Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-18 / 192. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2012. AUGUSZTUS 18. www.ujszo.com Hámori Gabriella: „Ez egy új folyamat kezdete. Szabad lettem, olyan embereket kaptam, akik új irányt mutatnak, s azt mondják: Gyere velünk!" Amerikai válogatásokra jár, új kihívások miatt New Yorkból vagy Los Angelesből is jöhetett volna Karlovy Vary idei fesztiváljára Hámori Gabriella. Az utóbbi időben ugyanis több hónapot töltött a tengerentúlon. Azóta, hogy Shooting Star volt Berlinben, külföldi ajánlatokat is kapott. SZABÓ G. LÁSZLÓ Mivel az angol nem jelent számára akadályt, úgy döntött: kevesebb feladatot vállal itthon, hogy közelebbről láthassa az amerikai rendszert, sőt, ha alkalma nyílik, konkrét helyzetekben próbálkozhasson. Kezdjük egy „földrajzi helyzetjelentéssel”: fél lábbal itt, féllel ott, vagy most éppen nem ott és nem amott, mert nyár van, és pihen valahol. Nem, nem pihenek. A dolgaimat intézgetem. Két nagyon jó ügynököm van. Berlinben az egyik, Los Angelesben a másik. Nagyon lelkiismeretesen intézik ők is az ügyeimet, de a nemzetközi porond kemény szabályokat diktál. Egyvalamit viszont elértem már: nagyon jó castingokra hívnak Európában is, Amerikában is. Sok helyen tudnak rólam, jó forgatókönyveket kapok, de a szerepet valahogy mindig egy nagyobb név viszi el előlem. Ez nem szégyen, sőt! Én a bizalmat látom e mögött, s nekem már ez is löketet ad. De pusztán erre fókuszálni nekem kevés. Én hozzászoktam itthon az állandó munkához. A Shooting Stamak konkrétan mennyit köszönhet? Európa fiatal színészeinek élvonalába bekerülni nem kis érdem. Akkor még bizalmatlan voltam a helyzettel szemben, hiába hívtak, nem igazán mozdultam, így nem is tudtak felvenni a listára a kinti ügynökségek. Én akkor csak egyet láttam: az Örkény Színház színpadát, ami mindig hiányzik, ha hosszabb ideig vagyok távol. Közben egy egészen másik vonalon belecsöppentem egy amerikai projektbe. Tavaly nyáron forgattuk, idén októberben lesz az európai bemutató Londonban és Párizsban. Holly Hunter és más jó nevű független színészek mellett játszhattam a filmben, és az övékével egyenrangú szerepem van. Négy portrét, négy jelenetet kért tőlem a rendező, az egyikben a prágai Pavel Kríž a partnerem. Erre a munkára abszolút büszke vagyok. Olyan kamerával vették fel, amely másodpercenként háromezer kockát rögzít. Beszélni nem kell benne, de nagyon be kellett próbálni. Híres divatfotós volt a rendező, és most különböző projektekben gondolkozik. Mivel balerina volt a felesége és imádja a táncosokat, ezért legelőször velük dolgozott. Öt-hatperces etűdöket forgatott velük különböző helyzetekben. És most velünk, színészekkel csinált valami hasonlót. Valaki levelet olvas, és rádöbben, hogy aki írta, már nem él. Pavel Kŕížzsel mi azt a feladatot kaptuk, hogy a puszta tekintetünkkel egy gyilkosságot kell megterveznünk. Tíz másodpercben kellett eljátszani mindezt, de úgy, hogy a legapróbb szemrebbenésnek is súlya legyen. Nekem ez nagyon nagy élmény volt. Inspiráló. Erre itthon is építhet. Nemsokára Bodó Viktor társulatával dolgozom egy irodalmi alapanyag mentén. Három hónapig próbálunk, három előadásunk lesz a Nemzetiben, aztán Németországban és más európai színpadokon mutatjuk be az előadást. Milyen nyelven? Ez is érdekessé teszi a produkciót: egy saját nyelvet találunk ki hozzá, plusz ki müyen nyelven tud. Én az angol mellett franciául beszélek majd, németül pedig szeretnék minél gyorsabban megtanulni. De az Örkény Színházban is lesz új szerepem a Stuart Máriában. Októbertől elég sűrű lesz az évadom. Hogyan tudja mindezt egyeztetni az amerikai dolgaival? A vízum nagyon drága. Ez a tény néha lelassít, de nem adom fel, amit elkezdtem. Nyilván könnyebb lett volna a kinti életem, ha beállók dolgozni, mondjuk egy étterembe, csakhogy nem vállaltam ilyen jellegű munkát. Castingokra jártam. A bevándorlói hivatal egyébként is minden filmstúdió fölött