Új Szó, 2012. július (65. évfolyam, 152-176. szám)
2012-07-28 / 174. szám, szombat
10 Szalon ÚJ SZÓ 2012. JÚLIUS 28. www.ujszo.com Ebben az erőtérben mennyit vállalunk a történelmi kontinuitásból s hol látunk, bármilyen feltételesen, de folytatható hagyományt, szóhasználatot Visszhang antiszemitizmusok? A Galamuson és a Rubicon online változatában most már több mint három hete folyik a vita arról, hogy Romsics Ignác- nak vannak-e, lehetnek-e antiszemitának tűnő megfogalmazásai, mint ahogyan azt Gerő András állítja, avagy mégsem. TAMÁS PÁL A vitában (melyben maga Romcsis egyébként szerintem helyesen eddig nem vett részt) megszólaltak jeles történészek (Kovács Mária, Ungváry Krisztián), közgondolkodók rokon szakmákból (TGM, Krémer Balázs, Sándor Klára), a mestert védő tanítványok és sokan, akik úgy gondolták, hogy egy antiszemitizmusról folyó vita őket személyesen is érinti vagy érintheti. Én nem a vitához szólok hozzá. Azt nekem is a két honlapon kellett volna megtennem. Magam a vita koreográfiájáról, az ott ismételten előbukkanó érzékenységekről szeretnék tulajdonképpen írni. Számomra a vita egyszerűen újabb fázisa, esete, platformja a magyarországi zsidóság önérzékeléséről folyó, nyilvánvalóan nem most kezdődő, és természetesen egyhamar nem kimerülő diskurzusnak. A magyar társadalmi emlékezetben az utolsó „boldog” multikulturális időszak a 19- 20. század fordulója volt. Már akkor is működtek azok a nemzeti programok, amelyek végül is szétfeszítették a történelmi Magyarországot, de ezekről ma valahogy nem veszünk tudomást. Fontosabbnak tartjuk, hogy léteztek nemzeti liberális integrációs ajánlatok, amelyeknek egyébként csak szinte teljes asszimilációval lehetett megfelelni. A románok, szerbek, szlovákok - különösen a középrétegekből - erre már tömegesen akkor sem voltak hajlandók, a németek és a zsidók igen. Trianonra azután a nemzeti ideológiák az etnikai homogén Csonka-Magyaror- szág víziójával válaszoltak, bár nagyon durva becslések szerint az összes kisebbségek ekkor is, ugyan a 19. század közepi állapotokhoz képest sokkal inkább asszimiláltan, de talán a lakosság 15-20%-át tehették ki. Ezekből a keretekből azután a németek vagy német származásúak valamekkora hányada (ma úgy tudjuk, kisebb része) a harmincas évek végén inkább berlini biztatásra megkísérel kilépni. A holoka- usztig érdemleges zsidó csoportok nem vagy alig. A poszt- trianoni országterületen számottevő cionista mozgalom nem volt, vagy legalábbis sokkal kisebb kört ért el, mint Kö- zép-Kelet-Európa más térségeiben bárhol. 1945 után az életben maradt zsidóság mintegy fele elhagyta az országot (valószínűleg többségük valahogyan a korábbi integrációs paktumot megszűntnek gondolta). A kitelepített németek többsége ragaszkodott volna Magyarországhoz mint létkereteihez, de valószínűleg azoknak biztosan el kellett menniük, akik a megelőző években különböző módokon korábbi integrációs-asszimilációs keretekből kiiratkoztak, vagy legalábbis azzal megpróbálkoztak. A rendszerváltásig sok színtéren megjelenő, viszonylag önálló roma identitások kiépítésének programjairól lényegében nem volt szó. S 1989 után is a romákkal kapcsolatos politikai-ideológiai mozgásnak csak kisebb részét és rövi- debb időszakait határozták meg roma elitépítő vagy romaazonosságok valamilyen vertikumait fejlesztő programok. Az