. Inkább szakadjon az erős zsinór, de nem járhatok ugyanúgy! Kifejezetten erősza­kosan fárasztottam. Éreztem, hogy nagy hal ez is, csak akkor van esélyem, ha mielőbb meg- pipáltatom. Még tett egy próbál­kozást a jobb oldali bokor felé, de oda sem engedtem. Ahogy nyomult visszafelé, egy óvadan pillanatban kiemeltem a fejét a vízből. Ekkor dőlt el a csata. In­nentől már rövidült a fékmuzsi­ka, a rohanások lüktetéssé sze­lídültek, miközben többször is pipálásra kényszerítettem, majd alá a merítőt! Csodaszép vaskos, 68 cm-es tőponty volt őkelme, alig bírtam lefogni, úgy ugrált. Sajnos, a digitális mérlegem ösz- szevissza mért, így csak megsac- colni tudtam a súlyát, valamivel hét kiló fölöttire. Aztán csak élveztem a langyos napsütést, rágyújtottam, kávét kortyoltam, és nem zavart sem­mi a világon. Még egy termetes bodorka verte fel a pulzusom, úgy slukkolta be a 3 kukoricát, mint az öreg potykák, majd zár­szóra jött egy szépségdíjas ká­rász. Bár a szeptember az igazi pontyozás ideje, hazafelé már az őszi pergetés motoszkált a fejemben. egy bedőlt fával végződnek, jobbomon is dzsumbuj. Lehet, hogy öngyilkosság matchbottal, 18-as zsinórral próbálkozni? Lemorzsolok egy cső kukoricát - nincs annál jobb -, és beszórok a bokrok elé néhány marékkal. Aztán ülök, és várok. A jó pon­tyot ki kell seggeim, mondják az öregek, s igazuk van. Épp a raj- csúrozó vadkacsákon felejtem a tekintetem, amikor hirtelen elmerül az úszó, s abban a pil­lanatban, ahogy betörtök, a hal már vágtat is be a fába. Hajaj, nem lesz az jó! Érzem, nagy ponty (ha amur lenne, a nyűt víz felé törne), botom kává­ba görbülve bólogat, borzasztó rugalmasak ezek a matchbotok, de üyen műfajhoz sajnos, nem valók. Nem is szólva a zsinór­ról. Halam be is ront a vastag gallyak közé, ott kavar a fában, fél asztalnyi burványokat ka­varva. Nem tudok jobbat, mint tartam, s remélni, kijön. Eszébe sincs. Még egy cselet is bedob: úgy tesz, mintha kijjebb akarna jönni, visszaoldalaz a bokros­ba. Onnan se tudom kicibálni. Aztán még nagyobb erővel ront be az ágak közé. Szinte az egész fa rázkódik, ki tudja, hány kilós lehet a hal. Úristen, mit kibír ez a pókháló zsinór! A ponty meg egyre beljebb és beljebb furako- dik, érzi, arra van a menekülés útja, s tudom, elveszítem, csak idő kérdése mikor. Olyan mély­re ment, hogy onnan már nincs visszaút. El is esetten a zsinór. Kezem, lábam remeg, szentsé­gelek egy rövidet, aztán nagy nehezen megnyugszom. Több kapásom nincs, de azzal a re­ménnyel indulok haza, hogy pár nap múlva visszajövök, s akkor leszámolunk. Édes a bosszú Több, mint egy hétbe telik, mire sikerül újra kijutnom, igaz, vasárnap, de most is csak Jobbról benyúló bokrok egy csapatot látok, az is sze- delőzködik, szereli szét a „ne­héztüzérséget” az éjjeli bojlizás után. Ügetek a múltkori helyre, a sarokba. Ezúttal nem sokat kísérletezem, rögtön meghin­tem a bokros szélét friss cse­megekukoricával, ráetetek két marék pelletet, és beélesítem a szereléket. Okulva a múltko­ri kudarcból, gerincesebb bot, huszonhetes zsinór és négyes horog (rajta két szem kukori­cával) várja a kapást. Az úszó a szokásos, „kristálywagler”, vagyis átlátszó, súlyozatlan, vé­kony, harminc centis úszó, ame­lyet két kis ólom tart katonásan, a horogtól öt centire jelzőólom. Élőkét nem használok, gyengíti a szerelést. Mivel ezerszer meg­tapasztaltam, hogy az ördög a részletekben lakik, igyekszem hajszálpontosan a fenékre fek­tetni a horgot. A féket többször is ellenőrzőm, jó kemény-e, de nem a szakításig. Az úszó na­rancssárga bóbitája méternyire strázsál a bokorsor előtt. HITI TIPP Kéthorgos végszerelék AJÁNLÓ Enyhe borzadállyal nézem mindig az öreg szakikat (olykor fiatalokat is), amikor kéthor­gos, végólmos fenekező szere­léküket vetik be a pontyokkal szemben. Jobbik esetben leg­alább az „első” horog csúszóra van szerelve, rosszabbik eset­ben a szerelék végén van az ólom (etetőkosár), és mindkét horog a főzsinóron fityeg. So­sem értettem, mi ebben a plá­ne. Nyilván a több horog, több kapási esély reménye ösztökéli őket, ráadásul ha különböző csalit tesznek a két horogra, nagyobb az esély a hal étvá­gyának kiszolgálására. Jóma­gam ezt sosem használtam, és nem is fogom. Egyrészt a végólmos szereléknél a horgot felvevő hal hamar megérzi az ólom (etetőkosár) súlyát, és a természetellenes ellenállás miatt azonnal kiköpi a csa­lit. Ezért mindig csúszóólmos szereléket használok. Ennél a nehezék funkciója csak a ho­rog bejuttatása és egy helyben tartása, míg a zsinór szabadon fut kapáskor. Ráadásul min­den fül, csomó gyengíti a sze­reléket, márpedig a kéthorgos szereléknél minimum az egyik horgot „zászlóval” rögzítik a főzsinóron. Iszapos fenéken olykor jól jöhet a két horog, mert ha az egyik bele is süly­lyed az ólommal az iszapba, a másik fönt marad. De el tudom képzelni a halat, hogyan cibál- ja a második horgot ólmostól kifelé az iszapból! A két horog problémát okozhat fárasztás- kor is, mert míg az egyik ho­rog a hal szájában ül, a másik szabadon lógva beleakadhat a fenéken levő gallyba, kőbe, más akadóba. Szerencsés eset­ben csak ezt a horgot veszítjük el, ha pechünk van, a másikat is, a hallal együtt. Ezért nem jó semmire - véleményem szerint - a kéthorgos szerelék. Ahol megfelelő a halbőség, nincs rá szükség, ahol kevés a hal, vagy nincs étvágyánál, ott féltucat­nyi horog sem segít, (kövi)

Next

/
Thumbnails
Contents