Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)

2012-08-25 / 198. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. AUGUSZTUS 25.______________________________________ ___________________________________________________________Szombati vendég 9

Györgyi Anna: „Ahogy kezdek öregebb lenni, azt érzem, hogy sorra megtalálnak a bonyolultabb szerepek. Most például A vágy villamosára készülök."

Csendben örül, sosem szerette a szenzációt

Besúgott és besúgó között áll Cserhalmi Sára játékfilmjében Györgyi Anna. Az előbbivel egykor szerelmi viszonyban állt, az utóbbihoz most köti egyre szorosabb kapcsolat. A dolog pikantériája mindössze annyi, hogy a két férfi évek óta jó barát.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Györgyi Anna Karlovy Vary idei fesztiválján a Pupp Szálló mozitermében nézte a Drága besúgott barátaimat, ahol a film a Nyugattól keletre szekcióban került közönség elé. „Nagy ajándék számomra, hogy elhoztak a filmmel - mondta még a vetítés előtt. - Nem is reménykedtem ebben, hiszen Cserhalmi Györgyé és Derzsi Jánosé a két főszerep. János azonban nem tudott eljönni, így helyette kaptam a meghívást.” Karlovy Vary el is kápráztatta a Csehországot amúgy is szerető színésznőt.

Mivel tudta ennyire lenyűgözni a város?

A levegőjével, a zöldjével, az illatával... nemes, tiszta, finom, meseszerű. Nincs benne semmi hivalkodás. Még Český Krumlov és Télé után is nagyon tetszik.

Cserhalmi Sárával nem most dolgozott először. Szűkén, szépen című vizsgafilmjében is szerepelt.

Eredetileg a Drága besúgott barátaim is vizsgafilmnek indult. Örültem a lehetőségnek. A legelején még úgy volt, hogy egyetlen forgatási napom lesz, aztán kinőtte magát a szerep, és hat-hét napom lett. Ilyen sokkot, mint a filmben, a saját életemben szerencsére még nem éltem meg. Olyan lehet, mint egy gyász. Fel kell dolgozni. A legjobb barátjáról tudja meg valaki, hogy elárulta. Ennek is megvannak a fokozatai, hogy erre az ember miképpen reagál. Én ezt nem tudom megmutatni a filmben, hiszen a történet nem a nőről szól. Híd vagyok a két férfi között. Sári szerint a besúgó barát titkárnője, aki ott rendezkedik, takarít Derzsi János életében. Egy leépült ember életét segítem, s közben egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Egyébként szörnyű érzés lehet megtudni, hogy elárultak. Valóban sokkoló élmény. Van ebben minden. Tiltakozás, sírás, zokogás, őrjöngés, a végén beletörődés. Gondolom én. De mindenki másképpen reagál erre. Az biztos, hogy valami meghal benne. A barátságot szent dolognak tartom. Nekem nagyon kevés barátom van, talán kettő-három, a legjobb barátomat tizenhat éves koromtól ismerem. Mivel nagyon zárkózott vagyok, nincsenek felszínes barátságaim. Ha elárulnának, alapjában rendülne meg az életem. Megroppanna a hitem.

Kitűnő partnerei vannak a filmben. Derzsi János, aki Tarr Béla és Fehér György filmjeiben szavak nélkül is döbbenetes erővel teremt teljes értékű figurákat, itt sem beszél sokat, mégis hallom a belső monológjait. Cserhalmi György félszavakkal jelez intenzíven, a lágyságával, a finomságával rajzolja meg a karaktert.

Az egyik legnagyobb örömöm az volt, hogy velük forgathattam. Magyarország két legnagyobb színészével. Rájuk én még ma is nézőként tekintek. Az első öt percben meg kellett szoknom, hogy ott állnak előttem, vagy hogy én állok ott mellettük. Képes lettem volna autogramot kérni tőlük. Derzsivel tíz évig az Új Színház társulatában játszottunk, ő volt Woyzeck, én Marie, de más darabokban is összekerültünk. Gyurit csak úgy messziről néztem, tiszteltem, csodáltam. Gárdos Péter filmjében, Az igazi Mikulásban volt egy intim jelenetünk, amit aztán kivágtak, akkor dolgoztam vele először. Ennyire ismertem őt. Derzsi robosztus, egy tömbből faragott ember. Neki olyan intenzív élete volt, van, iesz és iszonyatos mély sebekkel, tragédiákkal, amiről én tudok, amiket képes kiélni, megmutatni a színészetében. Gyuri a rebbenékenységével fogott meg. Amikor ő hatvanöt évesen elmosolyodik, abban annyi minden van! Kisfiús szemében férfias vonzás, komplex személyiség. Megmondom őszintén, engem teljesen lenyűgöz. A magyar színészek között alig van olyan, mint ő, hogy basz- szus, ez egy pasi. És még mindig ő a legjobb. Roggyant térddel is a legvonzóbb. Nem tud megtörni, megöregedni. Frissesség, férfiasság, erő. Derzsi más tészta. Ősállat. De nem egy vérengző dinoszaurusz, hanem egy csendes mamut. Olyan mindent megéltem, mindenen túl vagyok, mégis csinálom! Orosz filmekben, Tarkovszkij- nál láttam hasonló színészeket. Ezt szeretem a legjobban ebben a foglalkozásban. Megismerhetek ilyen embereket, közel kerülhetek hozzájuk, megnyílnak, amíg együtt dolgozunk. Itt vagyok, ilyen vagyok, mondják, mert megérzik, hogy előttem nem kell színészkedni. Nekem nagyon fontos, hogy emberként ki is a másik. Forgatunk, színpadra lépünk, a mű megszületik, de van egy másik élet is, ami a háttérben zajlik, s az legalább annyira érdekes számomra.

