Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)

2012-08-18 / 192. szám, szombat

20 Szalon ÚJ SZÓ 2012. AUGUSZTUS 18. www.ujszo.com FOLYTATÁSOS REGÉNY Egy háborús bűnös története - Non testatum, 18/7. SAMUEL BABBEL November 11-én Varga mint­egy mellesleg, egy e-mailben közölte, hogy a zendülés elfojtá­sa alatt megsérült két civil egyi­ke, aki súlyos haslövést kapott, két nappal korábban egy b.-i kórházban elhunyt. Nem rázott meg a bejelentés, sőt, mintha valamelyest meg­könnyebbültem volna. Még csak sajtóhír sem lett az eseményből, nem beszélt róla senki, a lapok a Röviden rovatban sem emlékez­tek meg róla. Szinte viccesnek találtam a dolgot. Ennél idió­tább halált alig tudtam elkép­zelni. Azt sem derítettem ki, hogy hívták a fickót, volt-e csa­ládja satöbbi. Ezzel, hogy ilyen komplikációmentesen kinyu- vadt, megszabadított egy csomó fejfájástól.-Neked nincsenek elveid-vé- lekedett a fejleményekről Odet­te, akivel akkoriban a Luxem­bourg nevű étteremben talál- kozgattunk, jó messzire a Tho­mas Pommer tértől, a belváros egyik eldugott zugában. - Ha meg vannak, mert lehet, hogy valahol a lelked mélyén vannak, nem terheled velük a nyilvános­ságot.- Ebben teljesen igazad van - dörmögtem. - Ebben épp olyan vagyok, mint összes többi em­bertársam.-Tudod, mi jut erről az eszem­be? Montaigne mesél egy törté­netet egy fickóról, aki télvíz ide­jén teljesen meztelenül császkált, s amikor egy illető megkérdezte tőle, hogy lehetséges, hogy nem fagy meg, visszakérdezett, hogy ugye az úr csupasz arccal jár. A kérdező megszeppenten nézett rá, mire a fickó: én meg tetőtől talpigarcvagyok.- Vicces, de azt hiszem, se- hogysemtartozikide.- Szerintem meg nagyon is ide tartozik- erősködött.- Azt hiszem, az egésznek az apám az oka, aki gyerekkorom­ban mindig elhurcolt magával a vasárnapi szentmisékre.- Ezt meg hogy érted?- Megtiltanám a gyerekek részvételét a vasárnapi isten­tiszteleteken. Az a rengeteg fe­szület, nyomorúságos mártír­arc, jeges szobortekintet, fa­gyott könny kikészíti a gyer- meklelket. Tízévesen a Bölcses­ség könyvéből olvastam zord átkokat ezüstrókaprémbe bu- gyolált, szúrós szemű öreg­asszonyoknak. „Mert aki a böl­csességet és fegyelmet megveti, boldogtalan. A reményük hiú, fáradságuk hasztalan, és mun­kájuk hiábavaló, asszonyaik esztelenek, gyermekeik gono­szak és nemzetségük elátko­zott.” Ez a rész megmaradt.- Én minden vasárnap részt veszek a szentmisén a Szent Márton-templomban - mondta Odette.- Akkor ezek szerint egyelőre prímán sikerül elfojtanod az eb­ből származó traumáidat. Rendszeresen járulok szentgyónáshoz és szentáldo­záshoz.- Küldj majd egy üdvözlőla­pot a mennyországból. Erre csendesen felnevetett, de láttam az elszánást a szemében, hogy ezt a játszmát nem adja fel ilyen könnyen. Tomi Müller természetesen tudott a tengeralattjárós ügyről, s meglepetésemre a főszer halá­láról is, de nem izgatta őt külö­nösebben az eset. A firkásztár- sadalom híreiről társalogtunk helyette. Gyanús volt a csend, amit a részükről tapasztaltam az utóbbi időben. Alig néhány hó­napja mégjavában zengték átka­ikat a kormány felé, fegyvert s vi­tézt énekeltek, felkelni buzdítot­tak a zsarnok ellen, de az akkori vitézek mostanra ugyancsak el­halkultak. A felmérések szerint a Cogito példányszáma drasztiku­san csökkent. Bemard átalakí­totta némileg a lapstruktúrát, kevésbé hangsúlyos helyet kap­tak a glosszák, s inkább a terje­delmesebb, tárgyilagosabb ta­nulmányok kerültek előtérbe.