Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-26 / 147. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JÚNIUS 26. Keddi faggató 15 Nagy Péter: A más kultúrák és a sok súlyos vészhelyzet láttán idehaza ma már megmosolygom azt, amiből régente problémát csináltam magamnak A katasztrófamentés sohasem sétagalopp (Somogyi Tibor felvétele F oglalkozását tekintve mentőtiszt. Ha riasztás van, rohamkocsin vonul a megadott címre vagy a baleset helyszínére. Tizenkilenc éve végzi ezt a munkát. MIKLÓSI PÉTER Középmagas, szelíd ember. Felesége, két fia van. Mint mondja: ők értik a zenét, ő csak szereti. Most is, hogy bacsfai otthonában beszélgetünk, végig komolyzene szól; Ribizli, a család idősödő kanárimadara pedig bele-beleénekel a halkan áradó Bartók- és Mozart-mu- zsikába. A külföldi mentőmissziókon, pihenésképpen, a helybéliek zenéjét keresi. Már ha el-elvétve erre mód nyílik. Mert mint mondja: a katasztrófamentés akár két-három hónapos bevetés során sem sétagalopp. A súlyosan sebesült, ne adj’isten, a halott gyermekek látványa pedig különösen megrázza. Nem mondja, de az arcán látom: ilyenkor mintha őbenne is elpusztulna valami. Az utóbbi hét év alatt három külföldi katasztrófamentésben vett részt: 2005-ben a szumát- riai földrengés után Sri Lankában, 2008-ban az Oszétiáért kitört grúz-orosz háború helyszínén, 2010-ben az elemi erejű földrengés pusztította Haitin. S mert azóta már újra elillant némi idő - őt pedig semmi sem tántorította el az önmagának megszabott szakmai és erkölcsi életviteltől -, kész bármikor újabb mentőbevetésre indulni. És mert mind a sürgősséggel riasztott mentőtisztek, mind a katasztrófamentők hétköznapjai kissé katonásak, Nagy Péter kerülve a körmondatokat, fegyelmezetten fogalmaz. Mégis úgy érzem, nemcsak fegyelmezettség és zeneszeretet, valahol csönd is van benne. Akinek amúgy is éles helyzeteket hozó örökös riasztás az élete, miért vállal önkéntes katasztrófamentőként még élesebb szituációkat, ráadásul messzi földön? Mondhatnám, hogy eleget tegyen a vele született kalandvágynak. Vagy hogy olyan új élethelyzetekkel szembesüljön, amelyek máskor majd tapasztalatként a mentősök itthoni munkájában is előnyére lehetnek. Számomra viszont az a legfontosabb, hogy kipróbáljam önmagamat emberségből. Ahhoz, hogy ez a belső hang örökre megszólítsa az embert, látni kell természeti csapás révén vagy más okból roncsolt embert. Nem tudok mást mondani. A katasztrófák, a fegyveres konfliktusok helyszínén nyílván kemény feltételek között folyik a munka, gondolom, súlyos fizikai és lélektani megterhelés alatt. Ennek tudatában hogyan áll össze egy-egy ilyen mentőcsapat? Annak idején én a libereci Hand for Help, azaz a Segítő Kéz nevű szervezettel vettem föl a kapcsolatot. Ezek az önkéntesek évekkel ezelőtt, az emlékezetes nagy prágai árvíz idején - amikor a prágai Óvárosban hömpölygőit a megvadult Moldva - formálódtak sokoldalú csapattá, hiszen nemcsak egészségügyiek, hanem gépészek, építészek, elektrotechnikusok, kutyavezetők és más szakértők is vannak közöttünk. Ha tudunk, illetve a fogadó ország is beleegyezik, megyünk segíteni. Mentőcsapatként vagy segélycsapatként. Érdemben hangsúlyozandó a kettő közötti különbség? A mentőcsapat a katasztrófa beállta után pár órával, szinte azonnal elindul, a segélycsapat a második vonalban érkezik a helyszínre, és huzamosabb ideig segédkezik. A katasztrófamentés tempója a két ország közötti együttműködés rugalmasságán múlik. Mi fölajánljuk a szolgálatainkat, ők válaszolnak, jöhetünk-e. Vannak nemzetközi egyezmények, amelyeket az ilyen rendkívüli helyzetekben is be kell tartani. Egy mentőcsapat mivel szembesül a helyszínen? Szavakkal jellemezhető egyáltalában a katasztrófa által sújtott emberek lelki állapota? Az általánosítás ebben a tekintetben is félrevezető lehet. Például Sri Lankán, ahol a két fő vallás a hinduizmus meg a buddhizmus, és a lakosságnak csupán egy szerényebb rétege muzulmán, ott a riadalom, a kétségbeesés, az apátia pusztán pár napig