áll, nagyon komolyan veszik a munkavállalási engedélyt. Elég sok anyagot küldenek a kinti castingdirectorok, én pedig sokszor itthon veszem fel, amit kérnek tőlem, s neten küldöm ki nekik. Ez már egy egészen új eljárás. Könnyű volt kilépni az itthoni gépezetből? Sok európai színésszel beszéltem, akiknek a mennyezet a fejük fölött volt már, ezért vágtak neki a világnak, de nekik sem könnyű új startkőre állni. Vannak jó periódusok, amikor az ember repül, mert úgy érzi, mozog körülötte a levegő, máskor meg fullasztó érzése van, mert nem történik vele semmi. Vagy éppen elküldtem az anyagot, és még nem válaszoltak, mert any- nyira elfoglaltak, s akkor azt kérdezem: most akkor mi a franc van? Ezért biztosítottam be magam, hogy az agyam legyen elfoglalva, ne lustuljon el. Színházi kurzust tartok tizennyolc éven aluli gyerekeknek. Közben majd megbolondulok, annyira szeretnék már forgatni. Hol töltött több időt az elmúlt hónapokban? Itthon. Eleinte két hónapokra utaztam ki Los Angelesbe, most már csak két hetekre megyek. Az ügynököm előre megszervezi a találkozókat, beülök a kocsiba, és vannak napok, amikor négy órákat vezetek. Ami nagyon érdekes: én, aki hadilábon állok az idővel, ott egyszer sem késtem. New York nyilván valami egészen mást kínál. Ott nagyon pezsgő életet élek. Los Angeles inkább kulináris élvezeteket kínál, sok bevándorló működtet nagyon jó éttermet. Amikor valami másra vágyom, meglátogatom a barátaimat Palm Sprmgsben, vagy elmegyek hegyet mászni. A menedzserem felesége brazil, az ő holdudvarából nagyon sok latin-amerikait ismerek, szeretem is őket, bírom az életérzésüket. Az alkalmazkodó-képességem- mel nincs baj. Hosszabb ideig, mondjuk egy évig csak akkor tudnék kint maradni, ha lenne előrelépés, feladat. Amennyire ingergazdag a kinti vüág, any- nyira el is apad egy idő után, és elkezd hiányozni az itthoni életem, melyben folyamatosan történik valami. Akkor marad az ingázás? Marad, mert a sorozatos bemutatkozások mellett nem hogy lássák, ő lenne a legideálisabb választás. Én legfeljebb felüdülés lehetek nekik, mert semmi ilyet nem teszek. Úgyis látják, kiből mit lehet kihozni. Hülyeségekbe egyébként sem vágyom bekerülni. Nem azért járok ki. Valamilyen komolyabb munkához szeretnék hozzájutni, de várni kell. Persze az is benne van a pakliban, hogy soha nem fog megtörténni, de legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. Helyi színészek mondják, hogy én meg vagyok húzatva, hogy ebbe belevágtam, hiszen ez nekik is nehéz, akik ott élnek, ott születtek. Nagyon sok európai színészről tudok, aki egy idő után hazakullogott, és inkább otthon dolgozik, s ha bejön neki egy kinti dolog, akkor azonnal ugrik. De hogy mi az, ami beindítja az embert, arra nincs konkrét válasz. gén másvalakit választottak, továbbra is komoly anyagokat küldenek, ami egyértelműen azt jelzi számomra, hogy megbízhatónak tartanak. Csak más típust kerestek. Azt én is elmondhatom: intellektuálisabb szerepekre vágyom. Mindig vannak apró jelek, szinte spirituális élmények, amelyeket nem akarok felnagyítani, valahogy mégis azt súgják: jó, hogy ott vagyok, és ott próbálkozom. Londonban is szeretném megtenni ugyanezt a kört. Oda is hívtak már válogatásra, Joe Wrighthoz, aki a Büszkeség és bah'téletet rendezte. Neki például nagyon sokat jelentett a színházi gyakorlatom. Ez általában garancia arra, hogy képzett színész vagy. Az amerikai ügynököm mindig azt úja: „Helyes voltál a válogatáson, tetszett nekik, hogy még az általános tudok miből táplálkozni. Behívnak egy meghallgatásra, kapok negyed órát, a végén mégis tovább maradok, mert megkedvelnek, kérdeznek, kíváncsiak rám, aztán úrnak egy kedves levelet, amelyben közlik, hogy miért nem. Mi hiányzik az igenhez? Nehéz ezt megfogalmazni. Egy biztos: nincs meg bennem az amerikai attitűd. Nem tolom magam. Kiállók azért, ami mögöttem van, el tudom mondani összeszedetten, amit akarok, erős az anyagom is, egy amerikai színész azonban mindent