Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-04 / 180. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2012. AUGUSZTUS 4. www.ujszo.com Cserhalmi György: „Már nem én vagyok a Sári papája, és nem arról van szó, hogy tudod, a Cserhalmi lánya! Ez ad némi biztatást a jövőre nézve..." Ügynökfilmmel repült ki kékkúti fészkéből Élete legnehezebb szakaszához érkezett. Ez már biztos, mondja. Azt kell megtanulnia, hogy vélt vagy valós sérelmektől ne akarja megmenteni a lányát, hogy le tudja állítani magát, ha lálja, igazságtalanság éri. Hogy ne rohanjon előre, akár egy szuronyos. SZABÓ G. LÁSZLÓ Karlovy Vary idei fesztiválján Cserhalmi György lánya, Cserhalmi Sára első rendezésével, a Drága besúgott barátaimmal volt jelen. Szívügye a film. Becsületes munkának tartja. Honnan utazott Karlovy Va- ryba? Debrecenből, Budapestről vagy Kékkútról? Balatonfüreden koncerteztünk Udvaros Dorottyával. Átutazó című estjének én vagyok a rendezője. Hazaszaladtam, bepakoltam és jöttem. Tehát Kékkút a bázis. A pesti lakást már csak akkor használjuk, ha ott van munkánk. Igazából én már kékkúti vagyok. Hogyan képzeljem el, milyen helyzetekben? Szemlélődik, tesz-vesz a ház körül, műveli a kertet? Álmodozom. Látom a ház hibáit, hogy ki kellene javítani, látom, merre kellene még elindulni egy épületszámynak, de aztán másnap már máshogy képzelem. Sajnálom, hogy nincs építészvénám, hogy meg is tudnám rajzolni, amit gondolatban eltervezek, de elég egy kis fejszámolás, és azonnal lecsü- lapodom. Na, jó, erre nem lesz pénzem soha! És megnyugszom szépen. Hánykor szokott kikelni az ágyból? Korán. Van egy gyönyörű madáritatónk. Kőből készült. Korán kell ébrednem, hogy lássam a hierarchiát, ki iszik először. Fél hatkor jönnek a madarak. A gerlék, a rigók, a pintyek, sokféle cinke is van. A rigók a kedvenceink, egész télen ott vannak velünk. Addig nem is használjuk a teraszt, amíg ki nem kelnek a kicsik. Az eperfa a seregélyeké, a vaijaké. Hihetetlen hangjuk van. Gyönyörűk, nagyon okosak, feketéllik tőlük a fa, ha százan odaszállnak. Aztán jönnek a légykapók, a verebek. Megvettem a Nagy európai madárkalauzt. Nagyon sok, eddig a Balkánon hasznos madár költözött hozzánk. Nézegetem, ki fia-boija ez? A löszfalban irgalmatlan szép partifecske-ko- lónia van. Bibliai kép. Ha Jézus Krisztus erre értette, hogy éljetek úgy, mint az ég madarai, akkor azt üzeni nekünk, hogy dolgozzatok reggeltől estig, és neveljétek a családotokat. De a tél is gyönyörű a maga csendjével. A hó bezár, nem tudsz kimozdulni, van egy baromi jó fogság, és okod van arra, hogy ne csinálj semmit. Mit is mondott az előbb... légykapó? Pattog a fűben, mint a veréb, egyszer csak függőlegesen felliftezik, és bekap valamit. Nagyon ügyes madár. Szinte tévedhetetlen. Ahogy így elhallgatom, ornitológusokkal is tartalmas beszélgetéseket folytathatna. Jégmadarunk is van. A középső jegenyénkén, ezek százkétszáz éves fák, óriási barna kánya fészkel. Gukkerral szoktam nézni, éppen mit csinál. Mi egész télen etetjük a madarakat. Két mázsa szotyola elfogy, rengeteg almát rakunk el nekik, ott lógnak a szalonnák. Mivel telik a délelőttje és a délutánja? Ha kell, Erzsivel, a