Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-26 / 147. szám, kedd
12 EB-JEGYZET FOCITIPP ■ 2012JUNIUS 26. www.ujszo.com Nasri, nem vagy te király! A futball első- és utolsósorban csapatjáték. Ezt nem kell magyarázni annak, aki járt már öltözőben. Hallgatott taktikai értekezletet, miközben a háttérben ütemesen csöpögtek a csapok. 4-3-3, a szélsőink mindenkit lefutnak, kopp, aztán jöhet a beadás, a fejes, kopp, gól, ez lesz. Vagy akinek égette mészcsík a combját, nyújtotta a vádliját rozsdás vaskorláton, összehajolt társaival a kezdőkörben. Vagy aki már feltette a kérdést a bírónak a 88. percben, 0-1-nél, mennyi van még, spori? Aztán üvöltött, gyerünk, még két perc van hátra! Tízévesen megtanultuk, hogy a futballcsapatban a CSAPAT szó nagybetűvel írandó. Kiadod a szélre Kovácsnak, és tudod, hogy többet nem tehetsz. Szaladsz tovább előre, ha levette a labdát, ami kész csoda, sprintben. Drukkolsz, hogy el ne csússzon, hogy időben észrevegye az alapvonalat. Le- gyintesz, ha visszaveszi a labdát a bal lábára. És már kocogsz is vissza, beadás úgyse lesz, gól pláne nem. De legközelebb is indítod. Mert reménykedsz, kétmeccsenként egy gólpassz mégiscsak összejön neki. Ha eltöri a kezét (a betonozott dobókörig vitte a lendület, onnan repült tovább a salakra, a fémstoplis szikrázott), megvárod vele a mentőt. Megkeresed a szemüvegét. Sírhat, még gyerek, ahogy te is. Ugyanúgy rohadtok a napon, ugyanúgy rettegtek a Cooper-teszttől, ő gyorsabban kezdi, de a hatodik körre kifárad. Együtt isszátok a málnaszörpöt, együtt utaztok a villamoson a szipusok között. Lineker, mondja ő, te meg azt, hogy Vialli. Egy hét múlva röhögsz a gipszén. A Kovács gipsze jutott eszembe, amikor Nasri kicselezett két védőt, majd Ribéryt is a francia-angolon. Hogy akkor most kivel és ki ellen játszik? Persze, addigra már nagy lett a szája, rúgott egy gólt Angliának. Az ajka elé tette az ujját, kussoljatok újságírók, kussoljon mindenki. A spanyolok elleni vereség után még fokozta is, az egyik firkászt elküldte az anyjába. Állítólag frusztrálta, hogy a kispadról kellett beállnia, végül is ő a király. Hát, Nasri, nem vagy te király. Felfújt pojáca vagy, futballceleb, elkényeztetett hülyegyerek. Egygólos senki. Michel Piatini, az utolsó nagyformátumú futballista-személyiségek egyike kilencet rúgott három hét alatt 1984-ben. De egyet rúgott Bölöni László, Drágán Sztojkovics, Ally McCoist, Rafael Gordillo, Olaf Thon, Ronnie Whelan és Gigi Riva is. Na, ők voltak valakik. Nagy játékosok voltak, nagy csapatokban - eltűntek vagy kitűntek, ahogy épp a szükség hozta. Egy biztos: nem mutogattak. Kiss Tibor Noé A szerző magyarországi publicista, író, sportújságíró. Tanulópénz Ültem a kanapé előtt a szőnyegen, és zokogtam, Southgate-nél, és valószínűleg minden angol szurkolónál jobban, pedig ez volt az első focimeccs, amit életemben láttam, a német-angol. ,A futball hazatér”, ezt hazudta a ’96-os Euró- pa-bajnokság szlogenje — apró szépséghiba, hogy a jelek szerint ez a haza nem Angliában volt. Épp most zúgtak ki az angolok- mit ad Isten, tizenegyesekkel- az olaszok ellen, de nem bőgök. Megedződtem. Volt min, meg hát nincs is kanapém. Vegyük például a 2006-os világbajnokság portugálok elleni büntetőpárbaját. Tudják, miért kellett Carraghernek, a hírhedten rossz tizenegyeslövőnek a labda mögé állnia? Mert Törd