Új Szó, 2012. szeptember (65. évfolyam, 203-225. szám)
2012-09-18 / 215. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. SZEPTEMBER 18. Keddi faggató 17 Szaló Csaba: A bevándorlók olyan tükrét is felmutathatják a társadalomnak, amit mi, a hazai beidegződöttségeken nevelkedettek nem látunk Gyanakvásra építjük a hétköznapjainkat? (Somogyi Tibor felvétele) Az újságíró ne akarjon kőbe vésendő szentenciákat mondani, ám a vélemények szabadságának jogán engedtessék megjegyeznem: századunk külön kihívása lesz Európában úgy megtartani az államokat, hogy azok adaptálódni tudjanak a kultúrák előrelát- hatatlan változásaira. MIKLÓSI PÉTER Magát a baloldaliság, a liberalizmus, a multikulturaliz- mus, a bevándorlás, az iszlám vagy éppenséggel a romák haragosának valló, ám önmagát kereszténynek és konzervatívnak tartó, buzgómód csakis nemzetben gondolkodó emberből sok akad. Tájainkon is. Modem európai populistákként már nem járnak fekete ingben és nem hívei az utcai erőszaknak sem, hanem élve a korszerű kommunikációs eszközök nyújtotta lehetőségekkel a szabadság meg a demokrácia oltalmazóinak adják ki magukat. Elegendő rákattintani a különböző internetes fórumokra, ahol a gyűlöletbeszéd áradatára lehet bukkanni. Az ily módon megjelenő nézetek zöme szinte megszállottan idegen- és bevándorlóellenes. A globalizálódó, nyitott világ viszont szembemegy ezzel. így hát, értelemszerűen, a köznapi gyakorlatban nem mindegy, hogy milyen eszközökkel, minő ütemben és stratégiákkal folyik a bevándorlók integrációja. Ráadásul nemkevésbé igaz, hogy Európának - riasztó demográfiai mutatói révén - szüksége van a polgári jóindulattal érkező migránsokra. Különben, idevágó szakvélemények szerint, kontinensünkön jelentős gazdasági visszaesés és a jóléti állam összeomlása várható. Ennek dacára szőkébb és tágabb régiónkban a politikusok jelentős hányada úgy vélekedik, hogy a multikulturalizmus nem időszerű. Ugyanakkor a reálisabban gondolkodók arra figyelmeztetnek: a más kultúrákkal való együttélés manapság nem lehetőség, hanem elkerülhetetlenjelen. Ezekről az aktuális kérdésekről Szaló Csaba egyetemi docenssel, a patinás múltú brünni Masaryk Egyetem Szociológiai Tanszékének vezetőjével a katedra társalgójában beszélgetünk. Tanár úr, Európában, méghozzá annak szívében naiv dolog rákérdezni, hogy mi volt előbb: a bevándorlás vagy a multikulti? A szó szűkebb értelmében a bevándorlás. Bár a múlt századokra vagy a még korábbi időkre visszapillantó történelem tanúsága szerint a vándorlás sem az ördögtől való meghatározás. Nekünk, magyaroknak elegendő talán csak a honfoglalásra gondolni. A multikulturalizmus viszont politikai vízióként értendő arról, hogy milyennek kellene lennie jogi és egyéb köznapi eszközeiben a nemzetileg nem egyszínű társadalomnak. Egyébként az erre vonatkozó üzenet akár már Szent István ezeréves Intelmeiben is fellelhető... Európa mindmáig megmaradt a különböző nemzetek tarka kontinensének: ennek másodlagos leképződése „csupán” annyi, hogy manapság ezt már olyan természetes valóságként kezeljük, ami a jövőben sem fog megváltozni. Sőt! Európának, riasztó demográfiai adatai révén, talán szüksége is van a polgári jóindulattal érkező bevándorlókra? Egészen bizonyosan. Talán Franciaország kivételével az összes európai ország népességszaporulati hullámvölgyben van, ami az egyes társadalmak fenntarthatósága szemszögéből megoldást igényel. Persze, nem újdonság az ilyesmi, hiszen a história is azt mutatja, hogy a migráció az a modell, amivel ez kezelhető. Hogypusz- tán egyetlen példát említsek: amikor a törökdúlás után az elnéptelenedett selmeci tájakon bányászkéz kellett, idegen vidékekről jöttek az emberek és megtelepedtek, s azóta generációkon át ott élik az életüket. Manapság azért már jóval modernebb időket élünk, a migránsokat nem hívni kell, jönnek azok szép számban maguktól is. Inkább azt kérdezném hát: kordában tartható, kezelhető a bevándorlók gyarapodó száma? Az utóbbi évek olasz, görög tapasztalatai azt mutatják, hogy nem. Viszont ha megnézzük Dél-Spanyolország példáját, ott szinte az egész gazdaság, csúf szóval élve, a bevándorlókon élősködik. Például az illegális menekültek