feleségemmel elmegyünk bevásárolni. Vagy éppen befőzünk. Ketten, hogy legyen min veszekedni. Egyedül nem lenne jó. De ha lehet balhézni, az úgy sokkal érdekesebb. Én héjastul rakom el a barackot, mert szeretem, ha van mibe beleharapni, Erzsi pedig megpucolja. így kétféle baracklekvárunk van, de mind a kettő nagyon finom. A délután? Ha olyan az idő, kint vagyok a kertben. Mindig van mit csinálni. Erzsj, ha meglátja a farzsebemben a metszőollót, már sikoltozik. „Ne most, könyörgöm, ne most!” Én meg, hogy: Most tényleg olyan, mint a tépett WC-kefe, de majd meglátod, jövőre!” És a következő évben látja, hogy jó munkát végeztem, rengeteg a termés. Meg ültetgetek, kipróbálok új növényeket, a kerítés tövében elnyomtam egy kis szedret, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Mogyorót is ültettem az idén, a rengeteg zöld között nagyon jól néz ki a sok szép vörös bokor. S ahogy ott elbabrálok, Erzsi odakurjant párszor, hogy menjek be ebédelni, vagy egyszerűen kihozza, és leteszi a padra, hogy egyek végre. Eltelik a nap. Esténként meg olvasgat? Előfordul, hogy leköt valami. Megcsinálták a szememet, már tudok olvasni. Elővehetném az elmaradt irodalmat, de még mindig nem vettem elő. Mint az elhagyott szeretők, úgy várnak rám a könyvek. Nagy reményre jogosítva megveszem őket, aztán ott állnak a polcon egymás mellett. De azért olvasgatok néha, csak nem regényeket. Azokat már nem szeretem annyira. Az önéletírások jobban érdekelnek. Churchill, De Gaulle, Lincoln. Én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik nagyon sokat olvasott A hatvanas években, ha behuppantál egy rendesebb társaságba, és nem volt véleményed egy könyvről, kimaradtál a beszélgetésből. S akkor az ember egy ideig azt hitte, hogy az marha fontos, aztán rájött, hogy nem annyira. Jó barátja, Bódy Gábor, akivel az Amerikai anzixot és a Psychét forgatta, meg szokta kérdezni, hogy: „Na, mit olvastál?” Nem. Ő mindig odatolt elém egy könyvet, hogy ezt kell elolvasni! Jól van, Gábor, de a felét nem értem! Elmagyarázta. De nem volt benne szívbéli jóság ilyen szempontból. Valahogy aztán mégiscsak összetákoltak engem ezek a dolgok. De hiába műveltünk szép dolgokat, nagy hatással nem vagyunk a vüágra. Erre rá kellett jönni. A humán kultúra, ha szabad csúnyán beszélnem, sajnos, le van szarva. Ezt látom, akármerre nézek. Van egy jó része a világnak, meg van olyan is, ami biztosan jó, csak én nem értem, és ott a rossz is. Nem esek kétségbe, mert nem a koromnak tulajdonítom, de megjelent egy új gondolkodás. Mint ahogy a miénket is szidták a szüléink, ez is olyan, hogy vagy egyet értesz vele, vagy nem, de mindegy, mert legyőz. Mindig az új szerelem a szerelem. Valaki el lesz hagyva előbb-utóbb. Hívhatták bármilyen fesztiválra, nem ment el sehova. Még az Oscar-gála sem vonzotta. Ennyire nem szeret utazni, vagy más volt az oka? Valamikor otthon ilyen kérdésekre szoktam hazudozni. De most már elmondom az igazat, hogy mindenki okuljon belőle, aki úgy járt, mint én. Meg kell tanulni nyelveket beszélni, különben az ember nem tudja elmondani, amit akar, és nem tud kérdésekre válaszolni. Akkor viszont halott vagyok. Nagyon