Új Szó, 2012. július (65. évfolyam, 152-176. szám)
2012-07-17 / 164. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JÚLIUS 17. Keddi faggató 9 Klára Orgovánová: Egy magyar ismerősöm mondta, hogy míg a nem roma többség nem jár el a roma telepekre, bajos lesz megoldani ezt a'kérdést A gondokat nem leseperni, hanem rendezni kell (Fotó: Somogyi Tibor Pár hónapja buszon utaztam Pozsonyból Kassára. Az egyik pihenőhelyet elhagyva aggasztó romatelep mellett vitt az utunk. Alkalmi útitársam ekkor megtörte a hallgatást: A „cigánykérdés” akkor fog igazán komolyra fordulni, mondta, ha majd a más életre törekvő roma középosztály száma eléri azt a tömeget, amely már érdemben tud és mer fellépni a saját érdekében. MIKLÓSI PÉTER Mit tudunk, egyáltalában mit akarunk tudni a romákról? Pusztán az említésük miért kelt sokakban/sokunkban félelmet, indulatokat? Az ő közösségeik helyzete Kelet- Közép-Európában, így természetesen tájainkon is, bizony bonyolult s összetett. Hogy miért sűrűsödött ilyenné, az nemcsak lelkiismeretes és mélyreható elemzést igényelne végre, hanem lépésről lépésre a megoldások sorát. Mert az igazság az, hogy egyelőre szakadék van köztünk. Romák és nem romák között. Erről beszélgetek Klára Orgovánovával, a pozsonyi Roma Intézet igazgatónőjével. Ő Szlovákiában bő két évtizede aktív mentora a roma nemzeti kisebbséget érintő problémakörnek. Még 1991-ben létrehozta a Roma Gyerekekért Alapítványt, négy évvel később az Info- ROMA Alapítványt; eközben a Nyitott Társadalomért Alapítvány pozsonyi irodájának illetékes programigazgatója volt. Tagja lett továbbá a kisebbségi jogok nemzetközi bizottságaként működő, londoni székhelyű Minority Rights Groupnak, számítanak munkájára az amerikai Princeton Egyetem Etnikai Kapcsolatok Központjának Roma Tanácsadó Testületében, és más nemzetközi szakmai szervezetekben is. Mi egy forró júliusi délelőtt, a nyolcvanas évek első felében pszichológusi diplomát szerzett Klára asszony belvárosi lakásában beszélgetünk. Társalgásunk alaphangja hazug volna, ha rögvest nem hoznám szóba: ön 2001-től több mint fél évtizeden át a szlovák kormányzat romaügyi kormánybiztosa volt. Egy olyan központi hivatal élén állt, amely társadalmi megítélését tekintve eleve bonyolult, nehezen kezelhető, ráadásul aprólékosan átgondolt lépéseket és hosszabb távon is reális elképzeléseket igénylő problémakört irányit. Amikor tehát 2007-ben az akkori miniszterelnök-helyettes, Dušan Čaplovič egyik napról a másikra menesztette önt, nagyot csalatkozott? Nem, mert az előző hat esztendő életemnek érdekes időszaka volt. És egyúttal arra is rádöbbentettek azok az évek, hogy nálunk azon dolgok rendezéséhez sincs meg a kellő hajlandóság, amelyek egyértelműen világosak, ezért „csak” a megoldásukra várnak. Ehelyett a halogatás, a helyben járás kényelme kerekedik felül. Pont ezért kérdeztem, hogy hat esztendő igyekezete után nem távozott-e posztjáról keserű szájízzel? Nézze, mielőtt annak idején kormánybiztosként dologhoz láttam, a véletlen egy kassai pappal hozott össze. Ő azzal biztatott, hogy nőként több türelemmel, kitartással fogom ellátni új munkakörömet, hiszen mindennapi igyekezetemben - szemben a dicsvágyó és a veszteségeket nem tűrő férfiakkal - nem a győzelmeket akarom majd halmozni, hanem sokkal inkább „csak” becsülettel helytállni. Számomra azért is volt ez jóleső buzdítás, mert nem politikai funkciót, hanem igényes pályázaton elnyert szakmai tisztséget vállaltam. Viszont hamarosan rájöttem, hogy az államigazgatás kaotikus rendszerében, illetve annak politikai felparcellázottsá- gában a rám bízott terület csupán kiegészítő témái Az, hogy ország-világ előtt bizonyítani lehessen: Szlovákiának is megvannak a romák társadalmi körülményeinek megváltoztatását célzó dokumentumai, stratégiai céljai. Komoly sikereket ellenben senki nem várt. Ezt a kérdéskört kormányzatról kormányzatra a szőnyeg alá söprik? A probléma annyira komoly, hogy képtelenség a szőnyeg alá söpörni. De a megoldáskeresés sem szívügye senkinek. S mindaddig mellékvágányon is maradnak ezek a dolgok, amíg egy magas rangú, befolyásos politikus rá