Új Szó, 2012. szeptember (65. évfolyam, 203-225. szám)
2012-09-11 / 210. szám, kedd
8 l<EDDi FAGGATÓ UJSZÓ 2012. SZEPTEMBER 11. www.ujszo.com Istenes Mária: Belső késztetés sugallja, hogy idegenként is odaüljek az élet végső stádiumához ért beteghez, és őszintén tudjam megfogni a kezét Megtanulni elfogadni a nehezen elfogadhatót (Somogyi Tibor felvétele) Elűzhető-e a haláltól való félelem, amíg a sors betegen is élni enged? Azután pedig számít-e egyáltalán, hogy milyen körülmények között hal- doklunk? Méltósággal, vagy az ember teljesen izoláltan kénytelen-e szembenézni saját pusztulásával? MIKLÓSI PÉTER Személyes életünkben folyamatosan hárítjuk a halált, viszont a tömegkultúrában az emberi destrukció szörnyű következményeként az akciófilmekben, híradókban szinte folyvást találkozunk vele. Szörnyűségként jelenik meg a hétköznapjainkban is, nem a halál gondolatának megszokását hozva. Ellenben ha egyenes lelkű pillanatainkban arra gondolunk, hogy a természetes halálhoz közeli élmények belső nyugalmáról ugyanazt mondja a keresztény misztika és az imádságok, a népi hagyományok vagy a Tibeti Halottaskönyv, akkor vajon mai világunkban is visszahozható-e valami abból a lélektani tudásból, ami a halál feldolgozását kísérte valamikor? Az életből távozónak, itt maradónak egyaránt. Találó dilemmái ezek a patológus munkájának. Kiváltképp, ha az illető tízvalahány éve alapító tagja és sokáig vezetője volt, támogatóként pedig mindmáig segítője az emlőrákkal küzdők Iris önsegélyező csoportjának Érsekújvárban, de az intézményes kezelés körülményei között készséggel vállalta - és ha teheti, vállalja ma is - a halálos beteg emberekkel, haldoklókkal való foglalkozást. Újvárott (nagyjkór- ház a város szélén, amelynek szövettani vizsgálatokat végző osztályán fogad kicsi, de napsütötte dolgozószobájában dr. Istenes Mária patológus. Az pedig már egy halk szavú társalgás utóélete, hogy úgy tűnik: miként a halál, úgy az interjúk sorsa szintén kifürkészhetetlen. Áprilisi beszélgetésünk, talán stílszerűen, csak az elmúlással közelítő őszelőn lát nyomdafestéket. Ön hölgy létére és fiatalon lett kórboncnok. Volt annak valami külön indítéka, hogy a patológiát választotta? Egyszerűen az élet hozta így. Mai munkám, a szövettani vizsgálatok elemzése pedig már egy más részterülete a korábbi szakmai életemnek. Az orvosegyetem elvégzése után viszont idegenként jöttem Érsekújvárba, személyesen szinte senkit nem ismertem itt. Ugyanakkor ez sokat segített abban, hogy a boncteremben lelki teher nélkül tudtam dolgozni. Nem tudom, más miként éli meg, hogy patológus, erről nemigen szoktunk beszélni egymás között. Én viszont küldetést láttam benne. Hogy a kórboncnoki jelentés alapján a kollégám a következő betegénél még bölcsebb lehessen. Számomra a napi munkám hozta meg azt a tapasztalást is, hogy a halál az élet természetes velejárója, ami bizony fontos, de nem mindenki számára magától értetődő felismerés. így ha haldoklót látok, nem kezdek rögtön sírni, de nem azért, mert durva lelkű lennék. Azt miért tartotta lényegesnek, hogy még 1996-ban egyik létrehívója legyen az Iris klubnak? Hogy a mellrákban érintetteknek lehetőségük nyíljon a találkozásra, a beszélgetésre és legalább részben módjuk legyen feldolgozni a betegségük adta helyzetet. Szerencsére ma már ott tartunk, hogy itt őszinte baráti és egymást segítő kapcsolatok szövődtek. Ide azok is eljönnek, akik már több éve tünetmentesek. Az itt született barátságok annyira elmélyültek, hogy amikor a klub magányosan élő tagjaiban főkörnek a holnapok iránti félelmek - ami ennek a betegségnek talán a legnehezebben elviselhető terhe -, akkor mindig akad segítőkész teremtés, aki az éjszakát az aggodalmaskodónál tölti. Mert az ilyen szituációkban az embernek sohasem szabad elhagynia magát, a kiegyensúlyozott lelkierő legalább olyan fontos, mint az orvosi kezelés. Ha valaki betegként megértőén segítő családi körben él, az onnan merítheti a szükséges érzelmi erőt; aki viszont egyedül kénytelen szembesülni a hétköznapokkal, annak, mellrák esetén, egy ugyanilyen betegséggel küzdő hölgy segítsége óriási szívbéli