Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-27 / 148. szám, szerda
14 Horgász ÚJ SZÓ 2012. JÚNIUS 27. www.ujszo.com Görbüljön a bot! Hiába, a korszellemmel nem lehet szembeszállni. Bár magam nem kedvelem a közösségi oldalakat, mert időrablók, azért néha kikerülhetetlenek. A minap kaptam egy kedves levelet a facebook-on, legutóbbi szösszenetemre válaszul. Lényege: az eresztett kukorica készítésének van egy sokkal egyszerűbb módja, mint amit leírtam. Nem kell hozzá semmilyen adalék: a száraz kukoricát beleszórjuk egy üres PT-flakonba (leginkább 2 literesbe), 2-3 centi- méternyit üresen hagyunk a tetején, csurig töltjük vízzel, majd a kupakot erősen rácsavarva, légmentesen lezárjuk. Kitesszük a napra - az sem baj, ha nem süt - és egy hét után használható. Közben persze nem nyito- gatjuk, csak használat előtt. Minél tovább áll, annál jobb, nem büdösödik, nem rothad, könnyen tárolható és szállítható. Évek óta használja az illető, sőt barátai, ismerősei is, s valamennyien dicsérik. „Az idei szezont is tavalyról megmaradt flakonnal kezdtem, jó eredménnyel. Mi több, búzát is így erjesztettem. Tessék kipróbálni, és ha tetszik, közreadni.” - írja Fábián Kálmán, akinek természetesen köszönjük a tippet, és szívesen közreadjuk, legyen hasznára másoknak is. Hiszen a horgászböcsülettel együtt jár egymás segítése is. Mi, „csendes bolondok” egy családot alkotunk. Akad persze ellenpélda is. Tavaly mesélte egy csallóközi - egyébként csodaszép - tó partján a polgármester, hogy egyesek úgy próbálják növelni a saját fogási esélyüket, hogy közben szó szerint „kimérgezik” a szomszéd állásokat. Molyirtó pirulákat parittyáznakjobbra-balra, a mellettük pecázók horgaihoz. A vegyi anyag nevét csak azért nem írom le, hogy ne adjak tippet senkinek. A lényeg, hogy festékek és műanyagok szintézisének kiinduló anyagáról van szó, s képzelhetni, mit okoz a zárt vízrendszerben. Ugyanakkor merem remélni, hogy rovatunkat csupa becsületes, jó szívű horgász olvassa, akik nem mérgezik mások szórakozását és a vizet. De hogy ne feledjem a lényeget: a Horgász melléklet szerkesztőinek (Kövesdi Károly és Lőrincz Adrián) természetesen facebook-on is írhatnak, tanácsaikat, észrevételeiket szívesen megosztjuk az olvasókkal. Kövi A Horgász melléklet legközelebb 2012, július 11-én jelenik meg. Ötleteiket, beszámolóikat a horgasz@ujszo.com címen oszthatják meg velünk. Az ember olykor ösztönösen „megérzi" a helyet, hol kell bedobni a horgot A megérzés szerepe a helyválasztásban Elsőre nem tűnik harcsatanyának (Fotók: Szerző és Somogyi Tibor) A ránk szakadó tavasz végi kánikulában ismét a Kis-Dunára esett a választás. Előtte néhány telefon, mennyire érintette a folyót a minapi pozsonyi olajmalőr. Mindenki nyugtat, nem veszélyes, alig került valami a folyóba. Akkor pedig semmi akadálya egy jó folyóvízi pecának. KÖVESDI KÁROLY Kollégámmal és kamasz fiával érkezünk nagy reményekkel és még több cuccal a vízhez kora reggel. Célhalunk nincs, tipikus folyóvízi fenekezésre készülünk. Jöhet máma, keszeg, bálin, domolykó, bármi. Első szempont, hogy a gyerek jól érezze magát, és újdonsült horgászként fogjon valami „rendeset”. Rég látogatott langós terephez vezetem őket, ahol két horgászhely van egymás mellett. Magam az alsót választom, lévén akadósabb, ne kelljen horogkötözéssel kínlódniuk. Némi