Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)

2012-08-18 / 192. szám, szombat

8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2012. AUGUSZTUS 18. www.ujszo.com Hámori Gabriella: „Ez egy új folyamat kezdete. Szabad lettem, olyan embereket kaptam, akik új irányt mutatnak, s azt mondják: Gyere velünk!" Amerikai válogatásokra jár, új kihívások miatt New Yorkból vagy Los Angelesből is jöhetett vol­na Karlovy Vary idei fesz­tiváljára Hámori Gabriel­la. Az utóbbi időben ugyanis több hónapot töl­tött a tengerentúlon. Az­óta, hogy Shooting Star volt Berlinben, külföldi ajánlatokat is kapott. SZABÓ G. LÁSZLÓ Mivel az angol nem jelent számára akadályt, úgy döntött: kevesebb feladatot vállal itthon, hogy közelebbről láthassa az amerikai rendszert, sőt, ha alkal­ma nyílik, konkrét helyzetekben próbálkozhasson. Kezdjük egy „földrajzi hely­zetjelentéssel”: fél lábbal itt, féllel ott, vagy most éppen nem ott és nem amott, mert nyár van, és pihen valahol. Nem, nem pihenek. A dolga­imat intézgetem. Két nagyon jó ügynököm van. Berlinben az egyik, Los Angelesben a má­sik. Nagyon lelkiismeretesen intézik ők is az ügyeimet, de a nemzetközi porond kemény szabályokat diktál. Egyvalamit viszont elértem már: nagyon jó castingokra hívnak Európában is, Amerikában is. Sok helyen tudnak rólam, jó forgatóköny­veket kapok, de a szerepet va­lahogy mindig egy nagyobb név viszi el előlem. Ez nem szégyen, sőt! Én a bizalmat látom e mö­gött, s nekem már ez is löketet ad. De pusztán erre fókuszálni nekem kevés. Én hozzászoktam itthon az állandó munkához. A Shooting Stamak konkré­tan mennyit köszönhet? Euró­pa fiatal színészeinek élvona­lába bekerülni nem kis érdem. Akkor még bizalmatlan vol­tam a helyzettel szemben, hiába hívtak, nem igazán mozdultam, így nem is tudtak felvenni a lis­tára a kinti ügynökségek. Én ak­kor csak egyet láttam: az Örkény Színház színpadát, ami mindig hiányzik, ha hosszabb ideig va­gyok távol. Közben egy egészen másik vonalon belecsöppentem egy amerikai projektbe. Tavaly nyáron forgattuk, idén október­ben lesz az európai bemutató Londonban és Párizsban. Holly Hunter és más jó nevű független színészek mellett játszhattam a filmben, és az övékével egyen­rangú szerepem van. Négy port­rét, négy jelenetet kért tőlem a rendező, az egyikben a prágai Pavel Kríž a partnerem. Erre a munkára abszolút büszke va­gyok. Olyan kamerával vették fel, amely másodpercenként háromezer kockát rögzít. Be­szélni nem kell benne, de na­gyon be kellett próbálni. Híres divatfotós volt a rendező, és most különböző projektekben gondolkozik. Mivel balerina volt a felesége és imádja a tán­cosokat, ezért legelőször velük dolgozott. Öt-hatperces etűdö­ket forgatott velük különböző helyzetekben. És most velünk, színészekkel csinált valami ha­sonlót. Valaki levelet olvas, és rádöbben, hogy aki írta, már nem él. Pavel Kŕížzsel mi azt a feladatot kaptuk, hogy a puszta tekintetünkkel egy gyilkosságot kell megterveznünk. Tíz má­sodpercben kellett eljátszani mindezt, de úgy, hogy a legap­róbb szemrebbenésnek is súlya legyen. Nekem ez nagyon nagy élmény volt. Inspiráló. Erre itthon is építhet. Nemsokára Bodó Viktor tár­sulatával dolgozom egy irodal­mi alapanyag mentén. Három hónapig próbálunk, három előadásunk lesz a Nemzetiben, aztán Németországban és más európai színpadokon mutatjuk be az előadást. Milyen nyelven? Ez is érdekessé teszi a produk­ciót: egy saját nyelvet találunk ki hozzá, plusz ki müyen nyelven tud. Én az angol mellett fran­ciául beszélek majd, németül pedig szeretnék minél gyorsab­ban megtanulni. De az Örkény Színházban is lesz új szerepem a Stuart Máriában. Októbertől elég sűrű lesz az évadom. Hogyan tudja mindezt egyeztetni az amerikai dolga­ival? A vízum nagyon drága. Ez a tény néha lelassít, de nem adom fel, amit elkezdtem. Nyilván könnyebb lett volna a kinti életem, ha beállók dol­gozni, mondjuk egy étterembe, csakhogy nem vállaltam ilyen jellegű munkát. Castingokra jártam. A bevándorlói hivatal egyébként is minden filmstú­dió