Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-12 / 135. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JÚNIUS 12. Keddi faggató 15 Fabó Tibor: Az öltözőben még bizsergő gyomorral ül az ember, a színpadon meg szárnyalni kezd - hogyan működik ez, ne kérdezze senki Sok szerep talált egy színészt Mi tagadás, sajtónk nem kényezteti őt agyonfény- képezéssel, nyilatkozatvadász ostromlásaival. Telefonbeszélgetésünk közben is úgy érzem: talán meg is van lepve, hogy ezúttal „faggatólag” szeretnék találkozni vele. MIKLÓSI PÉTER Pár nappal az évad utolsó, számára egy újabb főszerepet jelentő komáromi premierje után beszélgetünk. Tekintete élénk, zömök alkata, jelenléte intenzív. Mint volt/van ez harminc éve bármikor, amióta ismerem. Tizennyolc évesen lett még az akkori Magyar Területi Színházban színészbojtár, segédszínészből katona, utána már akceptlevéllel foglalkoztatott teátrista a kassai Tháliában, később ugyanitt (de közben a színészethez sem hűtlenkedő) művészeti vezető s megbízott igazgató; majd bő egy évtizede joggal megbecsült komédiás újra Komáromban. És bár ismerem a „faarcát” is - akkor ölti föl, amikor akarja -, a valós arcmimikája érzékeny, változatos, szinte minden az arcára van írva, akaratlanul is ő írja oda. Szeret jókat beszélgetni, de csak szűkebb körben. A bemutatók után ezért nem jár ki a bankettre, hanem a színészbü- fében társalog az ott összeverődő asztaltársasággal. Most viszont pont a szóban forgó bankettek színhelyén: a Jókai Színház emeleti társalgójában időzünk, igaz, négyszemközt. Beszélgetünk, amiről szólnunk érdemes: Fabó Tibor Jászai Mari-díjas szlovákiai magyar színészről - ahogyan a hazai magyar újságíró a múló évtizedek során megismerhette őt. Huncut mosollyal ő kérdez elsőnek:- Felkészültél? Hát amennyire egy színészből lehet. Olyasvalakiből, aki jóformán még kamaszként fölcsapott (ván- dorjszínésznek! Elkívánkoztál otthonról? Igen. Tizennyolc évesen otthon azt mondtam: nagyon szépen köszönöm, mostantól megpróbálnám a saját lábamon. Ez nem volt szakítás, mindenképpen a kalandvágy élt bennem. Ráadásul eredetileg nem is színész, hanem zoológus szerettem volna lenni, de Olmützben nem sikerült az egyetemi felvételim. A Thália Színházban viszont sikerült a tehetségvizsgám, ahonnan a komáromi társulathoz irányítottak. És amibe itt két évad alatt, még a tényleges katonai szolgálat előtt belekóstolhattam, az óriási élményt jelentett, s egy életre szóló döntést eredményezett. Nevelőapád hatására bányász sohasem akartál lenni? A kalandvágytól ez sem idegen. És hát Rozsnyón, a szülővárosodban maradhattál volna. Ő tényleg a bányában dolgozott, de nem kétkezi bányászként. Bányász a nagyapám volt, ami szintén fontos emléke életemnek. Részben mert eléggé ragaszkodó típus vagyok, másrészt hosszú éveken át a nagyszülőknél nevelkedtem. A nagymamám korábban Budapesten volt cseléd, így a világra is másabb rálátása volt. Az ő érdeme, hogy a könyvek, a versek, a mesék világának varázsába kerültem. Ez elindított bennem egy érdeklődő folyamatot, aminek az is része lett, hogy például gyermekszínjátszóként különdíjat nyertem a Duna Menti Tavasz fesztiválon. De miért a nagyszülőknél nevelkedtél? Lányanya volt az édesanyám. Akkoriban ez egy kicsit bonyolult történet volt. Amikor később férjhez ment, Jólészre költözött, s én is áfhurcolkodtam hozzájuk. Ez a helyzet, nincs ebben semmi szégyellni való. Még kiforratlan siheder- ként Komáromban mivel tudott lenyűgözni a színház világa? Nehéz elmagyarázni azt a bűvöletet. Egyszeriben horizontok nyíltak meg előttem a színház falain kívül is. Összeverődött egy nyitott szemléletű, érdeklődő csapat. Klubokba, művelődési táborokba jártunk. Mindig akadt valaki, akivel le lehetett ülni beszélgetni, persze, nemcsak hétköznapi dolgokról. A színház belső légköre viszont épp fordítva, jóval szigorúbb volt. Egy erős hierarchia uralkodott, amiben fiatalemberként, az idősebb