Cserhalmi Sára filmje előtt a Jirí Menzellel készült fesztiválklipet vetítették, amelyet nem és nem tud megunni a közönség. Ahogy a Kristályglóbusz gömbjében kéjes mosollyal csodál egy bájos női popsit, íróasztala mögött hanyatt esik a székkel.

Isteni volt. Fricska, játékosság, önirónia, életszeretet, finom erotika egyetlen percben.

Pár évvel ezelőtt az Új Színház egyik legsikeresebb

produkciójában, egy frenetikus angol vígjátékban dolgoztak együtt.

Csodálom őt, mert ebben az egy percben is azt sugallja: a filmművészet rólunk szól, nekünk szól, az életünkről szól, komolyan kell venni, ám mégsem olyan nagyon. És ahogy megjelenik a szép női fenék... azzal meg azt mondja: nem kell bigottnak, álszentnek lenni! A végén pedig egy hatalmasat tanyázik, hátrazuhan a székkel. Leborulok előtte. Imádom. A nagy formátumú emberek mind olyan szerények, mint ő. Humora van, öniróniája, segít másokon. Vele dolgozni életre szóló élmény. Elsőre megörültem, amikor megtudtam, hogy rendezni jön hozzánk, és beválasztott a csapatába, de máris ott volt egy természetes szorongás is, hogy akkor most mi lesz. Megijedtem. Hogy fog ez menni? Egészen más helyzet lett volna, ha bekerülök a filmjébe, van egy napom, és annyit mondok, hogy Dobrý den! Akkor is boldog vagyok. De hat hét intenzív munka volt. Ott sok minden kiderül. Hullámzó időszak. Minden próbafolyamat ilyen. Az elején van egy nagy eufória, aztán jönnek a nehezebb hetek, a problémák, a nehézségek, küzdünk magunkkal és egymással, látjuk, ki hogyan dolgozik, hogyan sim- lizik, és hogy a végén a sikert ki hogyan viseli. Az első napok után azonban rájöttem, nála is ugyanúgy kell dolgozni, mint bárki másnál. Én minden munkának úgy indulok neki, hogy ne legyenek prekoncepcióim, előítéleteim. Fel kell készülni, és jónak kell lenni.

Volt egy előadás, amikor hirtelen megbetegedett partnere, Hirtling István szerepébe Jirí Menzel ugrott be. A színpadi felállásból kiindulva elmondhatja: „Én már a

felesége is voltam Jirí Men- zelnek.”

Neki akkor elég rossz volt a torka, félig-meddig elment a hangja. Emlékszem, ott álltunk együtt a díszlet mögött, és én azt láthattam, hogy Jirí Menzel baromira izgul. Nagyon félt, és nem is próbálta leplezni. Felvállalta. Ez is tetszett benne. Harminc év múlva majd boldogan fogom mesélni mindezt a gyerekeimnek vagy az unokáimnak, hogy egy üyen színháztörténeti pillanat részese lehettem.

Színpadi megjelenéseit tekintve szembetűnő: nincsenek másod-harmadrangú szerepei. Terhelik rendesen.

Az én életemben, de még a pályámon sem, soha semmi nem jött hirtelen és magától értetődően. Későn érő típus vagyok. Meg kellett vámom, hogy betöltsem a negyvenet. Kállai Feri bácsi volt a mesterségtanárom a színművészeim, van egy képem a diplomaosztóról. Egy hajón voltunk, úgy nézek rá, mint egy félistenre, ő meg fogja a combomat és beszélgetünk. Huszonegy éves voltam, és azt mondta nekem akkor, hogy negyvenéves korom fölött leszek igazán jó színésznő, akkor lesz szinkronban a külsőm és a belsőm. Édes Istenem, ezt a baromságot! - gondoltam akkor. Még húsz évet kell várnom?! És mivel töltöm azt az időt? Ma már elmondhatom: neki lett igaza! De tényleg nem adtak ingyen semmit, és ez egyáltalán nem baj.