tartott. Ugyanis a hinduk és a buddhisták alapvetően nyugodt, kellő lelki derűvel megáldott emberek, bár ez nem csökkenti a fájdalmukat és a veszteségeiket. De az újrakezdés, a talpon maradás esélyeit keresve, illetve a segélycsapatok jóindulatában bízva már három-négy nap után beletörődtek a történtekbe. A természeti csapás nyomaHaitin sohasem tudtuk, mikor és honnan jöhet a veszély, mert ott napirenden volt az emberrablás. inak ijesztő képe dacára visszazökkentek az élet mindennapi körforgásába. A jelentős földrajzi távolságok ellenére valós hírek érkeznek hozzánk a világ különböző pontjain történtekről? A katasztrófák tényét, az általuk okozott károk nagyságát illetően igen. A dolgok természeténél fogva a sebesültek és a hajléktalanok száma már jóval pontatlanabb. A legnehezebb a világ számos pontjáról érkező segélycsomagok útjának követése. Sajnos, olykor hetek, hónapok telnek el, amíg a segély- szállítmányok eljutnak a rászorultakhoz. Előfordul, hogy még a mentőcsapatok is csak üggyel-bajjal, hosszas utánjárás és egyezkedés után jutnak hozzá hajóúton érkezett saját konténereikhez. Mert? A hivatalos indoklás szerint elhúzódik azok listázása, tartalmuk lajstromba vétele. Ténylegesen azonban a helyi hatalmasságok a segélyszállítmányok adminisztrálásából sápot tudnak szedni. Ezért a legkülönbözőbb akadályokat gördítik a segélyszervezetek lába elé, hogy a segítség minél körülményesebben juthasson el oda, ahová azt szánták. Velünk is előfordult, hogy már nemzetközi botrányt kilátásba helyezve muszáj volt a sarkunkra állni, hogy bár sarc fejében, de hozzájussunk végre a saját szállítótartályainkhoz. De miért csak sarc ellenében? Mert Haiti szóban forgó tengeri kikötőjében a korrupt személyzet azzal a képtelen vádaskodással állt elő, hogy a szállítmány késedelmes kiváltása miatt „bírságot” kell fizetnünk! Mennyit? Szállítótartályonként másfélezer dollárt! De ez csupán dühítő „élmény”; az igazán szívszorító látvány, ha a segélyként érkezett áru a sorsára várva, több méter magas kupacokban ott hever valahol... Ilyesmi hallatán bárkiben akaratlanul is fölötlik a kérdés, hogy akarjak-e adakozni, meghallani a segélyhívó szót? Aki megteheti, adakozzon. Annak viszont okvetlenül érdemes utánanézni, hogy ki szervezi a gyűjtést. Intézményként, társulásként, polgári szerveződésként meglehet-e a kellő gyakorlata, nemzetközi tekintélye, kapcsolatrendszere, szakmai háttere. A mentő- és segélycsapatok a katasztrófák helyszínén mindig a teljes igazsággal szembesítik az érintetteket? Vagy a nyers igazság helyett olykor inkább a kegyes hazugság eszközéhez folyamodnak? A tragédiák hozta komoly szituációkban a sérültek ritkán kérdeznek rá, hogy most mi lesz velük, mi lesz a sorsuk. Abban a váratlanul rájuk szakadt traumás helyzetben csak a pillanatnyi megoldást, a mielőbbi kiutat, elviselhetetlen fájdalmaik enyhítésének lehetőségét keresik. Nekem bevetésben még nem kellett hazudnom. Persze, hallgatni sem szabad, ezért az együttérzés szavai közben, kíméletesen, a realitásokat is sejtetni szoktam. Ez nyugtatólag hathat a különböző katasztrófák első sokkja utáni időszakban. Amikor már megszűnőben van a riadalom okozta fejvesztett szaladgálás, csitulóban van a sírás, oldódni látszik a letargia, az emberek magába roskadása. Mit tehetnek a katasztrófamentők, ha mégsem enyhül, hanem ellenkezőleg, fokozódik a pánik? Amikor inkább felforrósodik a helyzet? Ilyen szituációban mindenképpen az a fontos, hogy a mentőcsapat épségét biztosítsuk, hiszen a sérült mentős nemjó mentős! Haitin pár alkalommal bizony megéltünk forró perceket. Ilyenkor valóban gyorsan kell visszahúzódni. Mert ha igazán elszabadulnak az indulatok, az emberek ritkán gondolkoznak ésszerűen, és megduplázódhatnak a tragédiák. Elkeseredésében az ember könnyen a másikat okolja a történtekért: földrengés volt, de azért dőlt össze a házam, mert te keverted a betont; azért gyilkolták meg a családomat, mert te hívtad ide ezt vagy amazt az idegent; minek jöttek a katasztrófamentők, ha