Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-30 / 151. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JÚNIUS 30. _______________________________________________________________________________Szombati vendég 9 Ivan Passer: „A Mašín fivérek története régóta szívügyem. Ők még előttünk hagyták el az országot, meglehetősen kalandos körülmények között..." Amerikai filmrendező lett, de megmaradt csehnek Kivárta a sorát. Hagyta, hogy előbb Jirí Menzel, Evald Schorm, Milos Forman és Véra Chytilová filmjeiről áradozzon a világ, hogy a hatvanas évek cseh új hulláma magasra csapjon, s aztán jött ő. Ivan Passer. SZABÓ G. LÁSZLÓ Első rövidfilmjét, az Unalmas délutánt Mannheimben és Lo- camóban díjazták, ma is csodás, egyetlen itthon forgatott játékfilmje, az Intim megvilágításban a cseh (szlovák) mozi egyik legfényesebb ékköve. Tizenöt perces opusát Bohumil Hrabal novellája alapján forgatta, szociografikus tragikomédiáját, amellyel 1966-tól 72-ig San Sebastiantól Montrealig, Londontól New Yorkig ünnepelték, Jaroslav Papoušekkel írta. Az ő kettősük kellett Forman három, örökzöld filmjéhez, a Fekete Péterhez, az Egy szöszi szerelmeihez és a Tűz van, babáml-hoz is. Ivan Passer 1968-ban hagyta el Prágát, és nem is forgatott otthon soha többé. Egyetlen hazai játékfilmjét húsz évig nem is nagyon vetítették, „világútíevelét” mégis ennek köszönhette. Döntöttek és mentek, vagy hosszasan tervezték a szökésüket Milos Formánnál? Nem akartunk disszidálni, semmi kedvünk nem volt ahhoz, hogy végleg elhagyjuk az országot. Még a határt sem igazán akartuk ádépni. Úgy vágtunk neki az úrnak, mintha csak egy hosszabb kirándulásra mennénk. Egy év, és jövünk haza, gondoltuk. Elhitettük egymással, hogy a szovjet megszállás nem tarthat sokáig, hiszen az egész világ velünk van, tiltakozik. Pontosan emlékszem erre a napra: 1969. január 8-án felhívott egy ismerősöm, hogy Mladá Boleslav kaszárnyájából elindultak a szovjet tankok Prága felé. Azonnal kocsiba ültem, és kihajtottam a város határába, hogy lássam a közeledő tankokat. Jöttek is, de aztán évekkel később megtudtam, nem szovjet tankok voltak azok, hanem egy jelentéktelen katonai hadgyakorlat hazai harckocsijai. Nekem azonban a látvány is elég volt, máris telefonáltam Milosnak, akit sikerült úgy felizgatnom, hogy azt mondta: „Egy óra múlva gyere értem!” Mindketten fogtuk a koffert, pakoltunk, és az osztrák határ felé vettük az irányt. Hajnali négykor érkeztünk meg egy kisebb határátkelőhelyhez, ahol a frissen hullott hóban még csak nyomokat sem láttunk, nem még élő embert. Távolabb aztán az egyik őrbódéból előlépett egy határőr, géppisztollyal a vállán. „Hova, hova, elvtársak?” - érdeklődött. Leengedtem az ablakot, kezébe adtam a két útlevelet, és mondom, hogy: Hétvégére, Bécsbe. Bólintott. „Kiutazási engedély?” Természetesen egyikünknek sem volt, ezért meglepetést mímelve Milos felé fordultam, hogy: hova raktuk, talán hátra, a kofferba? „Biztosan ott lesz” - felelte Milos. Kiszálltam a kocsiból, és hátra mentem keresni a nem létező papírokat. A határőr ezalatt szóba elegyedett Milossal. „Maga tényleg Milos Forman? A filmrendező?” Mély hangjával Milos azonnal visszadörgött, hogy: „Igen!” Mire a katona: „Jézus Mária, én az összes filmjét láttam!” Milos természetesen ezt sem hagyta megjegyzés nélkül: „Fogadni mernék, hogy egyiket sem szerette.” Összekapta magát a határőr: „Mi? Hogy nem szerettem? Emlékszik a Szöszi- ből arra a jelentre, amikor elgurul a gyűrű az asztal alatt? Az a kedvencem. És a Fekete Péter, az is fantasztikus! Hé, maga ott hátul!