támasz. Hogy bár a betegség gondolata ösztönösen ott motoszkál az illető fejében, mégis legyűrje az abból fakadó félelmeket. Ebben fontos szerepe lehet például klubként az Irisnek, de sohasem pótolhatja a család segítségét, ahol mindent meg lehet beszélni, és a gyerek szintén tudja, hogy anyánakbekellvinniateát. ^ Maradva az Irisnél: az ezernyi félsz dacára újra mosolyogni tanítja a mellrákos hölgyeket? .Inkább talán optimistábban látni az életet, hiszen akkor a mosoly is megjelenik valakinek az arcán. Fontos értékén kezelni azokat a helyzeteket, amikor néhány hét, pár panaszmentes hónap után valaki úgy érzi, meggyógyult. Ekkor kell őt rávezetni, hogy pont ez a tudat a túlélés alapja, mert nem lehet minden reggel azzal kelni, hogy mentheteüen beteg vagyok! Es ha mégis jön egy- egy nehéz nap, akkor kell a másik segítsége. Ön hosszú évek óta foglalkozik súlyos, esetleg már halálos betegekkel, sőt haldoklókkal is. Lehetséges megszokni a halál settenkedésé- nek tudatát? Azt valószínűleg senki sem tudja zokszó nélkül elfogadni, hogy meg fog halni. Ezért külön választanám a szóban forgó szituáció két párhuzamosan futó szálát. Az egyiken a betegség, sajnos, halad előre a maga útján. A másik szálon viszont naponta érdemes keresni a reménnyel kecsegtető és az élethez való ragaszkodást segítő kapaszkodókat. Hogy ezeket a párhuzamosokat ki és miként tudja összhangba hozni magában, abban sokat segíthet a hit, mert akkor minden érintett fizikailag is könnyebben hajlandó tenni valamit az eseüeges jobbulás reményében. Egyszerűbben találja meg önmagában azt az erőt, ami a betegség fölé emeli. Akit sorsszerűén hatalmába kerít a súlyos kór, önkéntelenül fölteszi magában a kérdést, miért pont vele történt mindez?! Igen, az efféle tépelődés szinte elkerülhetetlen. Sőt, ez a kérdés a már-már legutolsó beszélgetések közben is föl szokott tömi a halálos beteg emberek szívéből. Őszintén szólva, erre nincs válasz, ahogy arra sincs, hogy miért van a szenvedés... E tekintetben olyasvalaki a szerencsésebb, aki elfogadja, hogy nem tudunk mindenre választ találni. így Marlene Dietrichnek lett volna igaza, miszerint az élettől kell tartani, nem a haláltól?! Aki képes tudatosítani, hogy az élet véges és annak része a halál is, annak bizonyosan teljesebb az élete. Egyszerűen sokkal érzékenyebben viszonyul a saját lehetőségeihez, nyitottabb az embertársaival szemben, vagy akár befoga- dóbban fordul Isten felé - mint az olyasvalaki, aki nem akaija tudomásul venni az élet szabta korlátokat. Mészöly Miklós Elégiájának költői villanása jár az eszemben, ha arra utalok: ön a kórházi betegágyakhoz ülve is vállalta, hogy lelki támasza legyen azoknak, akik életük legutolsó szakaszához közelítenek. Ha szabad, rákérdeznék: az ilyen kilátásta- lanságban már elmondják az emberek, hogy miben hibáztak az életben, esetleg mi lehetett súlyos betegségük kiváltó oka? Ha ilyesmiről beszéltünk, többnyire az jött szóba, hogy az elhibázott, olykor rosszul értelmezett családi kapcsolataik elszippantották energiáik javát. Előjönnek annak emlékei, hogy az élet hozta stresszhelyzetekben nem voltak kellőképpen kíméletesek önmagukkal szemben, túlzottan sok erőt fordítottak a környezetükre, megfeledkezve közben arról, hogy mindenki a maga életét éli. Hogy környezetük összes problémáját, beleértve a szülők, a gyerekek, az élettársuk gondjait, nem nekik kell megoldaniuk. Nem tudatosították, hogy az élet s ezzel az emberi cselekvő- képesség határai végesek. Hogy az állandó hajtást, az örökös aggodalmaskodást gyakrabban kellett volna kiiktatniuk a hétköznapjaikból, és akkor talán nem iramlott volna el olyan gyorsan az életük. Most pedig már csak azt tapasztalják, hogy napról napra fogytán az erejük. Az életben mindent tanulni kell. A fájdalmat, a halált is? Gondolom, hogy igen, akár a növekvő kilátástalanságnak abban a folyamatában, amikor már közeledik, hiszen ez az élet rendje. Ezt a tanulási folyamatot lelki erővel bírni, szintén bizonyos fokú művészet. Hogy valaki ne csak alkalmazkodni tudjon egyre súlyosbodó állapotához, hanem a betegágyon is kedves maradjon a társához, a