Grip, Sven-Göran Eriksson segédedzője úgy emlékezett (!), hogy Cárrá 2Ö05-ben, Isztambulban bevarrt egyet a Milánnak. Éljenek a felkészült szakemberek! Anglia vett részt eddig a legtöbb Európa-bajnokságon úgy, hogy egyetlen Eb-címet sem nyert. Persze, lehet jönni a tizenegyesekkel, de a helyzet az, hogy csak a legrosszabb szülőnek van szüksége tizenhat évre ahhoz, hogy leessen neki: rossz pszichológiával neveli a gyerekét. A nyomás, amit a csapat nyakába varrtak, sörözős, Capello elleni puccsokba torkollott, netán opcionális csapatbusz-ellopásba, már ha épp nem párcserés vagy fizetős szexuális kalandozással volt elfoglalva a keret (lehetőleg videón rögzítve). Apropó, Capello: az olasz mester az angol válogatott történetének legsikeresebb kapitánya volt, mutatóit tekintve jobb, mint Sir Alf Ramsey - hát mi máson bukna el egy ilyen szakember angliai pályafutása, mint azon, hogy Terry politikailag inkorrekt megszólítást használ Rio Ferdinand öccsével szemben? Ez annyira angol! Az FA megnézte, hogyan is kezelhető ez a kínos helyzet, a gond csak az, hogy a listát fejjel lefelé tartották a kezükben, és az összes megoldás közül a legrosszabbat sikerült összehozni: ha már Suárezen példát statuáltak a nyolcmeccses eltiltással Evra lenegrózásáért, Terrytől el kellett venni a csapatkapitányi karszalagot (ami épp azelőtt került hozzá vissza a nevezetes Bridge-affér után). Ez pedig Capello távozását vonta maga után (az olasz tréner felmondott), bár az angol szövetség éleslátásáról az is sokat elmond, hogy nem ez minden idők leghülyébb edzőváltása a válogatott élén. Glenn Hoddle-nek például nem akkor intettek búcsút, amikor okkult szeánszokat szeretett volna tartani taktikai értekezlet helyett, hanem amikor sértő (vagy akként is értelmezhető) kijelentést tett a mozgássérültekre. Nos, így telnek a vidám hétköznapok Angliában. Hodgson kinevezésénél már hangosan csapkodtam a térdemet (hurrá, megint 4-4-2!), Lampard Eb előtti sérülésekor pedig elkezdtem keresni a kandikamerákat. A legmegdöbbentőbb azonban mégsem Rio Ferdinand otthonhagyása volt (ez még érthető, hisz beverte volna Terry képét még a repülőgépen), hanem az angol sajtó jelentőségteljes és baljós hallgatása. Nem szóltak hírek arról, hogy egész társaságok (még nők is!) keresztelkedtek át ideiglenesen Wayne Rooney-ra, mint két éve. Nem szedték ízekre a vezetőséget, amiért június 22-re lefoglalták a repjegyüket a hazaútra. 2010-ben az angol kollégák odáig mentek, hogy semmirekellő, túlfizetett barmoknak titulálták játékosaikat, akik persze gyűlölték a sajtót: két éve saját szememmel láttam, ahogy Ashley Cole egy hatalmas szendviccsel takarja az arcát a Wembleyben, és szalad az újságírók elől. Az otthon maradt Rio Ferdi- nandnek most más dolga sincs, mint nyilatkozgatni. Rio egy érdekes aspektusra világított rá, nevezetesen arra, hogy mostanra végre csapatnak érzi magát az angol válogatott; mert amikor 1997-ben kerettag lett, nem volt ám közös asztal a vacsoránál, a csapat klikkekre oszlott, voltak a liverpooli Spice Boyok, a MU- különítmény, plusz Alan Shearer és a reszdi. Egy olasz (Capello) kellett a fegyelemhez, s ahhoz, hogy az angolok rájöjjenek: ha már feltalálták a focit, nem árt azt úgy is játszani, ahogyan megalkották: csapatjátékként. És ebbe a csapatba a sajtó is beletartozik. Csepelyi Adrienn A szerző futballszakíró, a