- szólt hozzám. - Hagyja a fenébe a papírokat! Menjenek!” Visszaültem a kocsiba, ő meg felnyitotta előttünk a sorompót. Láttam az arcán, hogy mi járt a fejében. „Ezek sem jönnek visz- sza soha!” Nem is jöttek. Tíz napot töltöttünk Párizsban. Én már ott is rendezhettem volna, tetszett is a forgatókönyv, de elárulták, hogy eredetileg a könyv írója akart filmet csinálni belőle, a United Artists főnöke viszont nem volt túlfűtve az ötlettől, ezért döntött mellettem. Én meg becsületbeli ügyet csináltam belőle, és udvariasan visszautasítottam a lehetőséget. Kétszázötven dollárral érkeztem meg Amerikába, Müos kezében már ott volt a Paramount szerződése. Én semmi üyennel nem számoltam. Taxisofőr leszek vagy gyári munkás, gondoltam, hiszen amikor kidobtak a gimnáziumból, kétkezi munkásnak álltam. New Yorkból aztán Los Angelesbe költöztem, ahol Peter Bogdanovich, a híres filmrendező meghívott egy zsúrra, ahol megismerkedtem egy lánnyal, és le is horgonyoztam mellette. Méghozzá nem is kis időre. Két évvel azután, hogy Los Angelesbe került, Robert De Niróval forgatott. Önnek ez volt az első kinti filmje, a Győzelemre született, ő pedig ebben játszotta első igazán jelentős filmszerepét. Hol talált rá? Beajánlotta egy castingdirec- tor. Rögtön megkedveltem. Remek fiú, hatalmas tehetség. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy az ember megérezze, nagy sztár lesz belőle. Egyébként nem ő volt az egyetlen, ma már híres színész, aki tőlem kapta az első komoly lehetőséget. Az én szereplőválogatásomra bárki eljöhetett. Csak New Yorkban tizenötezer munkanélküli színész van. Nálam mindenki egyenlő eséllyel indult. így fedeztem fel Búrt Youngot is, aki idegesen mormolta a szövegét, miközben ott járkáltam a közelében anélkül, hogy a várakozók sejtették volna, hogy én vagyok a rendező. Burt Young pillanatok alatt lenyűgözött. A kamera előtt is kitűnő volt. Kérdeztem tőle, honnan jött. Felhúzta az ingét, és megmutatta az átlőtt hasát. ,A maffiának dolgoztam” - mondta. Aztán elmesélte: a balhé után Kansasban húzódott meg, ahol beleszeretett egy pin- cémőbe, akinek egyetlen vágya az volt, hogy híres filmsztár legyen. Búrt személyesen ismerte az Actors Studio vezetőjét, Lee Starsberget. Levelet írt neki, hogy örülne, ha mindkettőjükkel foglalkozna egy kicsit, és fel is vette őket. így került be végül is Burt Young az én filmembe, és két év múlva már hollywoodi sztár volt. Jack Nicholsonnal játszott a Kínai negyedben. Elég szoros barátság alakult ki köztünk, gyakran meglátogatott. A legtöbbször teljesen váratlanul áhított be hozzám. Éjszaka, amikor már ágyban voltam. Két zsákban, nem két táskában, két zsákban hozta a finomságokat. Olasz sajtokat, egész rúd szalámikat, olívát, vörös bort... ült velem szemben az asztalnál, és az első kérdése az volt: „Kivel vannak gondjaid, kinek verjem szét a képét?” A Cutter útjával Jeff Bridgest indította el a pályán. Ami viszont ugyancsak érdekes: egy amerikai szaklap felmérése szerint az ötven legjobb „sosem látott” film listáján a Cutter útja a 12. helyen áll. Én magam is szeretem, annak ellenére, hogy eléggé lehangoló a történet. Egy vietnámi veterán nem tud szemet hunyni a felett, hogy a barátját gyilkossággal vádolják, amit nem követett el. Egyébként a film születésének körülményei is elég lehangolóak voltak. Amerikában nem egy film ugyanis nem