Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-28 / 200. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. AUGUSZTUS 28. Vélemény És háttér 5 Egy ország attól még nem jobb, ha a jogrendje alapján nagyon szigorúan bünteti a vétkeseket 21 év 77 halottért A politikai tétlenség napjaiban a közvélemény figyelmét két eset, két büntetés keltette fel komolyabb mértékben: a Pussy Riot orosz punkzenekar meglepően szigorúnak bizonyuló, valamint Anders Breivik tömeggyilkos meglepően enyhénektűnő büntetése. TOKÁRGÉZA Az előbbi a keleti látszatdemokráciák lényegét érinti, utóbbi pedig a nyugati mentalitásról árulkodik. Miért tart Norvégia példásnak és megnyugtatónak egy huszonegy éves börtönbüntetést egy olyan tömeggyilkos számára, aki hidegvérrel végzett több tucat fiatallal? A kívülálló szemével nézve az ítélet több mint furcsa. Breivik, aki nemcsak Norvégiában, hanem a világon példátlan módon fegyveres ámokfutásba kezdett egy ifjúsági politikai táborban, különös kegyetlenséggel, számító módon követte el tettét. Ha mindez egy középeurópai államban történik, minden korábbinál viharosabb vita bontakozik ki a halálbüntetés jogosságáról vagy az érvényes büntetőjogi szabályok további szigorításáról. Arról, hogy egy kegyeden bűncselekményért megérdemelten bűnhődjön a tettes. Breivik azonban Norvégiában gyilkolt, a skandináv állam lakóinak felfogása szerint pedig nem az a legfontosabb, hogy a büntetés példás és keserves legyen, hanem a mindenki számára érvényes, tiszta és átlátható játék- szabályok. És ez ráadásul azt fedi, hogy Breivik a lehetőségekhez képest a legszigorúbb, 21 éves börtönbüntetést olyan intézetben és körülmények között tölti le, ami egyenesen jutalomnak számítana a szlováNorvégia az ítélethirdetés után kinyilvánította, hogy nem fél, lakói túlnyomó része pedig megkönnyebbült. kiai viszonyok között (a gyakorlatban a tömeggyilkos egyébként ennél tovább is a rácsok mögött maradhat). Breivik vérengzése után figyelemre méltó fejleménynek tűnt, hogy Norvégiában - a sokkból való kijózanodás után - komolyabban fel sem merült a hatályos törvények utólagos megváltoztatásának lehetősége. Egy olyan jelenséggel állunk szemben, amely a régióban, köztük Magyarországon és Szlovákiában is elképzelhetetlen lenne: egyrészt mindkét országban meglehetősen szabadon értelmezik a hatályos törvényeket, másrészt pedig a társadalomba van kódolva, hogy a játékszabályok tökéletlenek, állandó változtatásokra és korrekciókra szorulnak. Azt nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, melyik a jobb és célravezetőbb álláspont. Norvégia kinyüvánította, hogy nem fél, lakói túlnyomó része pedig megkönnyebbült. Más országokban arról folyik a vita, hogy ez a fajta hozzáállás és könnyelműség nem vezet-e el az összeomláshoz. Bizonyos szempontból viszont valóban tanulságos, hogy a Breivikkel szemben hozott ítélet és az orosz hatóságok punkok elleni döntése egy időszakban kerül nyilvánosságra. Azt mutatja, hogy egy ország attól még nem szükségszerűen jobb hely, ha a jogrendje alapján mindenkit nagyon szigorúan megbüntet a vétkeiért. Szöveg nélkül (Peter Gossányi rajza) Az igazi baj az, hogy nálunk igen-igen gyatrák a jogérvényesítés lehetőségei Egy csepp igazság HORBULÁKZSOLT A rendszerváltozást bizonyára sokan másképp képzelték. A sok-sok csalódás között kiemelt a kapitalista gazdaságban való hit gyors megingása. Csehszlovákia, majd