Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-16 / 139. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JÚNIUS 16. Szombati vendég 9 Novák Emil: „Nem akarok Polcz Alaine követője lenni, folyamatosan kokettálni a halállal. Két filmet készítettem erről a témáról. Ezzel be is fejeztem..." Ötvenperces televíziós monodráma az öregedésről Operatőre volt több fontos játékfilmnek. Ő fényképezte Maár Gyula Felhőjátékát, Tarr Béla mellett a Werckmeister harmóniákat, Mészáros Márta Utolsó jelentés Annáról című alkotását. De rendezőként is állt már a kamera mögött Novák Emil. SZABÓ G. LÁSZLÓ Legutóbbi munkája, az Ideje az öregségnek Polcz Alaine azonos című könyve és más életrajzi írásai alapján készült. Az ötvenperces televíziós monodráma nem pusztán az öregedés tényével, hanem az időhöz való viszonyunkkal is foglalkozik, így nem fikció és nem is dokumentarista film a hat nap alatt forgatott mű. Mi volt a kiindulási pont a könyv megfilmesítését illetően? Megragadta Polcz Alaine bensőséges viszonya a halállal, vagy Törőcsik Marinak akart adni egy rendkívüli szerepet? Alkati kérdés, ki hogyan viszonyul az öregedéshez. Mint ahogy az is, ki hogyan éli meg az életet, milyen fázisain, milyen kríziseken megy keresztül. Az biztos, hogy egy adott koron felül az embernek szembesülnie kell az elmúlás tényével. Én az édesanyám révén is érintett vagyok a kérdésben. Nagyon sok apafilm, apakönyv született a magyar irodalomban, a magyar filmgyártásban, az apafigura mindig olyan misztikus, megfoghatatlan, mindenki számára fura dolog. Hogy vajon elég bensőséges volt-e a viszonyunk vele, és mik azok a titkok, amelyek az apánkban rejlettek. Egy férfiember számára az anyjával való kapcsolata is sok mindent meghatároz. Az egész életét befolyásolja. Amikor Polcz Alaine írásait olvastam a Holmiban, bennem is sok kérdés felmerült ez ügyben. Az Asszony a frontont már korábban olvastam. Abból egy Amerikába emigrált barátom akart filmet készíteni. Alaine-t bele is kavarták egy elég rafinált amerikai-kanadai szerződésbe, ami szülte kizárta, hogy bárki más bármelyik művét megfilmesíthesse. Ez a szerződés még ma is élne, ha az az illető, áld megfogalmazta, létezne. Én sokat beszélgettem Alaine-nel, miután elolvastam a Holmiban közreadott írásait. Egy régi barátom, Baranyai László, aki szintén bensőséges kapcsolatot ápolt vele, több interjút készített Alaine-nel és férjével, Mészöly Miklóssal. Ezeket az anyagokat én mind megkaptam, sőt még Alaine naplóinak kigépelt részleteit is. Ezekből írtam egy televíziós forgatókönyvet, vázlatot, amit aztán megmutattam Alaine-nek. Akkor még úgy volt, hogy vele készítem el a filmet, mivel úgy gondoltam, sokkal természetesebb, ha valaki a saját életét mondja el. Alaine betegsége miatt, s mivel sehol nem kaptam pénzt a filmre, meghiúsult a terv. Később, már Alaine halála után kezdhettük el a munkát, és Törőcsik Marit kértem meg a szerepre, hiszen régóta ismerem, első filmemet, a Felhőjátékot vele forgattam. Hogyan reagált a témára? Főleg azok után, hogy évekkel ezelőtt a klinikai halálból jött vissza? Polcz Alaine és Mészöly Miklós nagyon fontos egység a magyar irodalomban. Sokféleképpen közelednek feléjük. Vannak, akik a legfelsőbb polcra helyezik őket, más föléjük tesz még valakit. Az erősen férfias irodalom nem tartja írónak Polcz Alaine-t, de irigyli tőle az Asszony a frontont, mert az egy borzasztó élet dokumentációja. Az olyan elementáris anyag, hogy olyat kitalálni nem lehet. Olyan erős, hogy az előtt csak térdet hajthatunk. Mészöly Miklós mindenki számára Isten volt, komoly udvartartással. Az pedig nem szerette a királynőt. Nehéz akadálynak vélte az udvar és a király között. Ezért nem szerették. Alaine fura jegyessége a halállal sokak számára elfogadhatatlan, hiszen az életet élni, élvezni kell, nem lehet a halállal kokettálni. Mások meg azt mondják: elfogadható, sőt azt mondhatom, nem elfogadható számára, ami a könyvben le van írva. Hiszen magát az írónőt játssza. Ez egy állapotfilm. Ez az idős hölgy lehetne az édesanyám, vagy nagyon sokak édesanyja, aki egyedül él egy lakásban. Törőcsik Mari a maga korát és a maga fizikai állapotát adta a szerephez azzal a fajta