azért készül el, mert valaki nagyon akarja, hogy leforgassák, hanem mert bizonyos okoknál fogva a filmnek létre kell jönnie. Például túl nagy összeget fizettek a sikerregény megfilmesítésének jogaiért, és nem állhat a pénz benne. Vagy a stúdió olyan szerződést kötött a sztárral, hogy évente három forgatókönyvet kötelesek elé tenni, ellenkező esetben kárpótlást kell fizetniük neki. A Cutter útja eredetileg Richard Dreyfuss filmje lett volna. Hosszasan fontolgatta ugyanis, hogy elvállalja-e a főszerepet, bár nem kimondottan neki való volt. Ráadásul épp akkor kapott Oscar-díjat, ami kimondottan jól jött volna a készülő filmnek. Csakhogy pár nap múlva Dreyfuss meggondolta magát, a produkció ott állt sztár nélkül, az előkészületi munkákat le is állították. Az újabb csavar az volt, hogy Dreyfusst rábeszélték a szerepre, és engem kértek fel a rendezésre. Thrüler- rel korábban sosem volt dolgom, tetszett az ajánlat. New Yorkba küldtek, hogy beszélgessek el Dreyfuss-szal, aki éppen akkor Jágót játszotta a Central Park színpadán. A nézők a szabad ég alatt borozgattak, burgonyaszirmot rágcsáltak, szívták a marihuánát, halkan még gitározott is valaki, szóval kellemesen szórakoztak, ölelgették, csókolgatták egymást. Szegény Dreyfuss meg közben minden tehetségét bevetve játszott. Egyszer csak megjelent mellette a színen egy számomra ismeretien színész. Halkan beszélt, mégis mindenki felkapta rá a fejét. John Heard volt. Az előadás után tíz percig beszélgettem Dreyfuss-szal, majd három napot töltöttem Heard társaságában. Úgy utaztam vissza Los Angelesbe, azzal az örömmel, hogy megtaláltam a legmegfelelőbb színészt Alex Cutter szerepére. A producerek nem voltak elragadtatva az ötlettől. „Megőrültél?” - kérdezték. - Legutóbbi filmje hatalmasat bukott. Felejtsd eÍ!” Mivel tudta mégis meggyőzni őket? Hiszen John Heard bekerült a filmbe. Hat héttel azután, hogy nem sikerült megegyeznünk, felhívtak, hogy Jeff Bridges A Mennyország kapuját forgatja, ami várhatóan óriási siker lesz. Ha meg tudom őt szerezni a produkciónak, akkor John Heard is játszhat a filmben. Elküldtem hát gyorsan a forgatókönyvet Jeffnek, s miután elolvasta, a film producerével együtt meghívott Malibuba. Egy kivén- hedt hippi volt a producer, Paul Gurian, aki hosszú haját copfban hordta, lehetett vagy két méter tíz magas, és ivott, mint az állat. Két évig tűrt és szenvedett Dreyfuss kiszámíthatatlansága miatt, és Jeff Bridgesben látta az utolsó lehetőséget. Nyüt a kapu, ott állt Jeff derékig meztelenül, farmernadrágban, mezítláb, az oldalán két, nem éppen fajtiszta német juhásszal. De még mielőtt egyetlen szót is válthattunk volna, Pual tett egy lépést az egyik kutya felé, hogy megsimogassa, talán, hogy elnyerje Jeff rokonszenvét, vagy annyira zavarban volt, nem tudom... és ahogy lehajolt a kutyához, az rátámadt, és letépte az arcát. De úgy, hogy Paul összes fogát láttam, egészen a füléig. „Oh my god!” - kiáltott fel Jeff, és berohant a házba egy törülközőért, hogy azonnal letakarja a producer szétmarcangolt arcát. Vissza a kocsiba, irány az orvos, már varrják Paul arcát, de Jeff még mindig kétségbeesetten jajgat, hogy milyen hülye, be kellett volna zárnia a kutyát, a felesége meg fogja ölni, ez már a második eset, hogy bajt okozott. Jeffnek tehát nem maradt más lehetősége, mint játszani a filmben, ha már egyszer annyi vér folyt miatta. Amerikában készült munkái közül a legnagyobb sikert kétség kívül a Sztálinnal érte