nem szánja magát," hogy a hazai romák sok-sok szemet szúró gondja közül kiemeljen legalább egyet-kettőt, és megbízatásának négy esztendeje alatt ötről hatra jusson velük. Egyelőre azonban nem észlelni ilyen szándékú neki- gyürkőzést. Önt, bár régen ismerem, sohasem látni ingerlékenynek. Inkább higgadt és mértéktartó a különböző konfliktusok kezelésében. Hm... Pedig eléggé érzelmi alkat vagyok, de hát kormány- biztosként mégsem illett indu- latoskodni. Bár Csáky Pál hivatali idejében előfordult, hogy rácsaptam a miniszterelnök- helyettesi ajtót. Vagy amikor megvolt rá minden okom, bizony Čaplovič úrnak is megmondtam, hogy ostoba. Többnyire azonban uralkodom magamon. A manapság „romahelyzetnek” emlegetett szituáció gyökerei még a rendszerváltás előtti évtizedekben keresendők? A romák mai társadalmi helyzetét illető közbeszédben gyakoriak a frázisok, az ezerszer hallott klisék, noha ezek a közhelyek többnyire valós élethelyzeteket tükröznek. Ahogy ténynek tény az is, hogy 1989 előtt például az általános foglalkoztatottság tekintetében a romák helyzete szerencsésebb volt a jelenleginél. Időközben ugyanis a szegregációs folyamatokat erősítő társadalmi változások fölerősítették azokat a különböző processzusokat, amelyek egyre inkább meggátolták a romákat abban, hogy élni tudjanak korábban szerzett alkalmazotti képességeikkel, és így lemaradtak a fokozódó versenyhelyzetekben. De persze az szintén része az igazságnak, hogy ’89 előtt a romákat az akkori politikai-társadalmi szemlélet csupán szociálisan kirekesztett, nemzetiségi hovatartozás nélküli etnikumnak tartotta, ami az élet valamennyi területén egyre szembeszökőbb lemaradást eredményezett. Az egykori Csehszlovákiában a roma nemzeti kisebbségről 1991-től beszéltünk hivatalosan, ami egyben a jelen Európához való közeledés egyik velejárójavolt. Nálunk is megalakultak a romák saját intézményei, létrejött az önálló színház, megjelentek a roma újságok, van már szótár és hivatalosan rögzített nyelvtan, bár akadnak, akik máig kételkednek a roma nyelv létjogosultságában. Mi változott azzal, hogy a cigány helyett most a roma megnevezés a használatos? Ez a megfelelőbb, a helyesebb szóhasználat. És maguk a romák is így kívánják. Már erre épülően alakultak meg a kilencvenes évek első felében a roma politikai pártok, a civil szerveződések sora, és egyben megváltozott a közéleti retorika is. Mindez fontos szerepet játszott abban, hogy Szlovákia sikerrel zárhatta az Európai Unióval zajló tagjelölti tárgyalásokat. A romaiét köznapi bonyolultsága láttán naiv a kérdés, hogy e sok gonddal bajlódó közösségnek mire lenne a legnagyobb szüksége Szlovákiában? . A felvetés indokolt, pusztán azzal pontosítanám, hogy a roma nemzeti kisebbség önmagában is erősen tagolt, eltérő elképzeléseket támasztó közösség. A jövőt tehát elsősorban a romák egyenrangú polgárokként! elfogadására, partnerekként kezelt társadalmi befogadására kellene alapozni. Ez számos pozitív lépés ösztönzője lehetne. Akkor például, az elutasító válaszok helyett, munkát is könnyebben találnának. Jelenleg ugyanis távolról sem ez a természetes, még ha a jelentkezési űrlapjaik a legprecízebben vannak is kitöltve... A roma is képes az ön- gondoskodásra, feltéve, ha álláshoz jut. És akkor a gyermekei is valószínűbben jutnak megfelelő szintű neveléshez, műveltséghez. Vajon a szlovák pártoknak miért nincs kisebbségpolitikájuk, a hazai magyar pártoknak romapolitikájuk? Nem gondolnám, hogy a pártoknak nincsenek kisebbségpolitikai vízióik, a bökkenő inkább az, hogy az ott megfogalmazottak . szűkkeblűén cél- zatosak. Ráadásul Szlovákiában a kisebbségpolitika lényege a szlovák-magyar viszonyra szűkül, s így a többi nemzeti kisebbség pozíciói másodlagossá válnak. Szerintem ez akkor is helytálló megállapítás, ha tudatosítjuk, hogy nálunk létszámában valóban a magyar a legnépesebb nemzeti kisebbség; viszont ez vajmi keveset változtat azon, hogy hagyományosan erős politikai képviselete számára - mind a parlamentben, mind a végrehajtó hatalomban - a roma téma pusztán egy a sokadlagos problémák közül. Bő két évtized sem volt elegendő idő