fölött áll, nagyon komolyan veszik a munkavállalási enge­délyt. Elég sok anyagot külde­nek a kinti castingdirectorok, én pedig sokszor itthon veszem fel, amit kérnek tőlem, s neten küldöm ki nekik. Ez már egy egészen új eljárás. Könnyű volt kilépni az ittho­ni gépezetből? Sok európai színésszel beszél­tem, akiknek a mennyezet a fe­jük fölött volt már, ezért vágtak neki a világnak, de nekik sem könnyű új startkőre állni. Van­nak jó periódusok, amikor az ember repül, mert úgy érzi, mo­zog körülötte a levegő, máskor meg fullasztó érzése van, mert nem történik vele semmi. Vagy éppen elküldtem az anyagot, és még nem válaszoltak, mert any- nyira elfoglaltak, s akkor azt kér­dezem: most akkor mi a franc van? Ezért biztosítottam be magam, hogy az agyam legyen elfoglalva, ne lustuljon el. Szín­házi kurzust tartok tizennyolc éven aluli gyerekeknek. Közben majd megbolondulok, annyira szeretnék már forgatni. Hol töltött több időt az el­múlt hónapokban? Itthon. Eleinte két hónapokra utaztam ki Los Angelesbe, most már csak két hetekre megyek. Az ügynököm előre megszervezi a találkozókat, beülök a kocsiba, és vannak napok, amikor négy órákat vezetek. Ami nagyon ér­dekes: én, aki hadilábon állok az idővel, ott egyszer sem késtem. New York nyilván valami egészen mást kínál. Ott nagyon pezsgő életet élek. Los Angeles inkább kulináris él­vezeteket kínál, sok bevándorló működtet nagyon jó éttermet. Amikor valami másra vágyom, meglátogatom a barátaimat Palm Sprmgsben, vagy elme­gyek hegyet mászni. A mene­dzserem felesége brazil, az ő holdudvarából nagyon sok la­tin-amerikait ismerek, szeretem is őket, bírom az életérzésüket. Az alkalmazkodó-képességem- mel nincs baj. Hosszabb ideig, mondjuk egy évig csak akkor tudnék kint maradni, ha lenne előrelépés, feladat. Amennyire ingergazdag a kinti vüág, any- nyira el is apad egy idő után, és elkezd hiányozni az itthoni életem, melyben folyamatosan történik valami. Akkor marad az ingázás? Marad, mert a sorozatos bemutatkozások mellett nem hogy lássák, ő lenne a legideá­lisabb választás. Én legfeljebb felüdülés lehetek nekik, mert semmi ilyet nem teszek. Úgyis látják, kiből mit lehet kihozni. Hülyeségekbe egyébként sem vágyom bekerülni. Nem azért járok ki. Valamilyen komolyabb munkához szeretnék hozzá­jutni, de várni kell. Persze az is benne van a pakliban, hogy soha nem fog megtörténni, de legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. Helyi színészek mondják, hogy én meg vagyok húzatva, hogy ebbe belevágtam, hiszen ez nekik is nehéz, akik ott élnek, ott születtek. Nagyon sok európai színészről tudok, aki egy idő után hazakullogott, és inkább otthon dolgozik, s ha be­jön neki egy kinti dolog, akkor azonnal ugrik. De hogy mi az, ami beindítja az embert, arra nincs konkrét válasz. gén másvalakit választottak, továbbra is komoly anyagokat küldenek, ami egyértelműen azt jelzi számomra, hogy meg­bízhatónak tartanak. Csak más típust kerestek. Azt én is el­mondhatom: intellektuálisabb szerepekre vágyom. Mindig vannak apró jelek, szinte spi­rituális élmények, amelyeket nem akarok felnagyítani, vala­hogy mégis azt súgják: jó, hogy ott vagyok, és ott próbálkozom. Londonban is szeretném meg­tenni ugyanezt a kört. Oda is hívtak már válogatásra, Joe Wrighthoz, aki a Büszkeség és bah'téletet rendezte. Neki pél­dául nagyon sokat jelentett a színházi gyakorlatom. Ez általá­ban garancia arra, hogy képzett színész vagy. Az amerikai ügy­nököm mindig azt úja: „Helyes voltál a válogatáson, tetszett nekik, hogy még az általános tudok miből táplálkozni. Behív­nak egy meghallgatásra, kapok negyed órát, a végén mégis to­vább maradok, mert megked­velnek, kérdeznek, kíváncsiak rám, aztán úrnak egy kedves levelet, amelyben közlik, hogy miért nem. Mi hiányzik az igenhez? Nehéz ezt megfogalmazni. Egy biztos: nincs meg bennem az amerikai attitűd. Nem tolom magam. Kiállók azért, ami mö­göttem van, el tudom mondani összeszedetten, amit akarok, erős az anyagom is, egy ame­rikai színész azonban mindent másképpen