Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-23 / 145. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JÚNIUS 23. Szalon 23 Szereplők, miként más nagy nemzetépítő játszmákhoz, bízvást akadnak: önként ajánlkozó váteszektől a megvezethető barmokig széles a skála... „Fosztóképző” A „szlovákiai magyarság fennmaradásának” kérdéseit feszegető vitában beleférhet-e igazán komoly mondanivaló 4-5 oldalba? Aligha. Ezért „első körben”, ha megengedtetik ez nekem, magával a vitaindító szöveggel foglalkoznék. FARKAS GYÖRGY Azért késztetett írásra ez a szöveg, mert „megszólítva érzem” magam. Ahhoz a csoporthoz vagyok sorolható, „... amely már... csak szimbolikusan kötődik ehhez a régióhoz, mert... Magyarországon... él, s nem, vagy csak gyenge kapcsolatban áll a közösséggel, szülei vagy gyerekkori barátai révén”. A szülőföldemhez való kötődéseimet illető „szimbolikus” jelzővel - magamra nézve - nem feltétlenül értek egyet, bár elfogadom, hogy „kívülről” szemlélve, vagy éppen „belülről”, a szlovákiai hétköznapok felől, az én kapcsolataim már legfeljebb csak jelképesnek minősülhetnek. Helyzetemnél fogva ezért inkább elvi-elméleti, mintsem gyakorlati kérdések feszegeté- sével tudok hozzászólni ehhez a vitához. Tokár Géza szerint ugyan tisztázatlan, „.. .mennyiben számít a szlovákiai magyar közösség tagjának” az a réteg, ahová magam is besorolható vagyok, de azért - általános gondolatmenete, célkitűzései szempontjából nagyon helyesen - felteszi a kérdést: „Vajon vannak ennek [!] a csoportnak önálló igényei, szlovákiai magyar nemzettudata?” No de mi fán teremhet az a „szlovákiai magyar nemzettudat” - ez most gondom, bánátim veleje! Hogy ez meg vajon miacsudavóna? Tegyünk meg, gondolatban, legalább három lépést! 0. Minden nemzetből csak egy van.-Ez a kályha... 1.Magyar nemzet egy van. 2. Vagy egy, vagy nincs is. 3. „Magyar nemzettudata” ma a Földön tán 12 milliónyi, ez emberöltőkben élő, magabíró embernek lehet. Vagy lehetne. Vagy másképp: nemzettudata szerint magyarnak tekinthető, és magát annak is tartó emberi lényből hozzávetőleg 12 milliónyi él napjainkban e Föld kerekén. De mind a 12 milliónyian azon az egyen osztoznak, vagy pontosabban: azt az egyet bírják, gondolják el magukénak is, olyképpen, hogy mindannyiójuk egy-egy tizen- két-milliomodnyi része nélkül ez az egy sem lehet kerek egész. „Kerek egész”-ség nélkül, részeiben meg ez a dolog nem ér semmit... Az én nemzettudatom az enyém, a te nemzettudatod a tiéd, ázó nemzettudatuk az öve'fc, s így tovább. E kijelentéseknek különösebb jelentősége nincs. Ha azonban azt mondom vagy gondolom, hogy az én nemzettudatom magyar, akkor tudnom kell egyúttal azt is, hogy az nem az enyém, az még további soksok millió velem egy időben élő (...és előttünk régen élt) emberrel közösen kicövekelt birtokhatárunk. Azért építhetek erre a tudásra, mert egymással érintkezve mintegy kölcsönösen biztosítjuk egymást, sokféleképpen, arról, hogy ismerjük a magyarnak nevezett nemzet kereteit. S valamennyire talán még a tartalmában is megegyezhetünk. Kiegyezhetünk. Azokon belül, s a magam magyarnak ismert, tudott tartalmaira építve, ezekhez igazodva értelmezhetem őt, a másikat, a magam s az ő adottságai, képességei és lehetőségei szabta korlátáival együtt, mint magyar nemzettudatú emberi lényt. De hát hol s kikben látja, tekinti, véli - gondolatmenetéből következően - létezőnek a szerző a szlovákiai magyar