gyerekekhez. Feltéve, ha egyáltalában benéznek hozzá a betegszobába! A betegek magára hagyatottságáról valóban rettenetesen keveset beszélünk. Ahogy arról is, hogy a családok sincsenek fölkészülve egy-egy súlyos betegük ápolására. Manapság előszeretettel azt a megoldást választjuk, hogy kórházba küldjük, aki meghalni készül. Kevesen merik vállalni az ilyen betegről való házi gondoskodást, hadd legyen otthon, családi körben azokban az utolsó napokban, amikor fel kell dolgozni az egész életét. Nincs az a hospice, amelyik pótolni tudna egy ilyen, régebben természetes elhatározást. Függetlenül attól, hogy elfekvőbe vagy a biztatóbban hangzó hospice-ba kerül az ember, gondolom, mindkettő ugyanazt a befejezettséget jelenti annak, aki végül is oda kerül... Az említést érdemlő különbség az, hogy a hospice segít abban, ha valaki fogyatkozó napjainak ebbe a stádiumába jutott, könnyebben tudjon együtt élni életének ezzel a különleges szakaszával, míg az elfekvő csupán a környezete ennek a végső szakasznak. Amikor a kórházi osztályoktól vagy a házigondozóktól a segítők átveszik a beteget, nem ezzel teszik nyüvánvaló- vá számára, hogy már-már a halálé? Nem gyengítik ezzel a beteglelki-testi erejét? Sokan gondolják így. Pedig a beteget segíteni kell a tények tudomásulvételével, hiszen az ápolásra szorulók nyolcvan százaléka úgyis tudatában van saját állapotának. A diagnózist, indokolt esetben a halál közeledtét mint reálissá váló, s nem mint elkerülhetetlen tényt ajánlatos elmondani. A betegnek tudnia kell, hogy ha segít, ha élni akar, ha együttműködik, akkor sokkal hosszabb időt tud megnyerni az életre, akár a javulási esélyei is nőhetnek. Azt kell tudatosítani a beteggel, hogy bármennyi is a hátralévő életidő, annak kitöltése, minősége a fontos. Mindig hagyva egy kiskaput a medicinának és a csodának, illetve összekapcsolódásuknak. Természetesen, hogy erről beszélgetni lehessen, ahhoz megfelelő pillanatok adta bizalmas kapcsolat kell. Elég a beteg szenvedését látni? Vagy ajánlatos az előéletét is ismerni? Előnyös egy kicsit tudni arról, miként is élt, noha ez nem előfeltétel. Egyszerűen ott egy beteg, akinek arra van szüksége, hogy valaki merjen csöndben odaülni hozzá, és őszinte jó szándékkal megfogni a kezét. Előfordul, hogy a beteg elutasító. Mások eleinte tartózkodóak, de másodszorra már mosollyal fogadnak. A szívem mélyén úgy érzem, nekem ez bizonyos értelemben a küldetésem, bár egyelőre nem teljesedett ki úgy, ahogy szeretném. De talán egyszer majd ez is sikerül. Hogy aki a hospice-okban jól bevált ápolásra, gondozásra szorul, az fokozatosan juthasson el az elfogadás stádiumába. Szókratész szerint a halál felé araszolva filozofálni nem más, mint halni tanulni, és halni tudni nem más, mint élni tudni. Más szavakkal: kiszolgáltatott helyzetében az ember próbáljon megbékélni a sorsával? Tulajdonképpen igen. Ez azzal a felismeréssel rokon, hogy eddig terjedtek a képességeink, hogy segítsünk - és most nem tudjuk, tovább hogyan lesz. A beteg ágya mellett ülve, a kezét fogva, egy meghitt pillanatban legföljebb megkérdezhetem: mondjunk-e együtt egy imát?... De többet mondani nem lehet. Nem szabad. Önt is fájdalmasan érintik a halálközeli élmények? Mindenképpen megülik az ember lelkét. Bár az, hogy pa- tológusként szakorvosi munkásságom korábbi szakaszában számtalanszor kerültem kapcsolatba a halállal, egyfajta föloldozást ad annak mindenkori nyomasztó érzése alól. Ilyen értelemben mindig enyhe „lépéselőnyben” voltam a klinikán gyógyító kollégákkal szemben, hiszen ha az orvos betege meghal, az rendre vesztett csatát jelent. Miért vállalta magára a komoly, néha már halálos betegekkel, sőt a haldoklókkal való foglalkozás íratlan „kötelességét”? Mert észrevettem, hogy egy bizonyos szint után ezzel a témával úgyszólván senki sem foglalkozik. Egyrészt az egyetem nem nevel erre, másrészt a klinikákon az orvosok mindent megtesznek, ami lehetőségükben áll, de a munka mennyisége révén sincs módjuk rá, hogy odaüljenek hosszasan beszélgetni a kritikus állapotba került beteggel. Ez a gondolatkör nekem viszont nagyon fontos része az életemnek.