jóval olcsóbb munkaerőnek számítanak, mint a hazaiak, a munkáltatók így sokkal jutányosabban tudják fönntartani hatalmas zöldségültetvényeiket. És amíg fennáll egy gazdasági egyensúlyhelyzet, addig a hazaiaknak és a különböző úton-mó- don érkező migránsoknak kölcsönösen szükségük van egymásra. A baj akkor mutatkozik, ha mondjuk egy válság révén jóval kevesebb paradicsomra, uborkára van kereslet, a fölöslegessé vált idegen jövevény pedig tengődni is alig képes. Lényegében tehát tehetetlenek vagyunk az Európai Unió országaiba többnyire illegálisan érkezők és itt munkát keresők, vagy a néha már- már áruszállítássá züllött emberkereskedelemben a schengeni határokon túljutok áradatával szemben? Nem hinném, hogy teljes volna a dermedtség, hiszen mind a menekültellátásban, mind a munkaerőpiacon rengeteg törvénykezési lehetőség van, és nyüván a munkafelügyelőségek szintén végzik a dolgukat. Ugyanakkor azoknak a politikusoknak sem szabad hitelt adni, akik a bevándorlókkal kapcsolatosan könnyű és gyors megoldásokat ígérgetnek. Vagy, célcsoportjaikra fókuszálva, választóik előtt el-el- húzzák a mézesmadzagot, és kijelentik, hogy régiónkban a multikulturalizmus meg sem jelenhet tényleges problémaként; ám ha mégis fölütné a fejét, akkor az csak arra jó, hogy lerombolja az ország hagyományos értékeit, kultúráját, önbecsülését - ezért csakis nemzetben kell is, illik is gondolkodni. A nemzeti húrok vakbuzgó pengetése pedig a permanens választási kampányt folytató önfényező politikusok szóhasználatában összecseng azzal, hogy a nemzeti szuverenitás fogalma, a mi saját területünk fogalma tapasztalatilag érthetőbb az emberek számára, mint a multikulturalizmus és a sokszínűség. Legalábbis itt, Közép- Európában. Hol a határ a bevándorlóel- lenesség és az idegengyűlölet között? E két megnyilvánulás kapcsán inkább egy fontos lépcsőfokról beszélnék. Az alapszint az idegenektől, a másságtól való félelem, a felgyülemlő ellenszenv, a gyanakvó bizonytalanság. Ennek következő foka, ha megjelennek az idegenekkel szembeni összeesküvés-elméletek, a különböző háttérszándékok feltételezése, a valamiért való vagy a valaki (k) elleni fondorlatoskodások „megsejtése”. De miért félünk a bevándorlótól, a más országból jött idegentől anélkül, hogy ismernénk őt? Alapvetően ez inkább egy pszichológusnak illő kérdés. Én viszont, a jelent vizsgáló szociológusként, mindenesetre úgy látom, hogy ez a magatartás annak a köznapi kultúrának része, amelyben élünk. Elég arra gondolni, hogy a politikusok lépten-nyomon azt ígérik, bármi baj elől majd megvédenék bennünket, mi pedig, úgymond biztos jövőnk érdekében, éppen ezeket az ígéreteket akarjuk hallani. Még az esetleges kockázatvállalás esélyét is elhárítjuk magunktól. Lelkünk mélyén ott él a belénk ivódott, a kódolt félsz. Önmagunkban sem bízunk eléggé, problémákat sem kívánunk megoldani, ezért emberi kapcsolatainkban is eleve óvatoskodunk. Élére állítva hát a kérdést: tartanunk kell a migránsok- tól? Félnünk a bevándorlóktól? Szerintem nem. Ahogy a briteknek sem kell félniük az ott munkát vállaló vagy akár letelepedő magyaroktól, szlovákoktól, csehektől, lengyelektől vagy bárki mástól. Véleményem szerint ha fél valaki, az inkább közbiztonsági kérdés, hiszen ... ahányféle bevándorló, annyiféle megközelítés szükségeltetik. A befogadásnak különböző módozatai vannak. őslakos vagy bevándorló egyaránt ellophatja a pénztárcámat, betörhet a lakásomba. Ha tartunk a bevándorlóktól, akkor nem bízunk abban, hogy jó ajtózáraink vannak, hogy feladata és helyzete magaslatán áll a rendőrség. Elvégre honnan tudhatjuk már előre, hogy ki a tolvaj, ha nemcsak a bevándorlók, hanem közöttünk is bőven akadhat csirkefogó. Ön helyénvalónak tartja, hogy mostanában sokan beszélnek arról, miszerint az elmúlt évtizedekben elhibázott volt a nyugat-európai orszá- gokbevándorlási politikája? Az évek hosszú során bizonyosan voltak hanyagul kezelt kérdések, egyenesen elhibázott lépések is. Bár amíg a migráció munkaerő-gazdálkodási szempontból valós társadalmi igényt elégít ki, addig a bevándorlásnak legföljebb néhány részlet- kérdését lehet hatékonyan irányítani és szigorúbban ellenőrizni. De