nemzetet? Hiszen ki másoknak lehetne még „szlovákiai magyar nemzettudata" a magukat szlovákiai magyarnak tekintőkön, érzőkön, elgondolókon kívül? Persze, tudom, hogy létezik olyan állat, mint a zsiráf: szerte fellelhetők már a neten, kocsmákban, erdőkön-mezőkön, utcákon, gyárakban, szerkesztőségekben, mindenfelé! Elnevezésük még kissé bizonytalan, emitt szlovmagy”, „szlomagy"; dühödtebb-görcsösebbeknél, „egyetemesen” „hatuma”, másutt „magyák”, vagy szlogyar. Egyelőre kiforratlan némiképp ez a nemzetkoncepció, vitathatatlan, de létezik! Kulturálisan már-már dereng, gyengécskén, biza, de nem tagadható (egyik ismert, fő motívuma, „lead”-je, korszerűbben a „treszka”, tuggyuk...). Politikailag, igaz, még csak ködük, de csupán erősen szeretni kéne, s előbb-utóbb ez is kikotlana, mindössze „for- radalmilag” akarni, s mozgal- milag „ébreszteni” szükséges. Szereplők, miként más nagy nemzetépítőjátszmákhoz, errefelé bízvást akadnak: önként, ajánlkozó váteszektől a megvezethető barmokig, széles a skála, közte jól képzett, nyüzsgő „politológusok”, mint mindig, mindenkor, mindenhol... Most visszalovagolok a hűvös tárgyilagosság bástyái közé... Tehát, kedves szerző, vissza kell kérdezzek: jó lenne tudni, hogy szerinted miképpen létezhet „szlovákiai magyar nemzettudat”? Egyféleképpen, véleményem szerint is, biztosan létezhet ez a nemzettudat: úgy, hogy világosan el- és felismeri, bátran és büszkén vállalja, „fleto- ikusan”, hogy nemmagyar! Nem tudom elképzelni más- müyennek, csak szánalmasnak, ha valaki tényleg „szlovákiai magyar nemzettudatának” képzelné vagy hinné magát. Vagy érti és éli ezt a nyelvet, legalább valamennyire érzi és tapasztalja az e nyelvben „megtestesülő” időt, s evvel tapasztja, ragasztja, építi ezt a kultúrát, a maga csöppnyi erejéhez mérten, akárhová vetődik is, vagy csak használja a maga és a világ épülésére. De embernek önként magára vonnia, felöltenie a „szlogyarság” gúnyáját, kényszerzubbonyát s aztán hetykén kelletni is magát benne, több SZALON-KEREKASZTAL Ki a magyar? - 6. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala a www.kerekasztal.org honlapján és a facebookos oldalán az Új Szóval együttműködve vitát kezdeményez a népszámlás eredményeiről és a jövőnket érintő kitörési lehetőségekről. A hozzászólások az info@kerekasztal.org címre küldhetők. Az elfogadott véleményeket olvassák a Kerekasztal honlapján, a facebookon és az Új Szó szombati számának Szalon mellékletében. PetőczKálmánhozzászólásátakövetkezőoldalonközöljük. (... no, kit is: talán Esterházy Pétertől hallottam ezt, valami riportban, vagy csak egyszerűen egy Hofi-vicc...) -, mint a szocialista” jelző, egykor, az erkölcs előtt! Tokár Gézának a vitaindító elején megfogalmazott első kérdését, hogy „Egyáltalán kiket lehet szlovákiai magyarnak tekinteni, hol kezdődik, és hol ér véget ez a sajátos státus?”, én is költőinek tartom; igaz, ő maga szónokinak nevezi. Költőivé teszi a „hol kezdődik és hol ér véget” kitétel. Merthogy bizonyára ő is teljesen tisztában van vele, hogy a tudomány eszközeivel erre a kérdésre nem adhatunk feleletet. Nincs rögzített mércénk ugyanis, amihez viszonyítva a nemzetiségi, etnikai hovatartozás kapcsán egyértelmű fogódzót adhatnánk személyükben szabad lények választásaira alapozott kérdések ilye- ténképp való eldöntéséhez. Költői választ persze lehet adni, én is teszek rá egy kísérletet. A szlovákiai magyarság sajátos