generáció mellett, nem volt könnyű dolog létezni. Értek hántások? Előfordult az is. Egy színtársulatban miképp nyüvánul meg az ilyesmi? Rosszhiszeműséggel? Például azzal. Egyszerűen ráfogják valakire, hogy tehetségtelen, és rögtön elbizonytalanítják. Persze, általánosítanom sem szabad, hiszen azért voltak, akik biztattak. Ez megnyugtatott. Bár különben sem vagyok az a fajta, aki egykönnyen feladja, ha valamire igazán ráharapott. Kicsit bulldog a természetem. Néhány éve egy vallomásodban mégis azt írtad, akkoriban sok illúziót vesztettél... De nem a színjátszásban, hanem az emberekben! Nagyon naiv és tapasztalatlan voltam. Mindenhez és mindenkihez túlságosan őszintén, nyitottan közelítettem. Cserében viszont duplán hiányzott, hogy az idősebb kollégák között nem akadt senki, akiben barátra leltem volna. A társulatban akkor csupán Kádek Rita meg én voltunk „a” fiatalok. Legelső szereped, még 1982-ben, egy ajtónálló volt, kereken három évtizeddel később pedig a legfrissebb alakításod Anton Szkvoz- nyik-Dmuhanovszkij, azaz a polgármester Gogol Revizor- jában. Milyen ív feszül e két figura között? Nem beszélnék markánsan egyértelmű pályaívről. Legalábbis a szónak eredeti értelmében nem. Részint mert kaptam ugyan kulcsszerepeket, de közben rengeteg színpadi szösszenetet is játszottam, ezek pedig egyre megtörték a pályaív fölfelé törekvő tendenciáit. Ezekkel az apró szerepekkel jobbára „csak” annyit sikerült bizonyítanom, hogy ott a helyem a színpadon, de pályaívet építeni nemigen lehetett velük. Erre inkább az utóbbi bő tíz esztendőben, már itt, Komáromban nyílt lehetőségem. Persze, egy-egy pályaív értékét a kritika is fényezheti, de az sem bánt velem mindig kesztyűs kézzel. Szülészként sok benned a kétely? Az mindig ott motoz az emberben. Ezt a pályát képtelenség kételyek nélkül becsülettel végigcsinálni. Aki a fordítottját mondja, füllent. Eljátszhatok ugyan rutinból is figurák, de azt észreveszi a közönség. Hogy egy alakítás hiteles legyen, ahhoz az énemmel muszáj a figurában lennem. Valahol a lelkemben kell elpattannia egy húrnak, hogy eljussak ahhoz a ponthoz, amit a belülről építkezés megkövetel. Az öltözőben ezért ül még bizsergő gyomorral az ember - kilépve a színpadra meg szárnyalni kezd. Hogyan működik ez, ne kérdezze senki... Alapvetően színészsors a tiéd, bár Kassán voltál művészeti vezető és színidirektor is. Egyéni tapasztalásaid révén nem térhetsz hát ki a kérdés elől: ha a dolgok természeténél fogva egy színházban valamiféle objektív igazságosság érdemben amúgy sem létezhet, akkor legalább a csapatszellem az, ami ihletően fontos? Ó, nagyon! Minden színházban kulcskérdés, hogy a társulat mennyire képes együtt létezni. Színészként és emberként egyaránt nagyon boldog vagyok, hogy évek óta olyan színházi közegben élek, ahol jó együtt dolgozni. Ahol a produkció sikere érdekében, a zavaró tényezők dacára, mindent meg tudunk mozgatni. Személyesen pedig azt becsülöm, hogy nemcsak adok, hanem a kollégáktól kapok is energiákat, mert nem vagyok szólóműfajú ember. Monodrámát ne is várjunk tőled? Ahhoz is kell rendező, világosító, dramaturg, súgó, hang- technikus, ügyelő, kortárs dráma esetén a szerző. Szóval egy csapat. A komáromi társulatban szokás manapság próbafolyamatról csevegni, színházról vitázni? Vagy a jövő vízióit körvonalazni? Szerencsére, nálunk éppen ez az egyik sajátossága a hétköznapi összmunkának. Persze, a lila ködöket kerülendő, konkrét dolgokról jó és érdemes beszélgetni. Már csak azért is, mert a színház nem egy perpetuum mobile, hanem sokkal inkább akadálypálya. Erősen kell tömi a fejünket azon, hogy mi lesz holnap, de még inkább mi lesz holnapután?... Már pusztán azért is, mert szörnyen kommersszé vált a világ, ami a szlovákiai magyar színházak esetében - a közönség megtartásának dolgában - gyöngíti azt a megtartó erőt, amely mind a nyelv, mind a kultúra iránti ragaszkodásban néhány esztendeje még