Új Szó, 2012. május (65. évfolyam, 101-125. szám)

2012-05-30 / 124. szám, szerda

14 Horgász - hirdetés ÚJ SZÓ 2012. MÁJUS 30. www.ujszo.com Görbüljön a bot! Panaszkod­nak a gömöri horgász­cimborák, hogy lassan nincs hol pecázniuk. Sorolják azt a néhány tavat, amelyre érvényes az országos engedély. Bele­lapozok a pontyos vizekre vonatkozó Horgászrendbe, s döbbenten látom, hogy egy kezemen meg tudom számolni a vizeket. A kö­zepes folyók és patakok mellett alig akad egy- egy tó Közép-Szlovákia déli régiójában, amely a Szlovák Horgászszövetség kezelésében maradt. Ami egyrészt jó is lenne, hiszen a járási és helyi szervezetek kezelésében levő tavak őket szolgálnák. Ezeknél azonban az a helyzet, hogy például a Rozsnyói járásból a Rimaszombati járás vizeire is vendégjegy kell, és fordítva. Riasztó példaként, felháborodva mondják, hogy például Meleghegy lassan meghor- gászhatatlan, mert az egyik partja védett, a másikat meg elfoglalták vagy éppen elfoglalni készülnek a nya­ralók építői; a sok pecás ott szorong a kerítéseken kívül fennmaradt szabad helyen. „Én már csak Magyaror­szágra járok - mondja egyikük -, persze fizetős tavakra. De ott legalább fog az ember valamit. Itthon már nincs értelme kiváltani az engedélyt.” Nem tudom, hogyan néznek erre a szövetség zsolnai vezetői, de élek a gyanúval, hogy hidegen hagyja őket a dolog. Északon vannak az ország legnagyobb tavai, ott van elég hely mindenki számára, a déliek, a ma­gyarok lakta régió pecásai megjárjanak külföldre, vagy, ha vannak olyan bolondok, hogy országos jegyet váltottak, fizessenek vendégjegyet is. így lesz teljes az esélyegyenlőség a horgászat frontján. Kövi Ötleteiket, beszámolóikat a horgasz@ujszo.com címen oszthatják meg velünk. Végre megkezdődött a pontyszezon, mégsem tóra siettem, folyóvízen szereztem meg az idei első horgászélményt Falánk harcsák a Kis-Dunából Három a magyar igazság Május vége, melegfront, ránk zuhant a nyár. Bár az utóbbi napokban za­varossá váltak a folyók, mégis az élő víz mellett döntök ismét, amikor a szabaddá vált vasárna­pot tervezem. A szezon eleji pontyok azért csak ott motoszkálnak az agyamban, de a folyóvíz csobogása, a susogó lombok képzete elnyom minden tavas kísértést. Irány a Kis-Duna. KÖVESDI KÁROLY Reggel a szokott helyemen zuttyantom le a fűbe a hátizsá­kot, benne a folyóvízi peca kel­lékeivel meg némi enni-inniva- lóval. Összerakom a matchbotot és a kedvenc pergetőt (termé­szetesen nem viUantózni, azt még nem lehet), mindkettőt húsz grammos ólommal, kis horoggal látom el, és elindulok helyet keresni. Az első langó, amely már sok hallal ajándéko­zott meg, szokaüanul csöndes. Süket a víz, csak a kishalak ban- dázgatnak a felszínen, azok is csak módjával. Hiába, zavaros a víz. Aztán órákig keresem a he­lyem és a halam. Rövidre fogva: már a delet is elharangozták a közeli faluban, és még kapásig sem jutottam! Mindösszesen egy gébet sikerült kicserdíte- nem, az is akkorka volt, mint a kisujjam fele. Csonticsokorra jött, az esőgilisztát, bármilyen falánk jószág, nem tudta volna magába gyűrni. Érzem, nem lesz ez így jó, s próbálom elnyomni ma­gamban a bosszúságot, hogy miért nem mentem inkább ha­lastóra. Fél egy körül lecuccolok egy újabb langónál, amely fölé hatalmas fűzfa borít lombsátrat; akárha templom hajójában áll­na az ember. Talán ez a legjobb hely az egész