csinál. Belép a szo­bába a meghallgatásra, és rög­tön elkezd énekelni, vagy azon­nal főszerepet játszik, vagy a figurának megfelelően öltözött, Lehet, hogy ha pár évvel korábban próbálkozott volna, előbbre tartana? Én is érzem már, hogy egy picit hamarabb kellett volna engedelmeskednem ennek a vágynak. Nem is fogom sokáig illegetni magam, mert csalá­dot szeretnék. Most pont úgy jött ki a lépés, hogy a baba még várat magára, ezért szabadon dönthettem. Eddig bármüyen szerepre castingoltak, a végén mindig egy latin-amerikai lányt választottak. Hívtak a True Blood című hues sorozatba, Danny Boyle új filmjének fő­szerepére, sőt a Die Hard női főszerepére is. Harminc per­cig foglalkoztak velem, ami a kinti körülményeket tekintve nem kevés, és ugyanazok a castingdirectorok, akik a vé­kérdésekre is meglepő válaszo­kat adtál.” Igen, Los Angelesben mindenki szépen le van sülve, izomra van gyúrva, de legbelül már kicsit más a helyzet. Gondolom, mégis menne már vissza. Mennék, de bevallom, ez már anyagi kérdés. Nincs mecenatú­ra, egy kedves idős bankár, aki támogatna. De büszke is vagyok, hogy eddig műiden kört önerő­ből tettem meg. Kellemetlen élmény? Amikor először vezettem városon belül. Nagyon gyor­san hajtanak, nem használnak irányjelzőt. Egyik sávból át a másikba, a harmadikba, mint a barmok. Először el is tévedtem, egy mexikói negyedbe kevered­tem be, ahol vadul ütögették a motorháztetőt. Ahogy kijutot­tam tőlük, az első nyugodt he­lyen megálltam, és zokogtam a kocsiban. „Minekjöttem én ide, mit keresek én itt?” Ráadásul úgy ültem be a kocsiba, hogy előtte hat évig nem vezettem. Kihívás volt ez is. És a legszebb pillanat? Az etűdsorozat. Két napig for­gattuk New Yorkban. Pavel Kríž és köztem, anélkül, hogy bármit megbeszéltünk volna, minden működött. A Lincoln Centerben volt kivetítve egy hónapig, s az én etűdöm láttán azt kérdezte a Lincoln igazgatója, hogy: „Ez ki?” Mert annyi mindent látott már, de most elsírta magát. Rám repül egy galamb a filmben, megfogom, nagyon szeretem, de még ha fáj is, elengedem. Ez hatotta meg ót. Az elengedés áb­rázolása. Melyik az a két itthoni film­je, amelyet bármelyik kinti vá­logatáson kitesz az asztalra? Bergendy Péter munkája, A vizsga, amely Karlovy Varyban is megfogta a közönséget, és a Budapest című brazil filmem. A meghallgatáson ugyanis mindig a legfrissebb munkákat kérik, mivel az tükrözi a legpontosab­ban az éppen aktuális fizikai és színészi állapotot. De a Kamé­leont is bátran megmutatnám. Visszatérve a korábbi kérdés­hez: néztem egy csomó filmet, s hiányoltam belőlük azokat az itthoni kollégákat, akikről tu­dom, hogy színházban is milyen jók, mégsem épül rájuk a hazai filmipar. Én ebbe nem akartam belenyugodni, s azt mondtam, próbára teszem magam. Arról nem is beszélve, hogy havi har­mincszor nagy szerepet tolni csak olyan üzembiztonsággal lehet, amire én nem vagyok kiváncsi. Lehet, hogy ezt várja tőlem a színház, az igazgató, a rendező, engem ez így akkor sem vonz. Nem hiszem el ma­gamnak sem, hogy ez így műi­den este hiteles. Azt éreztem, hogy ez engem megfojt. Az elmúlt fél évben sok mindent lazábban tudok szemlélni, nem azon a szűrőn keresztül, hogy közben ide-oda kell rohannom. Azt hittem, ha kilépek a színház szorításából, akkor vége szakad valaminek. Hát, nem. Ez egy új folyamat kezdete. Szabad let­tem, könnyebb lettem, olyan embereket kaptam, akik új hányt mutatnak, és azt mond­ják: „Gyere velünk!” Ki az a két-három rendező, akinek gondolatban ezerszer hálát ad, mert a kinti helyze­tekben kapórajön, amit tőlük tanult? Mácsai Pál, aki a kommuni­kációs készségemet fejlesztette. Gothár Péter, aki a kritikai érzé­kemet, ami jó, ha bekapcsol, és jó, ha ki. Ascher Tamás pedig a szenvedélyességével és meg­szállottságával hatott rám. Kint sokkal nagyobb az elfogadás, nagyobb tiszteletet éreznek egy­más képzeletvilágával szemben, s lehet, hogy illuzórikus a dolog, mégis azt érzem, a látásmódom is sokkal egységesebb lett, amió­ta utazgatom ide-oda.

Next

/
Thumbnails
Contents