szégyellem, ha nem tudok felelni, csak közvetítő segítségével. Inkább akkor kitalálok valamit, hogy ne kelljen utaznom. De most Sára miatt eljöttem. Még öltönyt is vettem. Annyira nem járok sehova, hogy nem volt öltönyöm. Aztán nézegettem, nézegettem, mit lehetne belőle otthon hagyni. Végül a nadrágot hagytam otthon, csak a zakót hoztam. Nem érzem jól magam becsomagolva. Meg annyira kívül maradtam ebből a világból, hogy nem is érdekel. De tegnap, a vetítés előtt hideg vasgolyó volt a gyomromban, ami aztán felszívódott valahogy az első három percben. Nagyon jó volt ott ülni a nézőtéren. Különös érzés lehetett úgy menni a Drága besúgott barátaim első forgatási napjára, hogy majd a lánya instruálja. Ugyanolyan alázattal mentem, mint más forgatásra, csak nagyobb lelkesedéssel. Felmerült a kérdés, hogy Sári az ügynöktémáról szeretne filmet készíteni. írtam neki gyorsan, hevenyészve egy iskolás fércművet, amelyben feldobáltam az alapokat, aztán finomítgattuk együtt, majd beszállt Paizs Miki a dialógusokba, és kialakult a forgatókönyv. A dolog aztán ott vált még érdekesebbé, amikor első nap betettem a lábam a forgatásra, ott állt egy ötvenfős stáb, és döbbenten néztem, hogy ez a gyerek, az én lányom milyen érzékenyen, egyetlen hangos szó nélkül, profi módon vezényelt. Én ezt mind nem tudtam erről a kötökről. Szép csendben meghúztam magam, s amikor rám került a sor, megpróbáltam a legjavát adni annak, ami az évek során rám pakolódott. Illetve sok fölösleges göncöt, gubancot ledobni, nem hozzátenni sok színészi marhaságot, a meglévő arzenálból nem elővenni különböző kisuvickolt, kiszidolozott hülyeséget. Eldöntöttem, hogy az lesz a legegyszerűbb, ha az a filmbeli fickó olyan lesz, műit én magam. S akkor az én édes kis Sárikám félrehívott egyszer, és azt mondta: „Apa, ez már A dögkeselyűben is szar volt!” Harminc év távlatából ezt ennyire ki lehet szúrni? Én csak bámultam! Sári filozófia szakot végzett, és az egy gondolkodási módot is jelent. Azt kellett felvennem ezzel a makacs memóriámmal, mert csak így tudtam vele párhuzamosan menni. Különben okoskodtam volna, mint egy ostoba színész, hogy de miért? Miért így, és miért nem úgy? Nagyon tiszta, erős, komoly etapok voltak a filmben már akkor is, amikor a szemlén vetítették, mostanra viszont egységes lett, mert kiaprított belőle tizenkét percet. Drága besúgott barátaim. Hogyan lehet az ember drága? Ez nemcsak minősítő jelző, hanem valami anyagias is, valami szolgáltatás. Párosítva a besúgással, plusz még barátok is vagyunk? És ez mind belefér az életbe! Ettől az ember annyira magára ismer! Mindnyájunknak van pár szaros kis árulása, nem mindig a legjobb termékkel állunk a piacon. Becsületessé teszi az embert egy üyen mozi. Becsületes filmben vettem részt. Mélységesen megtört ember ülne most itt velem szemben, ha a besúgott barát története az ön története lenne? Nem. Hogyan tenné túl magát ezen? Megbocsátana, de nem felejtene, vagy lelkileg belerokkanna, netán az élettapasztalata ezen is átsegítené? Ez mind együtt igaz. Azzal az apró megjegyzéssel, hogy nem tudok megbocsátani, de bíráskodni sem. Az a jó isten dolga. Milyen alapon megyek én oda valakihez, akiről