a szövetségi államból kiváló Szlovákia nem tudott átlépni az árnyékán, holott a vagyonjegyes privatizációból világra szóló csodát kívánt csinálni. Noha a privatizációs alapok már másfél évtizede besültek, sok vagyonjegy-tulajdonosnak idén kellett szembesülnie azzal, hogy a több mint tíz éve nem működő társaságok által kezelt befektetések miatt a szlovák értékpapír-nyilvántartás még most is illetéket követel. Ennél is sokkal nagyobb csalódást okoztak a szlovák szleng által nem banki pénzügyi társaságoknak nevezett gazdasági csoportok. Arról már sok szó esett, miként lehettek sikeresek ezek a bűnszövetkezetek, miként tudták rávenni a lakosság jelentős részét erre a piramisjátékra. Ha valaki hibázott, viselje a következményeket, ám kihasználhat minden jogorvoslati lehetőséget. Az igazi baj az, hogy nálunk igen-igen gyatrák a jogérvényesítés lehetőségei. A perek nagyon elhúzódnak, és a végén gyakran nem születik igazságos ítélet. Pedig éppen ez rombolja a demokráciába vetett hitet. Egyáltalán nem állami kárpótlásról lenne szó, de az államnak is alapvető érdeke, hogy az állampolgárok nemcsak jogbiztonságban, hanem annak tudatában is éljenek! A bűntény nagyságára és társadalmi súlyára való tekintettel az államnak jobban kellett volna figyelnie arra, hogy a bíróságok gyorsabban ítélkezzenek. Igaz, itt bonyolult gazdasági bűncselekményekről van szó. A vagyon felkutatása és összeírása, majd a maradék kifizetése hosszadalmas, de egy évtizeddel a táraságok csődje után eredményt kellett volna elérni. Nos, a jég megtörni látszik, egy társaság kárvallottjai nemrég hozzájutottak rosszul befektetett pénzük egy részéhez. A hírt érdekes módon nem kísérte szenzáció, a sértettek - legalábbis egy részük - csak egy csekket kaptak a felszámolásból rájukjutó részből, egyéb értesítés nélkül. Erről a pénzről bizonyára sokan már le is mondtak, és a kifizetést szinte ajándéknak tekintik. Mégis ez segít abban, hogy Szlovákiát működő jogállamnak tartsuk, és kevésbé érezzük magunkat a rendszerváltozás veszteseinek. A visszafizetés a második legnagyobb pénzügyi szolgáltató társaság felszámolásából származik, de reményt adhat a többi károsultnak is. Itt lenne az idő, hogy az első hullámú privatizációs alapok ügyét is lezárjuk. Ez viszont kizárólag a jogalkotón múlik. KOMMENTAR Húszéves döntés NAGYANDRÁS Húsz éve, 1992. augusztus végén döntötte el két politikus, hogy Csehszlovákiát meg kell szüntetni, a döntésről pedig nem kell megkérdezni a lakosságot. Vladimír Mečiar és Václav Klaus akkor úgy érezte, maguknak és pártjuknak elég felhatalmazása van ahhoz, hogy a két nép és az ország sorsáról döntsenek. Húsz évvel az események után, 2012-ben alig találni embert, aki még ma is megbocsáthatatlan bűnnek tartaná a döntést, mellyel 1992-ben a lakosság nagy része nem értett egyet. Hogy pontosan hány százalékról beszélünk, nehéz megmondani, akkoriban igazán komoly felmérések nem nagyon készültek ebben a tárgykörben, ám állítólag kétharmad-egy- harmad volt az arány az ország egyben tartásának javára. Csehszlovákia békés szétválását a balkáni háborúk tükrében azóta mindenki példaértékűnek tartja, s ha valamilyen országban hasonló szétválásra készülnek, akkor is példaként hozzák fel Csehszlovákiát. Bár Mečiamak és Klausnak valóban nem volt meg a morális joga, hogy a két nép szétválasztásáról határozzon, a későbbiek során már senki sem kérdőjelezte