környéken. Rá­gyújtok, ásványvizet kortyolok, motoszkálok, fél szemmel lesem a botok spiccét. És tíz perc múl­va megtörténik a csoda: valami megpöcögteti a pergetőbotot. Gyorsan zsinórt adok, s az ujjam közt érzem a bizsergető, jóleső érzést, amint ráncigálva húzza a hal a szereléket, majd átmegy folyamatos húzásba. Nyeli és viszi a gilisztát az egyenlőre ismeretlen hal. Amikor úgy ér­zem, elég volt a sétából, oda­ütök neki. Erős, rúgós ellenállás válaszol. Talán máma az illető? Vagy termetes balin? Egyik sem, döbbenek rá hamar: ez bizony harcsa! A merítő természetesen összecsukva alszik a hátizsák­ban, valahol mögöttem, de hát előbb ki kell fárasztani a hárít, amely megdolgoztatja, nem is annyira a botot, mint az orsó fékjét. Ki-kirohan a meder felé, majd a partnak veszi az irányt. Idegesen cikcakkozik, farkával megpaskolja a felszínt, ismét merül, eliramodik. Érzem, nem túl nagy jószág, de azért nem árt óvatosnak lenni. Mikor már előttem forgolódik, jobbomban a magasra emelt bottal elfarolok a hátizsákig, és ballal kiráncigá- lom a szákot, majd egy kézzel összerakom. Vékony a zsinó­rom, jobb lesz ezzel kiemelni, mint kézzel matatni a szájában. Harmadszorra sikerül megmerí­tenem, s rövidesen a parti fűben méltatlankodik, dobálja magát, mialatt megszabadítom a szája sarkában ülő kis horogtól. Hú, ez jólesett, gondolom, csak egy a gond: a harcsa június közepéig védett. Hiába virított el az akác, és tarkítják a hal oldalát az ívás hevében szerzett sérülések, ez bizony megy vissza a vízbe. Egy­előre azért hálóba teszem, hogy visszaengedés előtt lefotózhas­sam. Hatalmas hálót hoztam magammal, abban nem lesz semmi baja. Jó darabig semmi mozgás, a zsinórok mozdulatlanul fúród­nak a tejeskávé színű vízbe. A szemközti oldalon hódpatkány tempózik felfelé, lejjebb vadka­csák riadnak fel nagy vízpasko- lással, és elszámyalnak valaho­vá. Csodálatosan él a természet, jól érzem magam benne. Pláne, hogy ismét kapás döccenti meg a matchbot vékony spiccét. Hajszálnyira az előbbi jelenet ismétlődik meg, jön a következő harcsa, talán félkilónyival le­het kisebb az előzőnél, amelyet három és fél kilósnak mértem. Most már párban vannak. Az­tán sokáig ismét semmi, pedig időközben be is etettem némi anyaggal, hátha erre ólálkodna valami másfajta hal is. Kárász, ponty, dévér. Ki tudja, merre járnak? Fönt, a nádas mellett már két hete is láttam lapát­nyi dévéreket legelészni, lehet, hogy mind odacsődültek? Sebaj, jó ez a hely, gondolom. Azért hintek be egy maréknyi csontit; ennél jobb etetőanyag el sem képzelhető. S mit ad isten? Alig majszolok el egy szendvi­cset, újabb kapás! Ez már ala­posan megrántja a botot, éppen időben kapom el, s gyorsan lazítok a zsinóron. Lehet, hogy csípőből ülne a bevágás, de va­lami atavisztikus vonzalommal ragaszkodom a zsinór adago­lásához. Megy is rendesen, míg csak meg nem állítom. Három a magyar igazság, újabb harcsa küzd a horgon, elsőre is érzem, ő a legnagyobb. A merítő természetesen meg­szárítva, elrakva (szigorúan babonából), megismétlem a fa- rolás-előráncigálás-összerakás- félkézzel-féle trükköt, majd ki­emelem a halat a vízből. Na, ez már torokra nyelte, elő az orvosi érfogót. Sérülés nélkül megsza­badítom a horogtól a szép halat, amely úgy fekszik a fűben, mint a keresztes lovag csata után: oldala teli harapásnyomokkal, sebekkel. Evidens, hogy leívott, megőrizte a