csontival, konzervkukoricával dúsított Tímár Mix-gombóc röppen a vízbe, az iszapon túli sodorvonal tájékára, és elkezdjük a botokat stírölni. Sokáig hiába. A nemrégi esők óta még mindig több mint szőke a víz, halmozgást se nagyon látni. Pakolá- szok, cuccot rendezgetek éppen, amikor odapislantva látom, igencsak bólogat a bot, majd vitustáncba kezd. Az eredmény egy karvastagságú, zsinórszag- gató, iszaptól elnehezült gally, amiért combtőig be kell gázolnom a vízbe, hogy kiemeljem. Ez szépen meglógott. Gubbasztunk a botok mögött, s mintha valaki cigarettázna mögöttem, úgy lebeg el a vállam fölött egy sárga felhőcske. A vibráló napsütésben selyemkendőként gomolyog a kis virágporfelhő,' ahogy elúszik a víz fölé. Na, lesz itt orrdugulás és tüsszögés, gondolom, én, a falusi gyerek, aki sosem ismertem az allergia nyűgét. Hiába, aki városon él évtizedek óta, lassan, de biztosan veszíti el egykori immunitását az efféle nyavalyákkal szemben. De nicsak, kapás rázza a botspiccet. Méretes karikakeszeg a tettes, a nagy esőgiliszta fele kilóg a szájából. Aztán csak a kishalak rohama, melyek közé be-beke- veredik egy-egy tenyeres karika, szilvaorrú. Meg a gatyarohasz- tó hőség. Még szerencse, hogy lombsátor borul fölénk. Elunva a tétlenséget, cserkelni indulok. Az első helyen semmi, följebb viszont, ahol húzósabb a víz és homokos a fenék, máma ugrik. Jó jel! Oda röppen a szerelék is, be a sodrásba, ahol a húsz grammos lapos ólom alig tudja helyben tartani a horgot. Rövid ütéssorozat a spiccen, belecsapok, és nagy élvezettel lazítok a recegő féken, engedve a hal első kirohanásának. Persze, nem soká hagyom rohangálni, rövid pumpálás után a szák fölé kormányozom a másfeles mámát. Na, ez már valami. Aztán ismét sokáig semmi. Elunom, visszacaplatok. Úgy döntünk, váltunk, keresünk valami még árnyasabb helyet. Itt is beetetünk - de csak mérséklettel - majd röppen a két szerelék. Itt kevesebb a hely, egy-egy bot nyúlik a víz felé, enyém és a srácé. Kollégámnak közben el kellett futnia sürgős ügyben. Én a szokásos három méteres pergetővei, a srác feederrel vallatja a vizet. Előbb karikát-fog, majd megtörténik a kisebb csoda, jókorát hajlik a finom botspicc. A gyerek nem késlekedik, megakasztja a tettest. Máma lesz, mondja, ami nem valószínű, nem rohan a meder felé. Teker vagy hármat az orsón, kissé ijedten néz rám, átveszem a botot, és rövidesen megszákolom a virgonc harcsát. Éppen méretes. A kölyök öröme jóval nagyobb, mint a hal; nem csoda, sok kishal után ez az első szép zsákmánya. Ráadásul csonticsokorra! Aztán egy darabig semmi, így jobb híján nézelődünk, és lapozgatjuk a szemünk előtt kinyíló természetrajz-könyvet. A túloldalon menyétfélét (nyest, menyét vagy görény lehet, kár, hogy nincs nálam a távcső) látunk szaporázni a parti bokrok alatt, fölült a fára, s egyszer csak kettő lesz belőle. Párjával járják be lakásukat, a nyárfaóriást. Hol itt, hol ott bukkannak elő az öles gallyak közül, s egyszer csak hárman lesznek. Kis család. Lent a szokásos látvány: hódpatkány mosakodik nagy buzgalommal, ráfüttyentünk, ránk se fütyül. Pálja is elősündörög, hamarosan együtt tempóznak lefelé a folyásban. Gond üt, el kéne ballagnom ötven méterrel feljebb, ott láttam egy ígéretes helyet. Nem tudom, mi vonz oda, a mohás, ritkás lapuval tarkított, egyébként egyenes szakadt parthoz, ahol