- Épp te kérded, mért történik mindez? - kérdezte Tomi, kifelé bámulva a Pommer térre. Min­denhol fiatal egyetemisták nyü­zsögtek, a vészesen közelgő vizsgaidőszak előtti utolsó nagy lazításra. - Ezzel a kormánnyal nem olyan könnyű szembeszáll­ni. A civilek erőforrásai korláto­zottak.- Megvannak a maguk mecé­násai.- Nem azt mondom, hogy mondjuk a Cogito anyagi gon­dokkal küszködne. Nem erről van szó. De hiába akar kemény­kedni, ha nincs meg hozzá a megfelelő háttere.- Keménykedni? Szerintem a Cogito-s kommentárokat jó ide­je senki nem veszi komolyan. Azt aztán nem nevezném kemény­kedésnek, Tomi.- Másról beszélek. Például a te ügyedről.- Az én ügyemről? - kaptam fel a fejem. A pincér, aki épp most érkezett meg a két sörrel, kissé visszahőkölt. Miután le­higgadtam, újra megkérdeztem: - Miféle ügyemről?- Szerintem Baumannék nagy hibát követtek el, amikor rád akartak ijeszteni.-Tudsz róla?- Eldicsekedték. Baumann és Stieger csinálták. Szerintem kurvára amatőr és pitiáner hú­zás volt.- És ezt csak most mondod? Hetente itt ülünk, Tomi, és ezt csak most mondod, baszd meg?!- Azt hittem, tudsz mindent. Baumannék nem csináltak titkot belőle. Mindenki tudja, aki meg­fordul időnként az Agathában. Azt persze nem verték nagy dob­ra, hogy rendesen helybenhagy­ták őket utána. Ugye a titkos­szolgálatvolt?- Annyi volt az egész, hogy egy cetlit szúrtak egy borítékba, és betették a konyhaasztalomra. Először azt hittem, van még benne más is, valami biológiai fegyver vagy a faszom tudja mi, de a rendőrségi szakértők sze­rint csak egyszerű porszemcsék voltak. Ennyi a történet. A pultnál két fiatal, csinos fiú állt, háttal nekünk, a magasabbik keményen markolászta az ala­csonyabb feszes hátsóját; Tomi­val megbabonázva néztük őket.- Baumann és Stieger, az a két mitugrász ott volt, amikor az egyik este Sárkánnyal találkoz­tam. Akis szarevők.- Hát igen, Sebastian. Újab­ban viszont már rájöttek, hogy fel kell hagyniuk az efféle akci­ókkal. Nincs meg hozzá az ere­jük. Szóval jól látod, elcsende­sedtek. Mikor visszatértem az irodá­ba, nemsokára kopogtak az aj­tómon: egy nyájas mosolyú férfi kukkantott be. Rémesen isme­rősnek tűnt, de csak bámultam bele a nagy, meleg szemébe.- Sebastian Webert keresem - mondta, jobb nem jut eszem­be: mély baritonján. - Jó helyen járok? Varga titokzatos látogatója állt velem szemben, teljes élet­nagyságban, s úgy tett, mintha még sosem látott volna, mintha nem fordult volna elő kismillió- szőr, hogy elkapta a fejét, ami­kor szembejöttem a folyosón.- A nevem Vladimir Daniel - nyújtotta a kezét messziről. Fe­szes, világos sportzakót viselt, alatta kanárisárga inget, a kezé­ben az elmaradhatatlan, elegáns iratmappa.- Sebastian Weber vagyok, Poldauf miniszter úr jogtaná­csosa - mentem bele a játékba. - Lehet, hogy Varga kabinetfőnök urat keresi?- Nem, éppen önt keresem, Weber úr. Már ha van rám eset- legnéhány elfecsérelhető perce.- Ugyan, jöjjön, Dániel úr, ál­lok rendelkezésére.- Igazán nem akarom rabolni az idejét-negédeskedett, helyet foglalva az íróasztalommal szemben -, mindössze arról van szó, hogy hírét vettem, milyen példaszerűen teljesíti a feladata­it itt a minisztériumban.- Nem jobban bárki másnál - mondtam, várakozó álláspontra helyezkedve.- Tudja, én Poldauf miniszter úr régi barátja vagyok - nézett rámjelentőségteljesen.