másképpen csinál. Belép a szobába a meghallgatásra, és rögtön elkezd énekelni, vagy azonnal főszerepet játszik, vagy a figurának megfelelően öltözött, Lehet, hogy ha pár évvel korábban próbálkozott volna, előbbre tartana? Én is érzem már, hogy egy picit hamarabb kellett volna engedelmeskednem ennek a vágynak. Nem is fogom sokáig illegetni magam, mert családot szeretnék. Most pont úgy jött ki a lépés, hogy a baba még várat magára, ezért szabadon dönthettem. Eddig bármüyen szerepre castingoltak, a végén mindig egy latin-amerikai lányt választottak. Hívtak a True Blood című hues sorozatba, Danny Boyle új filmjének főszerepére, sőt a Die Hard női főszerepére is. Harminc percig foglalkoztak velem, ami a kinti körülményeket tekintve nem kevés, és ugyanazok a castingdirectorok, akik a vékérdésekre is meglepő válaszokat adtál.” Igen, Los Angelesben mindenki szépen le van sülve, izomra van gyúrva, de legbelül már kicsit más a helyzet. Gondolom, mégis menne már vissza. Mennék, de bevallom, ez már anyagi kérdés. Nincs mecenatúra, egy kedves idős bankár, aki támogatna. De büszke is vagyok, hogy eddig műiden kört önerőből tettem meg. Kellemetlen élmény? Amikor először vezettem városon belül. Nagyon gyorsan hajtanak, nem használnak irányjelzőt. Egyik sávból át a másikba, a harmadikba, mint a barmok. Először el is tévedtem, egy mexikói negyedbe keveredtem be, ahol vadul ütögették a motorháztetőt. Ahogy kijutottam tőlük, az első nyugodt helyen megálltam, és zokogtam a kocsiban. „Minekjöttem én ide, mit keresek én itt?” Ráadásul úgy ültem be a kocsiba, hogy előtte hat évig nem vezettem. Kihívás volt ez is. És a legszebb pillanat? Az etűdsorozat. Két napig forgattuk New Yorkban. Pavel Kríž és köztem, anélkül, hogy bármit megbeszéltünk volna, minden működött. A Lincoln Centerben volt kivetítve egy hónapig, s az én etűdöm láttán azt kérdezte a Lincoln igazgatója, hogy: „Ez ki?” Mert annyi mindent látott már, de most elsírta magát. Rám repül egy galamb a filmben, megfogom, nagyon szeretem, de még ha fáj is, elengedem. Ez hatotta meg ót. Az elengedés ábrázolása. Melyik az a két itthoni filmje, amelyet bármelyik kinti válogatáson kitesz az asztalra? Bergendy Péter munkája, A vizsga, amely Karlovy Varyban is megfogta a közönséget, és a Budapest című brazil filmem. A meghallgatáson ugyanis mindig a legfrissebb munkákat kérik, mivel az tükrözi a legpontosabban az éppen aktuális fizikai és színészi állapotot. De a Kaméleont is bátran megmutatnám. Visszatérve a korábbi kérdéshez: néztem egy csomó filmet, s hiányoltam belőlük azokat az itthoni kollégákat, akikről tudom, hogy színházban is milyen jók, mégsem épül rájuk a hazai filmipar. Én ebbe nem akartam belenyugodni, s azt mondtam, próbára teszem magam. Arról nem is beszélve, hogy havi harmincszor nagy szerepet tolni csak olyan üzembiztonsággal lehet, amire én nem vagyok kiváncsi. Lehet, hogy ezt várja tőlem a színház, az igazgató, a rendező, engem ez így akkor sem vonz. Nem hiszem el magamnak sem, hogy ez így műiden este hiteles. Azt éreztem, hogy ez engem megfojt. Az elmúlt fél évben sok mindent lazábban tudok szemlélni, nem azon a szűrőn keresztül, hogy közben ide-oda kell rohannom. Azt hittem, ha kilépek a színház szorításából, akkor vége szakad valaminek. Hát, nem. Ez egy új folyamat kezdete. Szabad lettem, könnyebb lettem, olyan embereket kaptam, akik új hányt mutatnak, és azt mondják: „Gyere velünk!” Ki az a két-három rendező, akinek gondolatban ezerszer hálát ad, mert a kinti helyzetekben kapórajön, amit tőlük tanult? Mácsai Pál, aki a kommunikációs készségemet fejlesztette. Gothár Péter, aki a kritikai érzékemet, ami jó, ha bekapcsol, és jó, ha ki. Ascher Tamás pedig a szenvedélyességével és megszállottságával hatott rám. Kint sokkal nagyobb az elfogadás, nagyobb tiszteletet éreznek egymás képzeletvilágával szemben, s lehet, hogy illuzórikus a dolog, mégis azt érzem, a látásmódom is sokkal egységesebb lett, amióta utazgatom ide-oda.