uralkodó várakozások szerint a sikeres, képzett roma „magyarrá” válik. Közben persze még támogathat vagy élvezhet valamilyen roma folklórprogramokat. Körülbelül úgy, mint ahogy a 19. század végének már orgonákkal is felszerelt új nagy zsinagógáiban imádkozó, hagyományaikra emlékező magyar izraeliták, így azután az uralkodó és kívánatos politikai-etnikai nem- zetképfelfogások meghatározó módon homogének maradtak. Tulajdonképpen az egykoritól radikálisan különböző erőterekben és történelmi tapasztalatok után konzerválták a 19/20. századforduló uralkodó nemzetépítő felfogását. S aki most társadalmi-politikai folyamatok etnikai metszeteire utal, az ebben a felfogásban békebontó. így azután azt sem lehet vitatni, hogy egyáltalán az adott metszetben az utalás indokolt vagy nem. Hogy adott pillanatban az etnikai elem mennyire volt adott összefüggések között fontos, vagy értelmezései hogyan változtak. Nemrég Belgrádban egy konferencián egy idős író, évtizedekig a jugoszláv írószövetség főfunkcionáriusa nagyon szépen beszélt a két nép, a szerb és a magyar sorsának összefonódásáról, közben meg a nyelveket is váltogatta. Sokan egy kicsit még meg is hatódtunk. Azután kérdezem az egyik legtekintélyesebb, abszolút demokrata, a provincializmustól fényévekre élő politikus értelmiségit, hogy ki is a beszélő: tulajdonképpen magyar vagy szerb? A neve után akármelyik lehetne. Bánáti zsidó, aki annak idején egy ideig magyar iskolába is járt, majd utána sokáig valahogy inkább jugoszláv volt - jött a válasz. A szünetben nem kérdeztem a szónokot, ő vajon mit mondana magáról. De a bemutatásban szó nem volt elhatárolódásról, vádakról, idegenkedésről. Egyszerűen még a posztjugó Szerbiában is az embernek nyilvánvalóan lehetnek bonyolult etnikai kötődései. Azokat nem kell, s talán az adott közegben nem is lehet elásni, elhallgatni. Lehet, hogy a Gerő-modell számára már az üyen diskurzus is elfogadhatatlan. Itt most ráadásul tulajdonképpen mellékesen szó eshetne egy normálisan „soha nem kibeszélt”, sem a magyar zsidóság identitása, sem a 20. századi magyar történelemértelmezések felől mellékesnek nem tűnő Kérdésről. Arról, hogy miért játszottak zsidók vagy zsidó családokba születettek olyan fontos szerepeket a 19-20. század baloldali mozgalmaiban. S vajon milyenek lettek volna egyáltalán ilyen mozgalmak Közép-Európában ezek aktív részvétele nélkül. A Gerő által kiemelt egyik Romsics-mondat ugyanis erről szól. Adott szövegkörnyezetben, persze, nincs szó eredeti kutatásról, Romsics egy igen sokszor felmutatott összefüggésre utal. A magyar közbeszédet minderről meghatározta, majd tabuizálta és valóban egy korszakra, a negyvenestől a nyolcvanas évekig elfeledtette az 1919 őszi Orgovány. De a miénkhez nagyon hasonló vita folyt a zsidó baloldalról, s nem is feltétlenül csak antiszemita vádak formájában a húszas évektől kezdődően Lengyelországban, Ukrajnában, sőt Romániában. A történésekkel egy időben, illetve később szitkozódásból és vicsorgásból rengeteg akad, ugyanakkor akadémiai megfontoltsággal nem volt szokásos minderről otthon beszélni sem a tulajdonképpeni szereplők, sem politikai nem ellenfeleik, hanem mondjuk ki, ellenségeik között. Ebből is következően hiányzik a nyelv (külföldön közben, persze, megszületett és stabilizálódott, de a közép-európai elfojtások ennek importját nem