jókedvvel, eleganciával, ami a mindennapi életben is jellemző rá. Ettől lett a figura másabb, mint Alame-nél, bár ő is jókedvű, vidám ember volt. A könyveivel, az azokból áradó elmúlással ellentétben ő is szerette élvezni az életet. A nők egy bizonyos kor után egyébként sem panaszkodnak, szűkölnek. A férfiak szeretnek szenvedni, ötven fölött mindenki többszörösen megélte már a halál többféle változatát. Arra figyelünk, hogy ezt mások is észreveszik-e? Hogy vajon ki hullat könnycseppet értünk? A nők ezzel szemben élvezik az életet. Amikor idős édesanyámmal sétálok, mindig Radnóti jut eszembe. Az Eső esik, felszárad rája ugyanis mást kívánt tőle. Hogy alámondja. Én is bizonytalan voltam, mert tudtam, hogy Mari olyat fog mutatni, olyan finomságok jelennek majd meg az arcán, amiket a hajtásban, a forgatás során észre sem fogok venni. Nem is izgattam magam. Tudtam, hogy ez meglesz. Mindent rögtön megcsinált, amit kértem tőle. Az egész rendezés, a képi világ, sőt még a zene is úgy volt kitalálva, hogy ne legyen semmi túllihegve, ne csússzunk át a romantikába. Szikár a film, mégis tele van érzelemmel. Törőcsik Marit ilyen beállításokban, nőiességét, fizikumát hetven fölött ilyen közelről nem is láthattuk még. Ő ezt talán nem is tudatosította, míg nem látta a kész filmet. Azután pedig, hogy megnézte, egyetlen megjegyzése volt: „Szemüveg nélkül soha többet!” Bizonyos helyzetekben valóban olyan képeket tudtam készíteni róla, amelyekkel mindent alá tudtam húzni a történet lényegéből. karon nyúlt be hozzá a kamera. így ő sem arra figyelt, hogy beállítás, hanem tette a dolgát. Azt az utat járta be, amit mindennap megtesz egy idős ember a reggeli tennivalók elkezdéséig. Ebben a kamera követte őt. Nem volt ez sokat lepróbálva, mondhatni egyszer sem, csak megbeszéltük, mi következik, és dolgoztunk. Azzal, hogy nemcsak rendezője, hanem operatőre is a filmnek, kettőjük munkakapcsolata nyilván még intimebb lehetett. Helyzetbe hozta őt, és már vette is a jelenetet. Egy színházi próba hosszú folyamat. Ott minden lépést, minden mozdulatot ki keÜ találni. Itt, ennél a filmnél csak egy helyzet volt, amit a főszereplő mindennap megél. Koránál fogva pedig a kamera előtt is ugyanazt éli meg, mint otthon, magánemberként. A belső monológot Mari az arcával kommunikálja a néző felé, és attól lesz minden sokkal izgalmasabb, hogy sokkal nagyobb skálán hozza ezeket a dolgokat. Ha verbálisán közölné ezeket az abban a pillanatban, amikor az a sok-sok borzalom Alaine-nel megtörtént, ő meg is halt. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy ez egy második világháborús történet, ami anyáink nagy részének az életét dokumentálja, amiről ezért nem nagyon beszélünk. Apánkéról igen. Második világháború, Don-kanyar, hadifogság, de hogy a nők min mentek keresztül mindeközben, az valahogy tabu maradt sok szempontból. De amikor ez az anyag zöld utat kapott, Alaine már nem volt közöttünk. Számomra egyértelmű volt, hogy akkor Marit kérem fel. Két különböző személyiség. Alaine a halállal volt eljegyezve, Mari az élettel. Nem kellett győzködnöm őt, hogy elvállalja a szerepet. Ót az Isten nem engedte el, itt tartotta köztünk. Visszahozta. Ilyen szempontból nehezen című verse. Édesanyám a legapróbb részleteket is észreveszi, amelyek mellett mi, ötven fölött járó férfiak simán elmegyünk. Gyönyörű az az elegancia, életerő, ami a nőkből idős korukban sugárzik. A férfi közben jajgat, totyog-potyog. Van persze kivétel is, de én ezt így látom. Visz- szatérve Marira: sokféleképpen meg lehet teremteni egy karaktert. Ötven fölött is lehet valakiből öreget csinálni, ezek már a szakma technikai eszközei. Egy hős férfi szerepéhez, aki mindent és mindenkit legyőz, fizikai adottságok kellenek. Mari tudta, hogy nekem fontos ez a könyv, hogy ezt a filmet szeretném elkészíteni, és ő rögtön, első benyomásra eldöntötte, hogy vállalja a szerepet. Nyilván az is megnyugtató volt számára, hogy a szöveg tetemes részét nem kellett megtanulnia, a film struktúKülön felkavaróak azok a képsorok, amelyeken a haját, a szemét, a látását kommentálja. A nézőnek már az az érzése, hogy már nem is a Polcz Alaine-i szöveget mondja, hanem a sajátját. A kezével