vajon érdemben föltűnt-e már valakinek, hogy alig-alig ejtünk szót a belföldi migrációról, noha az is egy élő és olykor nem kis gondokkal járó társadalmi jelenség! Elvégre nem csak a kiinduló országokból a célországokba tartó folytonos mozgás létezik. Mert például Pozsonyba sem Bangladesből jöttek a bevándorlók, hanem elsősorban Kelet-Szlovákiából. Szociológiailag Pozsony lakosságának mai képe szintén egy állandó bevándorlás eredménye, elég Ligetfalura, az ottani lakótelepekre költözöttek tízezreire gondolni. Nekik is, a gyermekeiknek is a teljesen új körülmények között kellett megtalálniuk a saját helyüket; ám ha - például - a ligetfalui bűnözésről esik szó, azt nem szokás a Szlovákia más tájairól jött „pozsonyiak” nyakába varrni. Szociológusként vállalja azt a nézetet, hogy egy ország lakossága legyen minél sokszínűbb? Igen. Ez eleve hasznos, mert számtalan új öüet forrása. És a bevándorlók egyben olyan tükrét is felmutathatják a társadalomnak, amit mi, a hazai beidegződöttségeken nevelkedettek nem látunk, egyszerűen talán nem is láthatunk. Milyen eszközökkel, minő ütemben és stratégiákkal folyjon a bevándorlók integrációja? Szerintem sok jó megoldás van. Biztos, hogy erővel nem megy. Ellenkezőleg: úgyszólván ahányféle bevándorló, annyiféle megközelítés szükségeltetik. A befogadásnak, a lehetőségek kialakításának különböző módozatai vannak. Például a jól bevált holland gyakorlat azt mutatja, hogy másként tanácsos, mondjuk, a marokkói és másként az ukrán vagy az afrikai Kamerunból érkezett nőkkel bánni. Természetesen, nem a beolvasztásról, hanem az eredményes társadalmi betagozódásról beszélek. És akkor még nem szóltunk arról, hogy van, aki családdal jön, illetve aki egyedül, egy szál magában... Szóljunk viszont arról is, hogy a más országokból jött bevándorlók egyre jelentősebb hányada nem kíván osztozni a befogadók nemzeti és kulturális hagyományaiban, hanem - lényegében el nem ítélhető módon - kitartanak a saját tradícióik mellett. Ez mindig is nemzedéki kérdés volt. Az első generáció megpróbálta tudatosan megőrizni eredeti identitását. A második nemzedék már nyitottabb s igyekszik alkalmazkodni is. Szándékában döntő lehet, hogy milyen emberi és baráti kapcsolatai vannak. Ő nem attól lesz Brünnben cseh, hogy jól beszél-e csehül, hanem hogy megtanulja-e a választott haza meséit, játékait, kitör-e szülei szűkebb környezetéből. Ha igen, kettős identitásúvá válhat. A harmadik generációnál viszont gyakran tapasztalható a visszatalálás az ősökhöz, mert az illető többnyire azzal szembesül, hogy bármennyire is törekszik, a szélesebb környezete amúgy sem fogadja be teljesen, mindig megmarad az a mássága, amiből képtelen úgy kilépni, hogy mindenki számára elfogadott legyen. Ráadásul mindeközben a gondok és feszültségek tucatjaival kell megbirkóznia. Ezek bonyolult érzelmi kérdések. Tehát a kulcsszó a tolerancia volna részünkről? Ez a szó azt jelenti, hogy bár hatalmamban állna akár el is fogadni valakit, de én csak megtűröm az illetőt. Ebben az összefüggésben a tolerancia kevés. Az elfogadás a találóbb, mert őszinte jó viszony kialakítását is feltételezi, amire azután együttműködés is épülhet. A bevándorlás problematikája azért vált napjainkban annyira égetővé, mert az elnyúló krízisidőszakban a mindennapok gondjai is sokasodtak? Szociológusként azt tapasztalom, hogy nemcsak gazdasági krízisről van szó, hanem mind a politika, mind a társadalmak belső bizalmi válságáról is. Az emberek nem csupán elszegényedtek, hanem egyben elbizonytalanodtak, és egyre kevésbé van jövőképük. Hiszen olyasvalaki, akinek már fél évtizede nincs munkája, vagy még sohasem tudott elhelyezkedni, az nemhogy azt nem tudja, mi lesz egy hónap múlva, hanem azt sem, hogy mit hoz a holnap. Erre pedig képtelenség jövőt építeni. Mire tanácsos hát fölkészülni? Ne feledje, a szociológus nem futurológus! De mert jobb félni, mint megijedni, kimondom: szerintem nincs sok okunk az optimizmusra! Bár a krízisek olykor elősegítik a váratlan politikai, társadalmi, elméleti megoldásokat. És ha pár év múlva netán az lesz az első számú probléma, hogy nem a bevándorlók jönnek, hanem tőlünk mennek majd az emberek?!