nem tudták ezt meggátolni... Efféle kirohanások közepette mi játszódik le az ön és társai lelkében? Hát, ezt nehéz elmondani... Nem ritka a szomorúság, akár a nekikeseredés. Előfordul, hogy bizonyos fokú kilátásta- lanság keríti hatalmába az embert, aki valóban jó szándékkal, segíteni jött. Amennyiben nyugodt a hangulat, miben tudnak oda- künn a leginkább hasznossá válni? Elsősorban a sebesültek felkutatása és ellátása a feladatunk. Ezt, ahogy mondani szokás, katonai módszerrel végezzük. Aki túlélő, azon segítünk; akinek a helyzete, sajnos, eleve kilátástalan, vagy máris halott, amellől kénytelen-kelletlen ellépünk. Ne haragudjon, katonai stílus ide vagy oda, arra azért kíváncsi volnék, katasztrófamentőként minő érzés megállapítani valakiről, hogy sebesülései miatt menthetetlen, s rögtön továbblépni mellőle...! A kívülállónak nyilván nehéz felfogni az üyesmit, de ha az ember olyan helyzetbe kerül, ahol ez a valóság, akkor teljesen másként éli meg a mentés szakmai dilemmáit. Én sem szeretnék a lelkének bugyraiban vájkálni, de ez a regula diktálta ellépés mit mozgat meg az emberben - valahol legbelül?! Pusztán szakmai szemszögből vizsgálódva nincs különösebb különbség egy földrengés utáni katasztrófamentés és a mentőtiszti teendők között, egy hazai tömegszerencsétlenség esetén. A munkánkat végezzük ott is, itt is. Persze, utólag bármikor okozhatnak traumát ezek a dolgok, hiába gyakorlott mentős valaki. Ki tudja, mit hoz a holnap, mit a holnapután, éjszakánként mikor érnek majd el engem is a rémálmok... Hogy alszik egy mentőtiszt? Itthon nagyon nyugodtan. De például Grúziában nem sokat aludtunk, mert napnyugta után elszabadultak a fegyverek, daloltak a kalasnyikovok. Igaz, itt legalább sejtettük, hogy melyik oldalról várhatók a mester- lövészek akciói. Szemben a Haitin megéltekkel, ahol sohasem tudtuk, mikor és honnan jöhet a veszély, mert ott napirenden volt az emberrablás. Számomra rejtély, ilyen körülmények között miképpen lehet biztos kézzel menteni? És nem csupán a külső veszélyek végett, hanem a sebesültellátás feltételei miatt is, hiszen a romok tövében nincs monitor, röntgen, szonográf... Ott improvizálni kell. Stabilizálni a sebesülteket. Ez a fő cél, a gyógyítás tényleges folyamata a kórházak hatásköre. Egyúttal meg kell békélni azzal a tudattal, hogy ebben az élet adta szorult helyzetben nem mindenki gyógyítható meg. A katasztrófa utáni első órákban és napokban nincs idő mélázni, spekulálni. A segélyzónákban kötözök, leszorítok, biztosítom a légzőutakat. Sok múlik a mentőcsapat ügyességén, kreativitásán, helyzetfelismerésén. Ha nincs pulzusa, ha nem lélegzik, ellépünk. Milyen lelkiállapotban szokott hazaérkezni? Ezt nagymértékben befolyásolja, hogy az ember mi mindent élt meg odakünn. Nem titok, hogy Haitiről, ahol három hónapig a földön aludtam és folytonos készenlétben, nagyon megváltozva érkeztem haza. Erősen lefogytam, és meggyötörve jöttem meg. Ott a körülmények úgy hozták, hogy a fél szemünket, a fél fülünket állandóan nyitva tartottuk, és kémlelődtünk. Ha ugyanis sikerül elrabolniuk egy idegent, aki ráadásul esetleg megpillantja elrablói arcát, annak bizony kevés reménye van az életben maradásra; még ha lenne is, aki ötezer dollárért kiváltja a szerencsétlent... Gondolom, ezek után nem vágyódik egyhamar a Hand for Help rendelkezésére állni. Szeretném, ha jól értelmezné, amit mondani fogok. Egyrészt már feldolgoztam magamban az ott megélt próbatételeket, mára a segítségnyújtás öröme kerekedett fölül bennem. Egy katasztrófamentő számára ez jelenti a meghatározó élményt. Kiváltképpen, ha már több ízben is beleharapott a kísértést jelentő „almába”. A segítségnyújtásnak ez a formája nem mesterség, noha mesterségbeli tudás nélkül bajos vállalni. De emellett ez hivatás és életforma is. Mi az, ami a sok-sok stressz közben megnyugtatja? A családom. A feleségem, a két tehetséges fiam. És a zene, ami természetes része életemnek. A világ legegyetemesebb nyelveként keresem a zenét. Mindenütt.