a víz sem mély igazán. Mégis. Meg kell néznem. Valami azt súgja, ott harcsa ólálkodik. Óvatosan csusszanok a fa mellé, és közvetlenül a part mellett egyszerűen beengedem a szereléket a vízbe. A botot leteszem egy alkalmi ágasra, fél métenyi zsinórt kiakasztok egy csalánra (a legjobb kapásjelző), és türelmesen várok. Őt perc sem telik el, s nem akarok hinni a szememnek: a bot spicce bólint, a kiakasztott kanóc meglengeti a csalánt. Odakapok, és ujjaim közt futtatom a zsinórt. Elégedetten érzem, hogy ellenkezést nem tűrő buzgalommal húzza valami. Mikor elfogy a zsinór, betörlök. Jókora súly, majd hatalmas rúgás válaszol, és a hal gorombán indul elfelé. Rátartok, s azonnal érzem, ez nem kölyök. Pláne, mikor meglátom a zsinórtól másfél méterre felcsapódó harcsafarkat. A nemjóját! Belenyúltam! Hevesen dobogó szívvel csitítgatom a forgolódó harcsát, és kiáltok-a kölyöknek, hozza hamar a merítőt. Hol sötét sárgásfehér, hol olajosbama foltot látok fölsejleni a víz alól, majd a hal elkezdi paskolni a felszínt, fejreáll, üti a zsinórt. Ráng a bot a kezemben. S éppen, amikor hallom a gyereket a hátam mögött csörtetni, visszarúg a bot, kipattan a horog a halból. Csak állok, mint egy villám sújtotta fa. „Nagy volt?”, kérdi a gyerek. „Rendes darab”, morgom, és mogorván húzom le a félméternyi harcsanyálkát a zsinórról. A mindenségit! De hát így jár, aki megfelelő helyen, megfelelő időben, de nem oda illő szerelékkel próbál nagyot fogni. Az ok nyilvánvaló: kicsi volt a horog, le kellett volna cserélnem. Annál inkább fáj a dolog, mert a megérzés ezúttal sem csalt meg, a hal ott volt, ahol sejtettem. Mielőtt haza indulnánk, még jól megszóljuk kukoricával a lángot, hátha ráállnák a pontyok. Aztán majd meglátjuk. Legközelebb éjjeli pecával lepjük meg a gyereket, hadd tapasztalja meg azt is. HETI TIPP Régi jó csali: a lótetű AJÁNLÓ Horgász honlapokon bogarászva a minap ért egy kisebb meglepetés: egy magyarországi horgászbolt lótetűt árul - korlátlan mennyiségben. Darabja 150 Ft. Nocsak, van új a nap alatt! Gyermekkoromban a lótetűt előszeretettel használtuk, a legtöbb hal szerette. Ette a domolykók nagyja, a testes mámák sem tudnak ellenállni neki, de a harcsák is előszeretettel felszippantják, ha az útjukba kerül. Sokan a nadály és a kishal mellett a legkiválóbb harcsacsalinak tartják. Kérdés persze, hogyan kerül az „útjukba”, amikor a lótetűnek (más néven lóbo- gámak vagy lótücsöknek) nem mondhatni, hogy természetes előfordulási helye lenne a víz. Egyesek szerint a halak az apró rákokkal tévesztik össze, azért harapnak rá. Bárhogy is legyen, a műkütyük világában olykor elfeledett természetes csalik közt kiemelt helye van a lótetűnek. Beszerzése nem mindig egyszerű: öreg trágyában kell ásni utána, járatait, üregeit néhány ásónyom után észrevesszük. Füves udvarokon, kertekben is előfordul, ez azonban esetleges. A zöldséges ágyásokban mindenesetre nagy károkat okoz. Horogra tűzése kissé macerás, mert ha rosszul szúrjuk meg, hamar elpusztul. Legjobb cérnával, vékony zsineggel a horoghoz erősíteni. Némely horgász többet is horogra tesz egyszerre (hasonlóan a nadáíyhoz, piócához), ez azonban fölösleges, mert az éhes hal nem f mindig a mennyiséget nézi. Bár a csaligyártóknak nyil- X. ván más a véleményük, ''*» szerintem eredményesebb harcsacsali, mint a halibutos pellet.