ahhoz, hogy a romák Szlovákiában szintén nagyobb számban vállalják a nemzetiségüket, önazonosságukat? Ha évtizedekig, sőt annál is hosszabb ideig egy közösségben nem engedik a felszínre tömi, esetleg szándékosan elnyomják a nemzetiségi hovatartozás tudatát, akkor nehéz dolog azt viszonylag gyorsan kiépíteni. A romák zöme tisztában van kilétével, hovatartozásával, noha erről nemigen beszél fennhangon, nagy nyilvánosság előtt. Van egy évekkel ezelőtti idevágó élményem Ötösbányáról, azaz Rudňanyról. Azt a települést 99 százalékban valóban romák lakják. Ott jártamkor viszont statisztikailag ezt egyetlen lakos sem vállalta, rendre szlováknak vallották magukat! Ez is csak azt igazolja, amit az imént fejtegettem: idődén idők óta senki nem oltotta beléjük az egészséges, a természetes nemzetiségi önérzetet. Ami egy önmagát egyenrangúnak érző polgár sajátja. Ennek kialakulása hosszadalmas folyamat. Egy dolog a lelki malaszt, illetve teljesen másvalami olyan emberektá- maszának lenni, akiknek nincs hol lakniuk... A romák otthonosan érzik magukat Szlovákiában? Persze, mi itt otthon vagyunk, nincs ezzel parányi gond sem. Legföljebb nem mindig érezzük jól is magunkat. Például ha az otthonosságérzetünket valakik folytonosan megkérdőjelezik. Akár azt is papolva közben, hogy a romák az ország másod- meg harmadrendű polgárai. Pedig mi itt valóban nem ilyeneknek tartjuk magunkat, hiszen őshonos kisebbség vagyunk; itt születtünk, századokra visz- szamenőleg itt születtek a felmenőink, régebbi őseink. Ezért is volna fontos egyfajta társadalmi kiegyezésre jutni. Romák és nem romák. Hogy abban a megváltozott légkörben majd a romák is felelősségteljesebben kezeljék a tagadhatatlanul fennálló reális problémákat. Éspedig? A számszerűleg tényleg magasfokú bűnözést, a riasztó szegénységet, a gyerekek iskolai hiányzását, a romatelepek szemétszállítási és lakbérhátralékait. Ezért, ezért is lenne szükség egy, a dolgok kölcsönös rendezését elősegítő társadalmi klímára. Épp egy magyar ismerősöm mondta egyszer, hogy amíg a nem roma többség nem fog eljárni a roma telepekre, addig bajos dolog lesz megoldani ezt a kérdést... Ehelyett ma Szlovákiában is betonfalak épülgetnek, hogy roma és nem roma ne is lássa egymást, ne is találkozhasson! Nem közhelynek szánom, ha leszögezem, hogy nem ez a célravezető út. Az egyház miképp segíthetne a konfliktusoldásban, a dolgok előremozdításában? Egyes településeken sikerrel tevékenykednek az egyházak. Másutt viszont azt tapasztaltam, hogy megjelentek ugyan a képviselőik, de hamar elfogyott a türelmük, és föladták a segítség szándékát. Mert egy dolog a lelki malaszt, illetve teljesen másvalami olyan emberek támaszának lenni, akiknek nincs hol lakniuk, nincs mit enniük. Hogyan lehetne elérni, hogy a roma családok megértsék a tudás, a művelődés értékét? Arról szó sincs, hogy ne akarnának tanulni. Ebben a tekintetben egyelőre inkább az oktatásügynek kellene módosítania hagyományos beidegződésein. Hiszen az a roma gyermek, akinek otthon talán alapvető játékai sincsenek, az bizony nehezen veszi föl a versenyt az első tanítási naptól fogva azzal a kortársával, aki évek óta drága Legóval szórakozik otthon, vagy ötévesen az internetet használja. A romatelepről érkező gyereket segíteni kell, hogy leküzdje az őt gátló rengeteg akadályt. A roma nemzeti kisebbségnek mi volna az elsődleges feladata ezen az ön által remélt kiegyezéshez, ehhez a társadalmi klímaváltozáshoz vezető, hát nem éppen deszkaegyenes úton? Felismerve saját gyengéit úgy alkalmazkodni a többségi társadalomhoz, hogy eközben ne veszítse el önmagát, önazonosságát. Hogy tudatosítsa, mihez alkalmazkodik. Hogy hová és miért akar beilleszkedni, megőrizve közben az egyéni sajátosságait. A többségi társadalom előzékenységének megértése a romák számára lélektani kérdés is. Ebben a szövevényes problémában képesek leszünk egyről kettőre jutni? Az eszközökben nincs hiány. A romák kezében viszont nincs hatalom, ezért kellő politikai akarattal és következetességgel kell a megoldásokat keresni. A gondok lesöprése helyett apró lépésekkel, fokozatosan rendezni azokat.