- Ó, valóban? Na és amikor épp nem Poldauf miniszter úr baráti társaságát élvezi, mivel foglalatoskodik?- A médiában vannak bizo­nyos érdekeltségeim. De ez iga­zán lényegtelen. Poldauf mi­niszter úr barátsága viszont so­kat jelent nekem. Ezért aztán a minisztériuma is foglalkoztat. Úgy hallottam, ön nagyszerűen helytállt a múltkori tengeralatt­járós incidens idején.- Megtettük, ami tőlünk tel­lett.- Az a hír járja, ön igazi benn­fentes szakértője a tengeralatt­járós témának. Netán szolgált a tengeralattjáró-flottánál?- Majdnem - válaszoltam el- bambulva.-Majdnem?- Hát, annyit foglalkozom ez­zel a témával, hogy olykor tény­leg tengeralattjárósnak hiszem magam.- Vagy úgy. Meg voltam róla győződve, hogy egy veterán ten­geralattjáró-parancsnokot tisz­telhetek a személyében - mond­ta fölényes vigyorral. - De tény­leg nem akarom feltartani, na­gyon örülök, hogy fogadott, kö­szönöm.- Szóra sem érdemes, Daniel úr, én köszönöm a látogatást, és...-Igen?- Nem, semmi, jöjjön máskor is. Az első gondolatom az volt, hogy csak simán nevetségessé akart tenni: le akarta leplezni, hogy semmit nem tudok a ten­geralattjárókról. De valóban nem tudtam róluk egyáltalán semmit, azon a sok maszlagon kívül, amit Oskar irataiban olvastam. Mi a garancia, hogy azok nem Oskar agyszüleményei? A tengeralattjáró-flottának volt egy elég kezdetleges hon­lapja, de nem sok adatot talál­tam rajta, mindössze néhány táblázatot a hajók paraméterei­ről: ezeket a wikipédia alapján is összeállíthatták. Volt egy Elér­hetőségek menüpont is, a pa­rancsnokság titkárságának kon­taktusaival. A két feltüntetett te­lefonszám közül az egyik nem működött, a másik hosszan ki­csengett, de nem vette senki. A feltüntetett mailcímre gyorsan dobtam egy levelet, hogy tájé­koztassanak, milyen telefon­számon lehet elérni a parancs­nokságot, de a mail rögtön visszapattant: hibás a cím. Mást a honlapon nem találtam. Ezek után az elhíresült Murphy nevű kocsmának néztem utána, ahol tulajdonképpen az egész röpke incidens lezajlott. Találtam egy Murphy nevű éttermet, de az itt volt, B.-ben. Más találat a neten nem akadt üyen nevű vendéglá­tóhelyre. A támaszpont környé­kén nem volt más, csak néhány elhagyatott tanya. A google tér­képe természetesen csak homá­lyos képet szolgáltatott a tá­maszpont környékéről. Keres­tem a Murphyt a cégjegyzékben, mindenféle jellegű vállalkozá­sok között, eredménytelenül, mintha elnyelte volna a föld. Másnap reggel nyolcra be­mentem a minisztériumba, és a robotján keresztül időpontot kértem Vargánál. Kilenc előtt fogadott, de meglehetősen kel­letlenül, s amíg bent voltam, a postáját válogatta, rám se hede­rített. Csak akkor kapta fel a fe­jét, amikor kinyögtem, ki sze­retnék menni a tengeralattjáró­támaszpontra, hogy a novem­ber 3-i incidensről szóló részle­tes jelentésemhez fotódoku­mentációt csatolhassak. Rán­colni kezdte a homlokát, levág­ta a levélköteget az íróasztalá­ra, és mesterkélt dühvei lehor­dott, miken nem jár az eszem, itt ilyesmi nem szokás, elvégre minisztériumi jogász vagyok, nem baleseti helyszínelő. Kitől vettem ezt az eszement ötletet, kérdezte, fotódokumentáció, itt ilyesmit nem szoktak művelni. Azzal lezöttyent az íróasztala mögé a forgószékébe, és folytat­ta a postája tanulmányozását, jelezve, hogy felesleges minden további próbálkozás. (Folytatjuk) (Gyenes Gábor illusztrációja) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
Thumbnails
Contents