Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-15 / 189. szám, szerda
www.ujszo.com UJSZO 2012. AUGUSZTUS 15. Vélemény és háttér 5 A nemzeti azonosulás sokak számára korántsem egy bináris igen-nem kérdés, hanem egy állapot Olimpiai láz A magyarságnak keresve sem lehetett volna jobb hirdetési felületet találni, mint amilyen a 2012-es londoni olimpia volt. Magyarország 8 aranyéremmel végül kilencedik lett az összesített éremtáblázaton, a még előkelőbb helyeket pedig csupa nagyságrendekkel nagyobb méretű ország szerezte meg. RAVASZ ÁBEL Ha az érmek számát az országok lakosságának számával vetjük össze, Magyarországot - néhány törpeállamon kívül - csak Jamaica és Új-Zéland előzte meg, előbbi fantasztikus sprintfutóinak, utóbbi pedig evezőseinek és vitorlázóinak segítségével. Szlovákia viszont - ezzel sokakban csalódást keltve - összesen 4 érmet szerzett, ezek közül egy. sem volt arany. Amikor hirdetési felületről beszéltem, akkor viszont nem elsősorban arra gondoltam, hogy ez az esemény Magyarország nemzetközi ázsióját növelte volna. Ahogy valószínűleg az olvasó Kazahsztánról vagy Új-Zélandról alkotott képe sem változott meg a sikeres olimpiájuk végett, úgy Magyarország imidzse sem kapott Londonban döntő löketet. Nem is az járt a fejemben, hogy belföldön ez mennyiben változtatott az emberek viszonyulásán saját országukhoz - erre a sportsikereknek bizonyára csak átmeneti hatása van (ha van egyáltalán), hiszen a történet végén elsősorban a gazdasági tényezők és az ezekből kialakuló élhetőség szempontja az, amelyek a „milyen az országom” kérdésre megadják a választ. Leginkább az járt a fejemben, amit az elmúlt napokban tágabb környezetemben, itt a határon „túl” tapasztaltam - az olimpiai láz, a „hogyan játszottak a kézisek”, a „hányadikok vagyunk az éremtáblázaton” és a hasonló témák ugyanis itt is gyakorlatilag beborították a közösségi oldalak nyilvános tereit és napokig uralták a beszélgetéseket. A magyar sportsikerek azoknak a határon túli magyaroknak is lehetőséget adtak a Magyarországgal való azonosulásra, akiknek az elmúlt években erre nem sok lehetőségük adódott. Merthogy a gazdaságilag megrendült, közhangulatában leromlott, megosztott, befelé forduló, a határon túliakat belpolitikára felhasználó és pesszimista Magyarország, amelynek képe nemcsak a sajtóból árad a határon túliak felé, hanem az ott járók beszámolóiból is, nem sok alkalmat és okot kínált az azonosulásra az elmúlt években. Most nyilvánvalóan nem azokról van szó, akik önmagában is elegendő szellemi tápláléknak találják a mindenkori budapesti nemzetpolitika valóságidegen retorikáját és diktált nemzeti összetartozását, hanem azokról, akik ideológiai elkötelezettség nélkül szerették volna úgy érezni, hogy a magyar közösséghez való tartozás nemcsak (jó vagy rossz) adottságuk, hanem olyan, mint egy értékes tagság egy minőségi klubban. Az olimpiai hatás persze idővel elszürkül, és a most felélesztett érzelmeket megint beborítják a frusztráció rétegei. A nemzeti azonosulás ugyanis sokak számára korántsem egy bináris igen-nem kérdés, hanem egy állapot, egy identitáselem a többi között. Az emberben viszont ott motoszkál a kérdés: vajon müyen eredménye lett volna a népszámlálásnak nemzetiségi szempontból, ha történetesen 2012 augusztusában kellett volna kitölteni az íveket? KOMMENTAR Országhírnév-gyarapítás, sportrevízió SZOMBATHY PÁL Mintha ezen az olimpián a magyar győztesek, hősök és nagyot küzdők a korábbiaknál lelkiekben sokkal inkább rendben lettek volna. Londoni magyar kulcsszó: visszatérés. Visszatérés a veszettnek látszó meccsbe, visszatérés a sportba, kudarcok után. Risztov és Pars és Berki. És persze: transzállapot á la Szilágyi vagy Ungvári. Flow a neve ennek: lebegés, boldogság, szárnyalás a küzdelem közben, ahogy a világhírű magyar lélektudós, Csíkszentmihályi professzor definiálta a jelenséget. Aztán az országhírnév-gyarapítás: rafinált, vagány, szenvedélyesen okos magyarok. Nem meghalnak, inkább szépen élnek a pályán. Miénk a legzseniálisabb pólósgól, Antal Dóra kapustól elcsent egyenlítő labdája a legvégén, ami hosszabbítást hozott nekünk. A magyar-izlandi kézimeccsen pedig az évszázad védésének nevezték Fazekas Nándor kungfusan hárított hetesét a vége előtt másodpercekkel - nem beszélve a kipattanóból szerzett hosszabbítást érő egyenlítésről (Lékai) . Továbbmenve: az úszástól évekre visszavonuló Risztov Éva nyíltvízi, hosszútávúszó aranyát a Reuters az úszósport valaha volt legnagyobb visszatéréseként jellemezte. Berki Krisztián és Lous Smith ölelkezését egy brit lap a legmegha- tóbb pillanatnak nevezte. Az olimpia filmjébe kerültek Gyúrta, Pars és Risztov mozdulatai is. Kozák Danuta pedig a vizet simogatva nyerő új kajakkirálynő lett, aki lengyel hercegnőről kapta a nevét, stílusa