Csak van néhány kacskaringó a pályáján. Most például a Pesti Magyar Színház tagja, de férje, Kiss Csaba rendezésében Tennessee Wil- liamst játszik ősszel Miskolcon, s a Rózsavölgyi Szalonba is visszavárják.

Én amúgy hűséges, odaadó ember vagyok, csak ide-oda vet a sors. Az Új Színház társulatából még az igazgatóváltás előtt léptem ki.

Tíz év után halkan, elegánsan távozott.

Volt abban nagyon sok gondolkodás, vergődés. Ha nem lettek volna a gyerekek, már korábban elmentem volna. De nem bánom, hogy így alakult. Szerelmünk hajnalán az én Csabám azt mondta: „Anna, neked az a nagy bajod, hogy a külsőd, az arcod sokkal egyszerűbb és könnyebben megfejthető, mint a belsőd. Az bonyolultabb, titokzatosabb. Ha más lenne a fej, sokkal könnyebb lenne minden.” Ezen én akkor nagyon megsértődtem. Hogy lehet ilyet mondani? Azért, mert ilyen az orrom?

Közben tiszta szavak voltak.

És teljesen igaza volt Csabának. Ahogy kezdek öregebb lenni, azt érzem, hogy sorra megtalálnak a bonyolultabb szerepek.

Blanche is elég bonyolult lesz A vágy villamosában.

Ilyen szerepekre vágyom.

Naiv, bolondos, nyílt tekintetű kislányból volt elég. Szerencsére nem skatulyáztak be, sokfélét játszhatok. Nagy nőket is, akik mögött jól el lehet bújni.

Októberben kezdi a próbákat, addig hogyan készül Blanche-ra?

Újra és újra elolvasom a szöveget. Már látom magam előtt, ahogy azt sugallja: „Nincs semmi problémám, jó vagyok, tanárnő vagyok.” Közben rejtőzködik, parókát hord. „Sanyarú a sorsom, de finom vagyok.” Ilyen lesz. Kétéletű. Csutakos, lenőtt haj a paróka alatt. Ebben már biztos vagyok. Van egy rendezettség, és a „minden rendben”-t jelző, vastagon púderezett arc. Tudnék én erről nagyon sokat mesélni. Az élethazugságokról, amibe az ember könnyen belepusztul. És majd lekerül a paróka, ott fog állni egy másik ember. Dolgozik bennem a szerep. Olyan az agyam, hogy elraktároz sok mindent. Embereket, élethelyzeteket. Kint voltam nemrég a Római parton a gyerekekkel. Mindkét lányom tud úszni, ezzel nincs gond. Ani tizenkét éves, Léna öt. Ani elment a nagy csúszdához, a kicsi meg a nagy medencébe. Öt perc múlva indultam utána, megkerültem egyszer, kétszer, háromszor, tízszer a strandot, benéztem a mosdóba, az úszómester már látta, hogy pánik van. Megvoltak ebben is az etapok. Eltelt negyven perc. Tudtam, hogy Léna jó úszó, búvárkodik, de elég sok szörnyűséget hall az ember. Jöttek a képek. A vége az lett, hogy valahol a hátsó medencénél az úszómester megtalálta. Zokogógörcsben szorongattuk Lénát, aki nem értett semmit. Remegés, pánik, hisztéria. Istenem, legyen meg a te akaratod! Volt minden. Az ember elfárad az izgalomban. Szörnyű, amit mondok: mindeközben kívülről figyeltem magam. Borzasztó! És ugyanez volt apu halálakor. Biztos van ez mással is, aki nem színész. Érdekel, hogy ez kívül-belül hogyan működik. Ezekből is sok minden benne lesz Blanche-ban, meg a férfiakhoz való viszonyom. Szól a darab az emberi méltóságról is, ami nekem nagyon fontos.

Mi jön majd Blanche után?

Két új szerep a Pesti Magyar Színházban. Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének színpadi változatában a feleség párizsi barátnője leszek, és játszom majd az Égig érő fű című gyerekdarabban, Janikovszky Éva meséjében. A Rózsavölgyi Szalonban pedig Charlotte von Stein, Goethe szeretője leszek. Monodráma. Az is érdekes kihívás. Napi sorozatba nem vágyom. Filmbe igen.

Kiegyensúlyozottsága szemmel látható.

Jól vagyok, igen. Minden rendben körülöttem. Nekem most minden szépnek tűnik. A gyerekek, a szerelmem, a munkám. Nincs betegség a családban. Szenzáció nem történik velem. Csendben örülök.