el, amelynek operatőre Zsig- mond Vilmos volt. Ő 1956-ban hagyta el Magyarországot, a közös pont tehát elsőre meglehetett kettőjük között. De hogyan került az asztalára a Sztálin forgatókönyve. Voltaképpen egész életemben kétféle filmet készítek. Vagy olyat, amelynek én írom a forgatókönyvét, vagy olyat, amelyet a véletlennek köszönhetek. A Sztálin szép példája ez utóbbinak. Felhívott egyszer Robert Duvall, a kiváló amerikai színész, hogy volna-e kedvem vele ebédelni? Nem árulta el, miről akar beszélgetni velem, de nem is ez volt a fontos, mivel tudtam, hogy remek szakács. Finomakat ettünk, kellemesen cseverész- tünk, egyszer csak azt kérdezi: „Moszkvában fogok forgatni, én leszek Sztálin, nem akarod rendezni a filmet?” Ki tud ilyen felkérésre nemet mondani? Azonnal rábólintottam, pedig a könyvet nem is olvastam még akkor. S mivel olyan valakivel akartam dolgozni, aki mestere a hivatásának, megkerestem Zsigmond Vilmost, akihez akkor már régi barátság fűzött. A hetvenes években sokat pingpongoztunk, ám egyszer sem dolgoztunk együtt. Szerinte azért nem, mert mindig legyőzött, és én azt nehezen viseltem. Adott volt tehát a lehetőség, hogy közöljem vele: tévedett. És akkoriban nem is nagyon akart vele dolgozni senki, mert A Mennyország kapuja stábja a csőd szélére sodorta a stúdiót. Az eredetileg meghatározott összeg háromszorosából forgatták le ugyanis a filmet. „Eljössz velem Oroszországba? - kérdeztem Vilmost. - Amúgy sincs most más munkád, a Sztálin után pedig újra elárasztanak majd felkérésekkel.” Természetesen ezt én sem gondoltam komolyan, a vége mégis az lett, hogy mindenféle lehetséges operatőri díjat megkapott a filmért, amit egy HBO-alkotás elnyerhet. És valóban... azóta megint annyit dolgozik, amennyit akar. Peter O Toole-hoz egy romantikus vígjáték, a Lombikfeleség köti. Egy neves tudósról szól a film, aki saját laboratóriumát kifosztva otthon próbálja újra „megalkotni” korán elhunyt feleségét. Háromnapos hóvihar volt a New York-i bemutató idején. Aki tehette, otthon maradt. Másnap már le is vették műsorról a filmet. Ez Amerika! Három évvel később Lord Byron és Shelley kapcsolatáról forgattam filmet. A párbeszédek hatvan százaléka kettőjük naplója alapján született. A produkció mögött a Canon Film állt, amely váratlanul csődbe jutott, így a film egy francia pénzintézet birtokába került, amely ily módon már vagy harmincöt soha be nem mutatott alkotással rendelkezett. Ha ugyanis bármelyiket előveszi, milliókat kell áldoznia a reklámra. így a filmet ma is csak az amerikai rendezőszakos hallgatók láthatják, akik viszont nagyon szeretik. Ha Csehországban forgathatna, milyen anyaghoz nyúlna? A Mašín fivérek története régóta szívügyem. Ők még előttünk hagyták el az országot, meglehetősen kalandos, sőt halálos körülmények között. Hatalmas thriller lehetne, de nagyon sok pénzből! Személyesen ismertem a két srácot, egyikükkel közös szobánk volt a bentlakásos gimnáziumban. Felesége, Anna a The Observer párizsi munkatársa volt, majd húsz évig a cannes-i fesztivál sajtófőnöke. Hol találkoztak? Cannes-ban, 1972-ben, a Carlton Szálló előtt. Én Formánra vártam, Anna pedig Gina Lollobrigidára, egy interjú miatt. Se Milos, se Gina nem jött el a találkozóra. Mintha összebeszéltek volna. Mi, ketten pedig aznap együtt ebédeltünk, húsz évvel később pedig összeházasodtunk. Anna öt nyelven beszél. Gyorsan szót értettünk. Szerintem minden azért történt az életemben, hogy ő és én találkozzunk.