státusa sehol - helyhez, mércéhez köthetően - nem kezdődik és sehol nem ér véget. Egy élethelyzet egyik jellemzője ez, amely, ha időben valahová mégis elhelyezni szeretnénk, már jóval a bölcsőbe feküvés előtt nehezül valóságosan hordható, viselhető teherré, s valahol a sírba tétel után, mikor a fejfáról már a név is lekopott, s a sírkő is ledűlt, érhet véget, enyészhet semmivé. Világos és teljesen elfogadható a szerző magyarázata is arról, hogy egyáltalán miért van szükség mégis ilyen „szónokinak tűnő” kérdéseket felvetni. A kérdésfelvetés okán túl, a célban is egyetértek. „Fel kell mérni, vannak-e olyan témák, melyekben a szlovákiai magyarság különösebb probléma nélkül közös nevezőre tud jutni?” Nos, ha már elhangzott, s az érintett 460 ezernyi sokaságban, a három közül két gyermekemmel együtt, én is benne vagyok, talán kifejthetem a magam válaszát erre a kérdésre. Sarkítva persze, ha már a nyilvánosság elé kerülhet talán. Ha abban nem tud „...különösebb probléma nélkül közös nevezőre jutni...” ez a sokaság, hogy Magyarországra - mindenkori politikai életétől, időszerűen éppen hatalmon lévő elitjétől, gazdasági helyzetétől, erejétől, külpolitikai megnyilvánulásaitól teljességgel elvonatkoztatva, azokat figyelembe nem véve - anyaországként tekintsen, valamint hogy jelen helyzetében - a magyarság 20. századi megpróbáltatásaira kidolgozott, megszenvedett, legtisztességesebb és legkifinomultabb válaszként - tágabb, „magasba mentett” hazájának ne a Kárpát-medencét tartsa, akkor fölösleges is a további egyezkedés. „Én úgy gondolom...”, tehettem volna még hozzá a mondat elejéhez illedelmes, jól nevelt politikusként, aki nem vagyok. Ha megengedhetek magamnak némi bírálatot, akkor annyit elmondanék, hogy mindezeket azért gondolom így, merthogy „kívülről nézvést” a szlovákiai magyarságot illetően nagyon úgy látszik már elég hosszú ideje, hogy e két „banális evidencia” sem nem hétköznapi, sem nem általánosan elfogadott. Jó, tudom persze, hogy a média torzít, s tudjuk, mi a helyzet a „szlovákiai magyar médiával”, ideológiai alaphangoltságokat, üzleti és egyéb kapcsolatokat tekintve, de az aligha vitatható, hogy az államhatár túloldalára átszűrendő s mostanában fölerősödő hangok „lejtése” bizony egyértelmű. Tudom, hogy miféle súlyos jelentéstartalmakat hordoz (hat) mifelénk az „anyaország”, meg a „Kárpát-medence” kifejezés is, miféle „kiérlelt olvasataik pároltattak le már” eddig. Ki-ki odasorolhat engem e szavak együgyű felvállalása kapcsán, ahová neki jólesik, ha még nem tette volna meg, de az ideológiai „rekeszelést” mellőzve is ajánlanám megfontolásra - teljesen jóhiszeműen, s legalább annyira naivan - a fenti észrevételt. Ha éppen volna más, jobb, közszájon forgó kifejezés a leírására, nevezhetnénk másként is ezt az „anyaország-koncepciót, az elnevezéshez természetesen teljesen fölösleges ragaszkodnunk. Viszont hogyan határoznánk meg közösségünk alapjait Magyarország 20. századi történetére, a magyar nemzet közelmúltbeli és jelenlegi állapotára, jellegzetességeire tett utalások, hivatkozások nélkül? Még csak próbálkozni is reménytelen és fölösleges. De ha a jövő lehetőségeire tekintünk, akkor sem látom, hogyan képzelhető el bármiféle továbbélése, fennmaradása ennek a közösségnek Magyarországgal, a magyar nemzettel való kapcsolattartás feltételezése nélkül. Trivialitások ezek, semmi kétség. De ne tegyünk már úgy, mintha még soha senkinek