fészkét, és nagyon éhes lett. A természet törvé­nyei szerint már fogható lenne, hiszen elvégezte a dolgát. Kár, hogy ezt Zsolnán nem tudják, ahol a rendeleteket kiagyalják. Lefotózom a három halat, és kíméletesen visszaadom őket a csodálatos folyónak, amely ez­úttal is bőkezűen megajándéko­zott. Míg elmélázgatok a szaba­duló harcsák és az értelmetlen horgászati törvény fölött, az is eszembe jut, be jó lenne, ha a Kis-Duna mellett élő emberek nem engednék ide a törpe víz­erőműveket! Ez a víz csak addig lesz üyen szép vad, amíg nem szabdalják folyását zsüipek és betonteknők. Ő volt hármuk közül a legnagyobb Hazafelé tartva levonom a nap tanulságait. Az első: a szerencse záloga, hogy a me­ri tőnek hátizsákban a helye. Mihelyt kicsomagolja az em­ber, és odatámasztja egy fához, megtörik a varázslat. A másik: folyóvízen sosem tudhatja az ember, mi akad a horogra; oly­kor éppen az a hal, amelyet a legkevésbé várt. A harmadik: jó lenne, ha a horgászszövetség vezetői néha lekirándulnának Szlovákia déli régióiba megta­pasztalni, mikor milyen halat kellene védeni. Mert a harcsa nem tanulmányozza a naptá­rat, miként a csuka sem. A Horgász melléklet legközelebb 2012. június 13-án jelenik meg. horgászati és vadászati kellékek Bős, Mlynársky rad 250. (Szolgáltatások háza] tel.: 031/558 4329, mobil: 0905 325 052 Vásárát, Fő utca 111. [Szolgáltatások háza] tel.: 031/558 1723, mobil: 0917 335 653 MP9120011 HITI TIPP A csonti mint univerzális csali AJÁNLÓ Sokszor eszembe jut, hogy annak idején, falusi gyerme­kekként nem ismertük a csont­kukacot mint horgászcsalit. Nem is volt rá szükség, ott volt a természetes csalik tárháza: a trágya- és esőgiliszta, szöcske, tücsök, cserebogár, a számtalan gyümölcs, hogy csak néhányat említsek. A mai horgász el sem indul a vízhez csonti nélkül. S igaza van, napjainkban talán ez a leguniverzálisabb csali. A csontit használhatjuk kishal fogására (mikrohorgon egy da­rab), de csonticsokorral (6-12 darab, tetszés és horognagyság szerint) pontyozhatunk, ke- szegezhetünk, és csinálhatunk belőle „szendvicset” is, amikor főtt kukoricához párosítunk egy-két csontit. A kis kukacnak a hegyesebbik vége a fejrésze, ezért a másik végénél fogva tűz­zük horogra. Csak vékony húsú horogra való, vastag horgon „el­pukkan”. Etetőanyagba keverve is kiváló halcsalogató, elsősor­ban izgő-mozgó viselkedésével vonzza oda a halat, előbb a ki­csiket, majd a nagyját is, amely felfigyel a falatozásra. Általában minden kilónyi etetőanyaghoz fél-egy decinyit tehetünk, de vi­gyáznunk kell az etető állagára, mert a csonti gyorsan „szétrúgja” a gombócokat. Sokan a színét is szeretik variálni, hiszen a fehér csontkukac mellett van sárga és piros színű is. Szerintem nincs szükség az ilyen trükközésre - a halak nem a színe, a mozgékony­sága és az íze miatt kedvelik. A csonti ugyanakkor érzékeny jó­szág. Vigyáznunk kell rá, hogy ne hagyjuk a napon, mert azonnal elpusztul, a meglehetősen büdös szagát pedig úgy semlegesíthet­jük, hogy őrölt vagy egész darab fahéjat vagy vaníliacukrot te­szünk hozzá. Sokan azt hiszik, a csontival csak kis halat lehet fog­ni, mert kis csali. Hogy ez nem így van, magam is tanúsíthatom: a jónéhány ponty, számtalan keszeg és máma mellett fogtam már csonticsokorra harcsát, sőt egy ízben csukát is! (- kk -) Igazi vadvíz (A szerző felvételi

Next

/
Thumbnails
Contents