jóval szilárdabban élt. (Somogyi Tibor felvétele) Köznapi gerincességünk leépülésének tudatában még inkább indokolt a társulaton belüli csapatszellem megteremtésének, megőrzésének fontossága. Segítené ezt a színházon belüli szándékot, ha valami pénzügyi csoda révén a társulat gyakrabban játszhatna a Vasmacska Stúdióban is? Az kitűnő lenne. Többen szeretjük és nagy kedvvel játsszuk a stúdió kínálta színpadi zsánerű A szűkebb tér, a közelebbről figyelő közönség, a másabb atmoszféra színészileg is komoly megmérettetés. A stúdió- színpadon az ember a mondataiban, gesztusaiban, a pillantásaiban még őszintébb lehet, teljesen. Egy-egy ilyen kisszín- házi előadás sokkal privátabb töltésű játékmodort feltételez. A stúdiószínpadok reper- toárjának sajátja az abszurd is. Kedveled? Én nagyon! Akkor mondok egy ilyen fordulatot: hogyan érintene, ha holnaptól megtiltanák, hogy betedd a lábad a színházba? Húúú, ez jó abszurd! Hát lesújtana. Bár kérdés, mi oknál fogva történne a kiebrudalás. Mert ha én követtem el holmiféle gazemberséget, amiért szégyenbe került a színház, akkor szavam se lehetne. Elvégre ne csak színészi ambíciói legyenek az embernek, hanem az igazságérzete szintén a helyén legyen. De ha már abszurdot játsszunk, csavarintsunk rajta még egyet: ha valóban méltányos lenne a kitiltásod, mit tennél? Akkor sem lamentálnék. Mert mindig volt - és remélem, van is - annyi erő bennem, hogy talpra álljak. Azt keresném hát, miképpen tehetném tartalmassá az előttem álló éveket. Hová mennél? Állatkertbe. Említettem, hogy gimnazista koromban zoológus akartam lenni. Hobbiként ez a vonzódásom mindmáig megmaradt. Privát akvarisztikával, terrarisztiká- val foglalkozom, kutyáim vannak a tanyán. De máshelyütt is elképzelhetem magam. Kivéve a számítógépes dolgokat, ahhoz pusztán felhasználói szinten értek. Es tudsz spanyolul is! A nyolcvanas évek első felében kubai vendégmunkások dolgoztak itt Komáromban. Hallottam beszélni őket, és megtetszett. Sorkatonai szolgálatom idején vettem hát egy nyelvkönyvet és magoltam. Az még senkinek sem ártott meg, ha a katonaéveit értelmes időtöltésre fordította. Mára baccalaureusi szintű tolmács-fordítói végzettségem^van spanyolból. Öllé, szenyor! De mit tanultál az elmúlt esztendők sok-sok színpadi szerepéből? Hadd válaszoljak egy darabcímmel: Légy jó mindhalálig! A színpadon és a magánéletben egyaránt. Megtanultam kiismerni önmagamat, belepillantani a saját lelkembe, annak ezernyi bugyrába. Rádöbbentem, mi minden lakozik az emberben, ám hogy mit használ mindebből, csakis őrajta múlik. Ahogy az is, mennyire képes vagy hajlandó megváltozni a jobb és nyíltabb énjét kutatva. Hogy minő fűszerekkel ízesíti életét. Önmagából mit kínál másoknak. Hogy mit keres másokban? Nincs ennél teljesebb válaszom. Hálás vagy édesanyádnak, nevelőapádnak, hogy nem állták útját színészi ambícióidnak? Anyám támogatott. A nevelőapám nem repesett a színészetért. Egy talpig becsületes, dolgos ember volt, és féltett. Többre tartotta a biztos szakmát, a kétkezi munkát a komé- diázásnál. Bár amikor látta, hogy beindul velem a szekér, és nem nyomorgok, megbékélt az elhatározásommal. Ragaszkodsz még ma is Rozsnyóhoz, Jólészhez? Imádom azt a környéket. A Berzétei-sziklák, amit mi csak Cégerkőnek hívunk, számomra az egyik legkedvesebb hely a világon. Ha kiülsz oda, belátod az egész Sajó-völgyet a Pozsállótól Gombaszögig. Kell ennél több? Hátha! Például Vágfüzes és Marival, a feleségeddel teremtett új otthonotok, a Kin- gyes-tanya... Ez a környezet vajon mit jelent számodra? A színház mellett maradó időm minden lélegzetvételét. Izgalmas és mozgalmas a tanyasi élet, de a nyugalom csöndjét is kínálja. Tartást ad az embernek, ha tisztában vagyunk az értékeinkkel? Mindenképpen. Sőt, az nagyon is jó. Figyelmeztet, nehogy alábecsüljük önmagunkat; de arra is, hogy sohase gondoljuk: többek vagyunk, mint mások. Se színészként, se köznapi halandóként.