igazán segítették), hogy erről higgadtan lehessen beszélni. S ha valaki, egyébként amúgy mellékesen, mint Romsics, aki számára ez csak általánosabb szintézisek szempontjából lesz érdekes, ezzel mégiscsak szeretne kezdeni valamit, akkor amúgy visszakézből leantiszemitáz- hatják. Ahogy most történt. Ennek az ideges némaságnak egyébként, amúgy mellékesen áldozatává válik mind a Tanácsköztársaság, mind a magyarországi zsidó asszimiláció története. De most nem erről szeretnék beszélni. Inkább arról, hogyan változnak mégis e diskurzusok az időben. Az első menetben, a húszas években a nemzeti konzervatívok érezték magukat a kozmopolita baloldal vagy a szabadelvűek által megtámadva, s mert világos volt, bogy a szociális kérdésre konkrét és igazán népszerű válaszaik nem is lehetnek, számukra nem maradt más hátra, mint mások válaszainak delegitimálása. Hangsúlyozni kellett, hogy azok nemcsak teoretikusan idegenek, hanem fizikai megjelenítőik is elszigetelt, idegen gyökerű mozgalmak vagy csoportok. Mondjuk, zsidók. A modemitás adott szakaszában a szociális újítók máshol és máskor is gyakran valóban kisebbségekből kerültek ki. A vizsgált kor magyarországi és kelet/közép- európai zsidó (és más kisebbségi) világa ugyanakkor rendkívül tagolt. De mert a kérdésről a radikális jobboldal nem értekezik, hanem először akasztat, s utána büntetőjogi szabályozást épít ki, jó időre megszűnt bármilyen komoly elemzés lehetősége. A válasz a progresszív oldalon is csak a védekezés vagy a hallgatás lehetett. Ebből a szempontból egyébként teljesen másodlagos, hogy mekkora volt a pesti, zsidóság részvétele az 1918-19-es forradalmakban. De mert abban az időben az anyakönyvi kivonatokban a szülők felekezete köztudottan szerepelt, a vonatkozó adatokat a történelmi szereplők elsöprő többségénél ismerjük. Itt azért elég kevés helye marad fantáziának. A népbiztosokra és helyetteseikre a Romsics által hivatkozott szám természetesen igaz. Azonban ezek az emberek egyfelől meggyőződéses internacionalisták voltak (ma amerikai kutatók talán inkább kozmopolitának neveznék őket), s közben persze megkísérelték a majdnem lehetetlent, védték Magyarország maradékát. A kelet-európai zsidóság forradalmi mozgalmakban játszott szerepét legjobban, érthetően a 19-20. század oroszországi mozgalmainak szerepe kapcsán vizsgálták, a londoni Jonathan Frenkel óriásmonográfiája még hosszú évekig a téma megkerülheteden alapmunkája marad. Frenkel bemutatja, hogy a még nehezen vagy alig asszimilálódott orosz (lengyel, ukrajnai) zsidó tömegekből kiemelkedni vágyók számára a forradalom kínálta az eddigi életkeretek-korlátok legradikálisabb megsemmisítését, és bemutatja, hogy közben milyen „asszimiláció előtti” intellektuális hagyományaikat építették ezek be az orosz forradalmak főáramába. Én azonban, ha felületesen is, de átnéztem az 1919-es pesti népbiztosok és helyettesek szüleinek családi környezetét, a leendő politikusok iskoláit. Ezek nem hogy kevésbé asszimilált csoportokat képviselnének, ellenkezőleg, nagymértékben asszimilálódott rétegeket jelenítenek meg, egy részük egyházi gimnáziumokba jár, a kitértek aránya közöttük sokkal magasabb, mint az akkori magyar zsidóság egészében. Ha létezik is itt a befejezetlen vagy legyűrhetetlen akadályokba ütköző integráció, sokkal előrehaladottabb, mint az akkori magyar