közülünk nem ütötték volna meg a fülét mostanában mindenféle szirénhangokba bújva olyan megnyilatkozások, foghegyről odavetett célzások, alpári vagy emelkedett stílű „kommentek” finom utalásai, amelyek azt sugallják, hogy ugyan mi a fenéért kéne „mi- nékünk”; boldog, gyarapodó, szédületes ütemben fejlődő Szlovákiában élő, világbajnoki döntő-résztvevő, euróval fizetőknek ezekhez a szerencsétlen, ütődött, pökhendi, hagymázas álmokba csavarodott, zavarodott, lecsúszó lúzereknek a közösségéhez tartoznunk! És van még valami, amivel szembe kell nézni, ha ésszerűen belátva lehetőségeinket, felvállaljuk természetes kötődéseinket. Ha Magyarország és a magyar nemzet kitüntetett, elsődleges és irányadó szerepe közösségünk alakításában természetes módon elfogadott, akkor nem lehet nem elfogadni egyúttal a saját nemzeti közösségünkön belüli helyzetmeghatározásunkhoz egyedül ésszerűen adódó „elszakított nemzetrész” státust. Tud még valaki egy másik értelmezést, arra nézvést, hogy mikéntjött létre ez a közösség? Léte időbeli alapjainak tisztázásához ezen a világos formulán kívül adódik bármi nemcsak hogy használható, de igaz és pontos meghatározás? Keresni szabad, az efféle kutakodásnak természetesen semmi akadálya nem lehet. Csak azért jó lenne már felmutatni azokat az embereket, korabeli közösségformáló tényezőket, akik magyar nemzettudatúként akarták s tettek is érte, vagy egyenesen szabadon felvállalt egyetértésüket nyilvánították annak idején avval, hogy létrejöjjön, létrejöhessen ez az olyannyira áhított kategória, amibe aztán sietve gyömö- szölődhettek maguk is, tehát hogy testet ölthessen végre a világtörténelemben ez a fogalom: „szlovákiai magyar”! Nem vagyunk elszakítva, s nem vagyunk a magyar nemzet része. Lehet-e józan ésszel ezen kívül más következtetést levonni abban az esetben, ha tagadjuk az alapállítást? Finomítsuk: már nem vagyunk elszakítva és/ezért már nem vagyunk a magyar nemzet része. Azért így már nem utasítható el olyan könnyedén a következtetés. Tisztázni kell azonban két kérdést: hogyan szűnhet meg az „elszakítottság”, s miképpen lehet kiválni a nemzetből? A szerző geográfus, egyetemi adjunktus (ELTE, Budapest) mint árulkodó! Vagy csak eddig tartanak - lélekben, tartásban - a képességei, a belátása, vagy teljes joggal feltételezhető (vér- mesebbeknek: csaknem teljesen biztosra vehető), hogy ha csak már titokban éppen nem most is - hehe, micsoda rejtett- ségek!; pedig tényleg nem gondoltam semmi többre, na...-, előbb-utóbb egy „másik csapatban fogja rúgni a labdát”. Nem pártokról - a nemzetállami, részleges akaratképzés és érdekérvényesítés satuiról - van szó; a legkevésbé sem. „Szlovákiai magyar”. Nincs miért tagadnom; magam is sokszor adtam ezt így elő, a helyzetem tisztázására, a legkülönfélébb helyeken és körülmények között. Elsőre mindenképp kézenfekvőnek, izé, nyelvhegyen ücsörgőnek és pontosnak tűnik. Úgy gondolom, hogy a „szlovákiai magyar” kifejezés alkalmas lehet sok mindennek a kellően pontos megjelölésére; ilyen lehet például egy színház, sakk- bajnokság, sörfőzőverseny, cserkészjamboree, bogárgyűjtemény-tárlat, politikai párt, múzeum és akár egyfajta élet- (után)érzés is. De ha mélyebben belegondoltam a jelentésébe, csak arra jutottam, hogy a szlovákiai”, a magyar elé bigy- gyesztve, önmeghatározásképpen, olyan fosztóképző lehet - hogy klassssszikust idézzek (Kép: TASR/AP PHoto/Gianfilippo Oggioni