Kötény- blog (kötény, blog. nepsport.hu) szerkesztője. Futball és filozófia A futball olyan sport, amelyben egy csapatot 11 játékos alkot - vagyis ez már egy egész mikrotársadalom. A „gettó”- ból éppen kiemelkedő csatár éppúgy része, mint a jogi egyetemre járó középpályás, a pedagógusgyerek hátvéd, vagy a kapus, aki { mondjuk a I buszsofőr j fia. A nem- § zeti váloga- I tottaknak í nem azért I drukkolunk, mert éppen ők játsszák a legszebb focit, hanem egészen más, kulturális, érzelmi, politikai vagy éppen filozófiai okok miatt. Vagyis amikor egy ismerősöm arról beszél, hogy azért nem szereti a görög válogatottat, mert bunkerfocit játszanak, akkor erre mit is lehet válaszolni? Édes fiam, mondoms a görögök már 2500 éve ezt játsszák, emlékezz csak vissza a thermopülai csatára, ahol 300 görög 300 000 perzsa ellen (na jó, 1400-an 70 000 ellen, most mindegy) védte a szorost, vállt vállhoz vetve, kitartva a végsőkig, hősi halált halva. Hát lehet nem szeretni a görögöket? Hát lehet bármit is számon kérni, ha ugyanezt — a vérükbe, génjeikbe kódolt küzdelmet - folytatják ma, 2500 évvel később az oroszok és a lengyelek ellen a focipályán? Na ugye, hogy nem... Vagy vegyük az íreket! Nagyon könnyű alázni őket: az Európa- bajnokság leggyengébb csapata, pontot sem szereztek, a legtöbb gólt kapták satöbbi, satöbbi. Aki azt hiszi, hogy ezzel fölénybe került az írekkel szemben, óriásit téved. Az ír történelem másról sem szól másfél ezer év óta, mint a szenvedésről, a megalázottság- ról, a kiszolgáltatottságról. Az ír mentalitást már évszázadok óta úgy trenírozta a történelem, hogy csak vesztesek lehetnek. És ezzel a tudattal élni száz meg száz éven át, és megmaradni írnek - hát ezért lehet szeretni az ír válogatottat... Voltak ismerőseim, akiknek könny szökött a szemükbe, amikor a spanyolok elleni 0-4-es mérkőzés utolsó perceiben az ír szurkolók szívbe markoló énekétől zengett a stadion. A The Fielás ofAthenry című balladát énekelték, amely az ír válogatott dala, s amely az 1845-50-es nagy ír éhínség idején családjának ételt lopó, és ezért Ausztráliába, Botany Bay-be szállított rab, egy bizonyos Michael búcsúja. A vereségnek ez a sajátosan ír felfogása és kezelése, amely számunkra csupán bizarr fekete humor, az ír James Joyce Ulyssess című regénye (magyar származású) főszereplőjének, Leopold Bloomnak a figurájában éppúgy megjelenik, mint a Nobel-díjas Sámuel Beckett műveiben (Godot-ra várva). Az előre tudott vereségnek ez a logikája pedig kapcsolatban áll a végső megsemmisülésig, a halálig folytatott ír éhségsztrájk történetével is. Hát ennyit a nemzeti karakter és a futball kapcsolatáról. Ehhez hasonlóan lehetne beszélni a lengyel, az orosz, a holland, az olasz, a francia stb. nemzed karakterről is. Tessék? Hogy a spanyolról miért nem beszéltem? Spanyolról? - kérdezhetnék visz- sza. - Spanyolról vagy katalánról vagy baszkról vagy galíciairól? Spanyolországnak nem a nemzeti karakter miatt drukkolunk, arra nekik nincs szükségük. Ok egyszerűen csak tudnak focizni. Németh Zoltán A szerző irodalomkritikus, költő, egyetemi docens. iü.-t mp ^ . »1 ■ IW ■ I » ——w—m t, unia i ■ n . - irmnwLö. m - ■ ■««. , a. . » * *..- ■ mul bi » ti «»■, Balotelli fejét „beleszántották" egy búzamezőbe Olaszországban, Verona közelében. A szokatlan portrét Dario Gambarin olasz művész készítette. (Fotó: gazzetta.it)