tudom, hogy feltűzött a lepkegyűjteményébe, és olyan helyen tárolt, ahova én nem kívánkoztam soha? Kvázi a titkosszolgálathoz. De meg tudom ölelni az illetőt, mint ahogy meg is tettem, és majdnem elbőgtem magam, mert azt láttam, milyen fájdalmasan tipródik előttem, mintha én egy isteni magaslaton állnék hozzá képest. Alig tudta kifejezni magát, láttam rajta, hogy neki ez miiyen borzalmasan fájt. Igen, volt ilyen az életemben. És mégis megölelte az illetőt Igen, igen, megöleltem. Nem bírom a megbocsátó embereket. Olyan piedesztálra emelik magukat, ahová én nem kívánkozom. Öt perc alatt úgysem lehet feldolgozni ezeket a dolgokat, az ember aztán visz magával mindent a sírba. A másvilágon majd találkozunk, kétszer-há- romszor jól pofán vágjuk egymást, majd kibékülünk, valaki leszalad a göngyöleggel, hoz egy üveg bort, aztán jól van. Debrecenből miért jött el nemrég? Nem tudtunk egymással mit kezdeni én és a színház. Elkezdtem feleslegesnek érezni magam, az meg nem az én stílusom, hogy munka nélkül vegyem fel a fizetésemet. De legalább többet lehetett az édesanyja mellett. A mami fiatalokkal veszi körül magát. Fiatal énekesekkel, akiket tanít. Jól csinálja. Operaénekesnő. Kilencvenegy éves. Nemrégvolt önálló estje, másfél órára készült, aztán két és fél lett belőle. Múltkor hazamentem és azt mondta: „Szevasz, fiam!” Azzal leültetett, és elénekelte a Pillangókisasszonyt. Elejétől végéig. Aztán elmondott három Adyt. Na, akkor álltam fel: Mama, még egy vers, és kiugrók az ablakon. Beszéljünk már normálisan! Hogy vagy? Varázslatos világot vont maga köré, nem hajlandó kidugni belőle az orrát, és igaza van. Ez a bölcsességnek olyan szintje, amit meg kell tanulni valamikor. Édesapját ritkábban emlegeti. Apám az életéről nem nagyon beszélt. Katonatiszt volt a háborúban, kemény dolgokon ment keresztül. Néhány apróságot részben a mamától, részben a megtalált levelekből tudok, amelyeket a frontról út anyámnak. Rakosgatom össze a képeket. Egy szerelem kezdete, megszületik az első gyerek, Anna nővérem, hároméves, amikor apám először látja, aztán jön Mackó nővérem, végül én. De nem apám, hanem Laci bácsi volt olyan abszolút fegyelmezetlen ember, mint én, édesanyám családi ágán. Apámmal tizenhét-tizennyolc éves koromban keveredtem barátságba, addig rengeteg feszültség volt köztünk, és lázadoztam később is, mert nem akartam úgy élni, mint ő. Csak a sport tudott szabályozni. Túl sok energiával születtem. Amíg élt a nagyapám, nagyon erősen az ő befolyása alatt álltam, ami apámnak egyáltalán nem tetszett. Evangélikus lelkész volt, aztán küé- pett a rendből, mert be akarták kényszeríteni békepapnak. Selmecbányáról jött, aztán matematikatanár lett, majd darukezelő, kocsmáros. Voít minden. Nekem ő volt a példaképem. Ez árnyékolta be az apámmal való kapcsolatomat. Most, hogy felnőtt a lánya, milyen változásokat tapasztal magán? Furcsa helyzet. Már nem én vagyok a Sári papája, és nem arról van szó, hogy tudod, a Cserhalmi lánya! Ez ad némi biztatást a jövőre nézve. Amúgy pedig... nem kell az embernek minden áron szembe menni az akaratával. Legyen úgy, ahogy lennie kell. Hát, így! Ez a válaszom a kérdésre.