mega döntést, pár csehoszlovakistát kivéve, de ők hiába forszírozták, népszavazást már senki sem kezdeményezett Csehország és Szlovákia újraegyesítéséért. A két politikus „bűnét” talán azért is bocsátották meg nekik olyan hamar, mert minden szlovák lelke legmélyén ott lakozott a vágy, hogy a csehek segítsége nélkül álljon meg a saját lábán, a csehek többsége pedig a lelke legmélyén azt érezhette, hogy a kisöcs nélkül könnyebb lenne. Amikorra pedig mindkét fél kiélhette ezt az ösztönszerű érzést, már jött is az Európai Unió, és újra közeledni kezdtek egymáshoz, de már kellemetlen mellékízeknélkül. Érdekes kérdés, vajon hogyan alakult volna a szlovákiai (csehszlovákiai) magyarok sorsa, ha nem válik ketté az ország. Vajon a kilencvenes évek elején megjelent vad szlovák nacionalizmus még inkább ellenünk fordult volna? Esetleg Prágából a csehek védték volna a magyarokat a szlovákokkal szemben? Hiába mondhatjuk azt, hogy az akkori cseh politikai elit sokkal intelligensebb volt, mint a szlovák, a magyarok ügyébe többségük nem szólt volna bele, mert szlovák belügy- nek tartották volna. Sőt valószínű, hogy a szudétanémet téma miatt egyáltalán nem reagáltak volna. Ha logikusan továbbgondoljuk a történetet, még azt is mondhatjuk, hogy jobb lett egy ötmilliós ország tízszázalékos kisebbségévé válni, mint egy tizenöt milliós alig négyszázalékos kisebbségeként megmaradni. Természetesen nem gondoljukúgy, hogy enneka két politikusnak meg kellene köszönni, amit tettek, de húsz év távlatából már másként fest a történet. A két életűtra is érdemes figyelni, hiszen hasonlóan indult a két politikus, de mígMečiar szép lassan eltűnt a süllyesztőben, Václav Klaus két elnöki ciklusával hagyta a legkomolyabb nyomot az újkori Csehországtörténetében, s bár euroszkepti- cizmusa miatt az elmúlt évtizedben a többség elítélte, most egyre valószínűbbnek tűnik, hogy neki volt igaza. Ebben is. TALLÓZÓ Demokraták az -óvá ellen Társadalmi vitát kezdeményeznek a cseh politikusok arról, hogy a női neveknél ne legyen kötelező az -óvá végződés. Az anyakönyvekről szóló törvény szerint a női neveket a hatályos cseh nyelvtan szabályai szerint kell kialakítani, írni. Az -óvá nélküli „férfias” változat csak az idegen állampolgárságú vagy a csehtől eltérő nemzetiségű nőknek engedélyezett. Ugyancsak -óvá nélkül használhatják a vezetéknevüket azok a cseh nők, akik idegen állampolgárhoz mentek férjhez, illetve tartósan idegenben kívánnak letelepedni. A cseh állampolgárságú, de magyar nemzetiségű nők -óvá nélkül használhatják vezetéknevüket. A témát a közbeszédbe most Premysl Sobotka, a szenátus alelnöke és a Polgári Demokratikus Párt (ODS) államfőjelöltje hozta vissza: élesen bírálta a közszolgálati cseh televíziót, hogy a londoni olimpia alatt -óvá végződéssel használta az idegen sportolók nevét. Risztov Éva magyar olimpia bajnok úszót a cseh kommentátorok Risz- tovovának nevezték. Sobotka kijelentette: a tévéközvetítések közben jött rá, mennyire zavaró az idegen női nevek -óvás változata. „Csehországban sokszor megtörténik, hogy ha kijelentik egy verseny női győztesét, az észre sem veszi, hogy róla beszélnek” - jelentette ki Sobotka, aki választási kampánytémává kívánja tenni ezt a problémát. Sobotka szenátusi kollégája Richard Svo- boda (ODS) olyan módosítást tervez az anyakönyvekről szóló törvényben, amely a nőkre bízná az -óvá végződés használatát, (kés)