után a sportág Messijének nevezte edzője. És persze van új Gerevichünk, Magyar Zolink, Zsi- vótczkynk, Rózsánk is, hogy haza is beszéljünk. Ami főleg jó hír még: van generációváltás a magyar sportban. Korábbi nagyjaink néhol (maguk elvárásaihoz képest: lásd, Janics Natasa) halványabb teljesítménye mögött/he- lyett megjelentek az újak, frissek, ismeretlenebbek is érmekkel, aranyakkal. Egy nagyon szimpatikus nemzedék, szerény, kulturált személyiségek, aranyörömeik természetesek voltak, figyelmük másokra is kiterjedt. Jó emberanyagnak tűnik London magyar nyerőtársadalma. És a végére egy bátor megállapítás, egy bölcs mondás a magyar öttusának pekingi ínség után érmet szerző Marosi Ádámtól: „ahol az élsport kezdődik, ott ér véget az egészség”. Kalkuláljuk be londoni kiválóságaink éremgyűjtésébe ezt a kellemetlen igazságot is. Növeli a diadalok értékét az ilyen őszinteség. Ez a (sport)revízió tetszik a világnak. A szerző magyarországi publicista TALLÓZÓ MAGYAR SZÓ A Financial Times elemző írása szerint az új összetételű szerb kormánynak szembesülnie kell a rideg valósággal: az ország a csőd szélén áll. A szakértők egyetértenek abban, hogy csökkenteni kell az állami kiadásokat és a költségvetési hiányt, minél előbb tárgyalásokat kell kezdeni a Nemzetközi Valutaalappal (IMF). Miért legyek büszke arra, hogy nem olasz, hanem mexikói vagyok? Csak mert annak születtem? Ezt nevezik nacionalizmusnak. Nem mindegy, hogy ki a magyar? VERES ISTVÁN Néhányan túl forrón eszik a népszámlálási eredményeket. Sok mindenki sok mindent elmondott már az állítólag eltűnt 62 ezer szlovákiai magyarról. Közben talán azt sem tudjuk, kik azok a magyarok. A népszámlálás eredményeivel az a baj, hogy közzétesz- nek néhány számot, amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar. 62 ezerrel csökkent a szlovákiai magyarság létszáma az utóbbi tíz évben. Tragédia! - harsogja a közvélemény. Senki nem teszi hozzá, hogy a fenti mondat ebben a formában nem igaz. A hibás népszámlálás eredményei szerint 62 ezerrel csökkent a Szlovákiában állandó lakhellyel rendelkező magyarok száma. Ez lehetne a korrekt konzekvencia. De még ez is további magyarázatra szorul, vagyis tudatosan ferdítjük az igazságot, ha elkezdünk dobálózni ezzel a 62 ezerrel. Mindenképpen hozzá kell tenni néhány dolgot. Először is, hogy a népszámlálás egy bukta volt, mert közel sem sikerült mindenkit megszámolni. (Ha az 458 ezer, magát magyarnak vallóhoz hozzáadnánk a feltételezhetően magyar nemzetiségű „ismeretleneket”, 480 ezer lenne a magyarság száma, állítja Gyur- gyík László demográfus.) Másodszor, az állítólagosán eltűnt 62 ezer emberből nem mindenki tűnt el a Föld színéről. Sokan áttették állandó lakhelyüket Magyarországra. Oda házasodtak, ott találtak Ha elismerem egy más kultúráról, hogy az enyémmel egyenrangú, miért félek azonosulni vele? munkát, vagy csak elvégeztek egy magyar nyelvű egyetemet, és tudatosítva, hogy az ott kapott tudással többre mennek az anyaországban, elköltöztek. Szlovákia összlakossága is csökkent, magasabb a halandóság, mint a születések száma. Egy ilyen összkép mellett maga lett volna a csoda, ha nem csökken több tízezerrel a szlovákiai magyarok száma az elmúlt években. Csak ezt elfelejtik megemlíteni az úgynevezett érdekképviseletünk tagjai. Talán azért, mert saját szerepüket kívánják felnagyítani, elhitetve, hogy ők a megmen- tőink. Amikor magyarokról és szlovákokról beszélünk, az is eszünkbe juthatna, hogy a 19. század végén Budapesten 80 ezer szlovák élt, az Alföldről és a Pilisről nem is beszélve. Ezek leszármazottai ma az úgynevezett magyar nemzet részei. De ez valahogy senkinek nem akar eszébe jutni. Pedig ha minden népet elismerünk egyenlőnek, miért baj, ha egy angol szülő gyerekei egy idő után svédnek vallják magukat? Vagy ha egy orosz család leszármazottai egyszer csak azt mondják magukról: mi ukránok vagyunk. És ha egy magyar felmenőkkel rendelkező egyén elkezdi úgy érezni, hogy ő inkább szlovák, mint magyar? Mi a különbség? Ha elismerem egy más kultúráról, hogy az enyémmel egyenrangú, miért félek azonosulni vele? Miért legyek büszke arra, hogy nem olasz, hanem mexikói vagyok? Csak mert annak születtem? Ez az önteltség és a szűklátókörűség veszélyes keveréke, amit nacionalizmusnak neveznek. Ilyen alapon a szép kék szemére ugyanolyan büszke lehetne bárki, mégsem az. És hogy miért mindegy, ki a magyar? József Attila már elmondta nyolcvan éve. A „mai magyarokról” írt: „török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel”. Attól tehát, hogy magyarnak gondoljuk magunkat, nem leszünk jobb emberek. Viszont ha megpróbálunk jobb emberként viselkedni, talán jó reklámot csinálunk a magyarságnak.- Vidám, de rövid öregség vár ránk. Olyan nevetséges nyugdíjunk lesz, hogy halálra röhögjük magunkat.