kapcsolatos érzéseit gyakran megfogalmazza, a haj más. Egyik esztétikai, a másik fizikai megállapítás. Ez utóbbit elegánsan kezeli. Nehezen rakom össze magam, mondja, de aztán beindulok. Ő ezt helyesen, bájosan kezeli, annak tudatában persze, hogy bizonyos dolgok már nem úgy működnek, ahogy korábban működtek, vagy ahogy működniük kellene. Ez a forgatás egyébként lényegesen lazább volt, mint például a Felhőjáték annak idején. Mély művészeti-filozófiai procedúrán itt nem mentünk keresztül. Mari nemegyszer teljesen egyedül volt a díszletben. A lakásban például hatalmas információkat a nézővel, lehet, hogy nem is volna semmi az arcán. Polcz Alaine esetében is ez az érdekes: ami le van írva, ő azt úgy mondta fel a magnóra, hogy azt le lehessen írni. Tehát egy hangszínben, érthetően, nem eljátszva. Mari előbb elolvasta az adott szövegrészletet, aztán kamera elé állt, és anélkül, hogy megszólalt volna, eljátszotta. De vannak fázisai, fix elemei is a lakáson belüli mozgásnak. Az írónő meghalt félje hagyatékát rendezgeti, emlékekkel találkozik, és ahogy végigmegy ezeken a stációkon, rögtön tudjuk, miről is van éppen szó. Az egész történet, az egész szituáció akkor lett volna igazán briliáns, ha ez három-négy óra és egyetlen folyamatban. Hogy mindenki érezze, itt egy idős ember egyedül van á lakásban, és hogy az mit is jelent voltaképpen. Tarr Bélánál is az a kegyetlen, hogy nem könnyít, nem tömörít. Ő azt mondja: ez az idő, ezt éld meg! Itt is egy állapot átadása zajlik, a magány, az élettől való távolodás állapotának megmutatása. Erdélyben is forgattak. Hetvenöt méter mélyen, a tordai sóbányában. Erre voltak bizonyos előírások. A nyomás miatt csak négyöt-hat órát tölthettünk lent, Marinak az orvos azonban csak kettőt engedélyezett. Nehéz volt ezt betartani. Egy nap két órát forgatni egyetlen szereplővel. Mari azonban kiválóan viselte a nyomást, ami kisebb problémákat okozhat annál, akinek baj van a vérkeringésével. A só viszont jót tesz a tüdőnek. Azt sajnálom csak, hogy az a sok-sok történet, amivel Mari szórakoztatott bennünket, elveszett. Az külön film lehetett volna. Csak úgy ömlött belőle a szó! Egyébként pedig olyan, mint egy Stradivari. Fantasztikus hangszer. Más kérdés, hogy azon ki tud játszani. Én egy olyan egyszerű dalt választottam, amit meg tudtam szólaltatni rajta. Egy komplikáltabb művet már biztos, hogy nyekeregve adtam volna elő. Mari abban volt szerencsés egész életében, hogy igazán magas kvalitású emberekkel találkozott, és rengeteg időt töltött velük. Nagyon sokat tanult tőlük, tehát rendesen fel kell kötnie a gatyáját annak, aki meg akarja lepni őt. Mari mindent tud. Él, létezik a kamera előtt. Ha hülyeséget mondasz neki, de szeret, azonnal átfordítja magának, hogy az jó legyen. Ehhez a szerephez ráadásul hozzá tudta tenni azt is, amit a „túlsó partról” hozott. A film első része egy álom. Polcz Alaine írásában a három kislány az út mellett a halált jeleníti meg. Álmában az ember többször meghal. Gyakran kerül olyan állapotba, hogy ott van és most - aztán felébred. Én ezt az álmot úgy akartam megmutatni, hogy olyan környezetet választottam, ahol az ember megy befelé az úton, és megjelenik előtte valaki, akit ismer, aki hívja őt, hogy tartson vele. A tordai sóbánya vizén pedig ott állt a csónak, evidens volt, hogy azt szimbolizálja: ha beszállsz, mész a túloldalra. Mari pedig onnan jött vissza. Többször beszélt erről többféleképpen. Én már egy romantikus változatot hallottam tőle, amit az élő ember szeretne hallani. Az már egy mese. Az ő szájából pláne. Aki ugyanis visszajön, az ezt az utat pozitív élményként éli meg. Csakhogy amikor az ember erre az útra rálép, egyáltalán nem biztos, hogy a vége neki is pozitív élményt jelent majd. Lehet, hogy soha nem jön vissza. Mari nagy erénye a történetben: azzal az iszonyú vitalitással lép ki ebből a dologból, ami már lenyűgöző. Aki vele szemben ül és tapsol, az a saját halálától fél, és annak örül, hogy a visszatérés valakinek, adott esetben Marinak sikerült. Én nem akarok Polcz Alaine követője lenni, folyamatosan kokettálni a halállal. Két filmet készítettem erről a témáról. Ezzel be is fejeztem. Én ezt a dolgot kimerítettem.