zsidóság többségénél. A vita maga így természetesen nem Romsics-szövegekről és azok Gerő-féle értelmezéseinek elfogadhatóságáról szól. Sokan korábban arról értekeztek, hogy a 20. század milyen rövid volt, tulajdonképpen 1917-től ’89-ig tartott. Ma úgy tűnik, hogy legalábbis Magyar- országon nagyon is hosszú volt, ideológiailag a 19. század utolsó harmadától a 2010-es évek elejéig tartott. Az elején kezd működni a homogén nemzetállam modellje és a végén lehetetlenedik el Európában. Egyfajta elbizonytalanodás az értelmezésekben üyen időkben szükségszerű. De hát ebben az erőtérben mennyit vállalunk fel a történelmi kontinuitásból és hol látunk, bármilyen feltételesen, de folytatható hagyományt, szó- használatot? A mai értelmiségi közfelfogás szerint 1918-ig, a monarchia bukásáig nagyjából még rendben volt a világ. Egyébként innen visszafelé, s ez sem meglepő, sokkal inkább harmonikusnak tűnik, mint a kortársaknak, Adynak, a korai Nyugatnak, a Társadalomtudományi Társaság akkori szabadgondolkodóinak. Utána azonban szétmegy a történet, van, akinek több empátiája van az 1944-ig (’38-ig? lásd az Ung- váry-Kovács M. eszmecserét a Galamus-Rubicon vitában), s vannak, akik elismeréssel adóznak a ’60-’80-as adott mozgástérben mégis elért valamilyen modernizációs teljesítmények kánt. Vannak, akik az utolsó száz évből a folytathatatlansá- gokat, a szakadásokat tartják minden másnál fontosabbnak (mint néhány szabadgondolkodó). S vannak, akik ellenkezőleg a század két hosszú „stabilitásának”, Horthyénak és Kádárénak, együtt vagy párhuzamosan is jobb osztályzatokat adnának. E különböző megközelítésnek köze lehet ideológiákhoz és szakmai szekértáborokhoz, de nem feltétlenül. Hiszen Romsics és Gerő is a prog- resszista oldalon közszerepel, de ettől még történelemképük szakadozottsága esetleg valóban másmilyen. Végül is a szereplőktől függetlenül is léteznek egyébként nehezen kimondott, de témaválasztásokból, kezelésmódokból, választott analizált hősökből és szituációkból következő tudásszociológiái különbségek iskolák között. Akiket elsősorban a modernitás magyarországi megtorpanásainak drámája érdekel, azok számára a modernitást hordozó vagy frontálisan felvállaló rétegek sorsa lesz a 20. század történetének alap mérőszámaként perdöntő. Másokat inkább a nemzetállam bukása, feléledése, átszervezése, rekonstrukciója foglalkoztatja. S nem kevesen egy korszak eredményének mégiscsak az életminőséget, a jóléti gondoskodás tömegeket is integráló képességét tartják. Mindeközben a szakadáspártiak nyilvánvalóan úgy vélik, hogy a zsidóság szerepvállalása a modernizációban, majd kiszorulása, sőt részleges pusztulása a térségben bizonyos fokig meghatározza a modernizációs töréseket, a század magyar kudarcait. Mások a stabilitási szakaszokra, a folyamatosságra figyelve inkább másféle intézményekre, személyekre, politikusi teljesítményekre összpontosítanak. De e szakmai tagoltságnak köze nincs a filo- és antiszemitizmushoz. A címkék feh cserélése ebből a szempontból is indokolatlan, s igazán nem is védhető. A szerző szociológus, az MTA munkatársa „A szereplőktől függetlenül is léteznek egyébként nehezen kimondott, de témaválasztásokból, kezelésmódokból, választott analizált hősökből és szituációkból következő tudásszociológiái különbségek iskolák között" (Kép: TASR/AP Photo/Wally Santana)
