Új Szó, 2012. május (65. évfolyam, 101-125. szám)
2012-05-30 / 124. szám, szerda
14 Horgász - hirdetés ÚJ SZÓ 2012. MÁJUS 30. www.ujszo.com Görbüljön a bot! Panaszkodnak a gömöri horgászcimborák, hogy lassan nincs hol pecázniuk. Sorolják azt a néhány tavat, amelyre érvényes az országos engedély. Belelapozok a pontyos vizekre vonatkozó Horgászrendbe, s döbbenten látom, hogy egy kezemen meg tudom számolni a vizeket. A közepes folyók és patakok mellett alig akad egy- egy tó Közép-Szlovákia déli régiójában, amely a Szlovák Horgászszövetség kezelésében maradt. Ami egyrészt jó is lenne, hiszen a járási és helyi szervezetek kezelésében levő tavak őket szolgálnák. Ezeknél azonban az a helyzet, hogy például a Rozsnyói járásból a Rimaszombati járás vizeire is vendégjegy kell, és fordítva. Riasztó példaként, felháborodva mondják, hogy például Meleghegy lassan meghor- gászhatatlan, mert az egyik partja védett, a másikat meg elfoglalták vagy éppen elfoglalni készülnek a nyaralók építői; a sok pecás ott szorong a kerítéseken kívül fennmaradt szabad helyen. „Én már csak Magyarországra járok - mondja egyikük -, persze fizetős tavakra. De ott legalább fog az ember valamit. Itthon már nincs értelme kiváltani az engedélyt.” Nem tudom, hogyan néznek erre a szövetség zsolnai vezetői, de élek a gyanúval, hogy hidegen hagyja őket a dolog. Északon vannak az ország legnagyobb tavai, ott van elég hely mindenki számára, a déliek, a magyarok lakta régió pecásai megjárjanak külföldre, vagy, ha vannak olyan bolondok, hogy országos jegyet váltottak, fizessenek vendégjegyet is. így lesz teljes az esélyegyenlőség a horgászat frontján. Kövi Ötleteiket, beszámolóikat a horgasz@ujszo.com címen oszthatják meg velünk. Végre megkezdődött a pontyszezon, mégsem tóra siettem, folyóvízen szereztem meg az idei első horgászélményt Falánk harcsák a Kis-Dunából Három a magyar igazság Május vége, melegfront, ránk zuhant a nyár. Bár az utóbbi napokban zavarossá váltak a folyók, mégis az élő víz mellett döntök ismét, amikor a szabaddá vált vasárnapot tervezem. A szezon eleji pontyok azért csak ott motoszkálnak az agyamban, de a folyóvíz csobogása, a susogó lombok képzete elnyom minden tavas kísértést. Irány a Kis-Duna. KÖVESDI KÁROLY Reggel a szokott helyemen zuttyantom le a fűbe a hátizsákot, benne a folyóvízi peca kellékeivel meg némi enni-inniva- lóval. Összerakom a matchbotot és a kedvenc pergetőt (természetesen nem viUantózni, azt még nem lehet), mindkettőt húsz grammos ólommal, kis horoggal látom el, és elindulok helyet keresni. Az első langó, amely már sok hallal ajándékozott meg, szokaüanul csöndes. Süket a víz, csak a kishalak ban- dázgatnak a felszínen, azok is csak módjával. Hiába, zavaros a víz. Aztán órákig keresem a helyem és a halam. Rövidre fogva: már a delet is elharangozták a közeli faluban, és még kapásig sem jutottam! Mindösszesen egy gébet sikerült kicserdíte- nem, az is akkorka volt, mint a kisujjam fele. Csonticsokorra jött, az esőgilisztát, bármilyen falánk jószág, nem tudta volna magába gyűrni. Érzem, nem lesz ez így jó, s próbálom elnyomni magamban a bosszúságot, hogy miért nem mentem inkább halastóra. Fél egy körül lecuccolok egy újabb langónál, amely fölé hatalmas fűzfa borít lombsátrat; akárha templom hajójában állna az ember. Talán ez a legjobb hely az egész környéken. Rágyújtok, ásványvizet kortyolok, motoszkálok, fél szemmel lesem a botok spiccét. És tíz perc múlva megtörténik a csoda: valami megpöcögteti a pergetőbotot. Gyorsan zsinórt adok, s az ujjam közt érzem a bizsergető, jóleső érzést, amint ráncigálva húzza a hal a szereléket, majd átmegy folyamatos húzásba. Nyeli és viszi a gilisztát az egyenlőre ismeretlen hal. Amikor úgy érzem, elég volt a sétából, odaütök neki. Erős, rúgós ellenállás válaszol. Talán máma az illető? Vagy termetes balin? Egyik sem, döbbenek rá hamar: ez bizony harcsa! A merítő természetesen összecsukva alszik a hátizsákban, valahol mögöttem, de hát előbb ki kell fárasztani a hárít, amely megdolgoztatja, nem is annyira a botot, mint az orsó fékjét. Ki-kirohan a meder felé, majd a partnak veszi az irányt. Idegesen cikcakkozik, farkával megpaskolja a felszínt, ismét merül, eliramodik. Érzem, nem túl nagy jószág, de azért nem árt óvatosnak lenni. Mikor már előttem forgolódik, jobbomban a magasra emelt bottal elfarolok a hátizsákig, és ballal kiráncigá- lom a szákot, majd egy kézzel összerakom. Vékony a zsinórom, jobb lesz ezzel kiemelni, mint kézzel matatni a szájában. Harmadszorra sikerül megmerítenem, s rövidesen a parti fűben méltatlankodik, dobálja magát, mialatt megszabadítom a szája sarkában ülő kis horogtól. Hú, ez jólesett, gondolom, csak egy a gond: a harcsa június közepéig védett. Hiába virított el az akác, és tarkítják a hal oldalát az ívás hevében szerzett sérülések, ez bizony megy vissza a vízbe. Egyelőre azért hálóba teszem, hogy visszaengedés előtt lefotózhassam. Hatalmas hálót hoztam magammal, abban nem lesz semmi baja. Jó darabig semmi mozgás, a zsinórok mozdulatlanul fúródnak a tejeskávé színű vízbe. A szemközti oldalon hódpatkány tempózik felfelé, lejjebb vadkacsák riadnak fel nagy vízpasko- lással, és elszámyalnak valahová. Csodálatosan él a természet, jól érzem magam benne. Pláne, hogy ismét kapás döccenti meg a matchbot vékony spiccét. Hajszálnyira az előbbi jelenet ismétlődik meg, jön a következő harcsa, talán félkilónyival lehet kisebb az előzőnél, amelyet három és fél kilósnak mértem. Most már párban vannak. Aztán sokáig ismét semmi, pedig időközben be is etettem némi anyaggal, hátha erre ólálkodna valami másfajta hal is. Kárász, ponty, dévér. Ki tudja, merre járnak? Fönt, a nádas mellett már két hete is láttam lapátnyi dévéreket legelészni, lehet, hogy mind odacsődültek? Sebaj, jó ez a hely, gondolom. Azért hintek be egy maréknyi csontit; ennél jobb etetőanyag el sem képzelhető. S mit ad isten? Alig majszolok el egy szendvicset, újabb kapás! Ez már alaposan megrántja a botot, éppen időben kapom el, s gyorsan lazítok a zsinóron. Lehet, hogy csípőből ülne a bevágás, de valami atavisztikus vonzalommal ragaszkodom a zsinór adagolásához. Megy is rendesen, míg csak meg nem állítom. Három a magyar igazság, újabb harcsa küzd a horgon, elsőre is érzem, ő a legnagyobb. A merítő természetesen megszárítva, elrakva (szigorúan babonából), megismétlem a fa- rolás-előráncigálás-összerakás- félkézzel-féle trükköt, majd kiemelem a halat a vízből. Na, ez már torokra nyelte, elő az orvosi érfogót. Sérülés nélkül megszabadítom a horogtól a szép halat, amely úgy fekszik a fűben, mint a keresztes lovag csata után: oldala teli harapásnyomokkal, sebekkel. Evidens, hogy leívott, megőrizte a fészkét, és nagyon éhes lett. A természet törvényei szerint már fogható lenne, hiszen elvégezte a dolgát. Kár, hogy ezt Zsolnán nem tudják, ahol a rendeleteket kiagyalják. Lefotózom a három halat, és kíméletesen visszaadom őket a csodálatos folyónak, amely ezúttal is bőkezűen megajándékozott. Míg elmélázgatok a szabaduló harcsák és az értelmetlen horgászati törvény fölött, az is eszembe jut, be jó lenne, ha a Kis-Duna mellett élő emberek nem engednék ide a törpe vízerőműveket! Ez a víz csak addig lesz üyen szép vad, amíg nem szabdalják folyását zsüipek és betonteknők. Ő volt hármuk közül a legnagyobb Hazafelé tartva levonom a nap tanulságait. Az első: a szerencse záloga, hogy a meri tőnek hátizsákban a helye. Mihelyt kicsomagolja az ember, és odatámasztja egy fához, megtörik a varázslat. A másik: folyóvízen sosem tudhatja az ember, mi akad a horogra; olykor éppen az a hal, amelyet a legkevésbé várt. A harmadik: jó lenne, ha a horgászszövetség vezetői néha lekirándulnának Szlovákia déli régióiba megtapasztalni, mikor milyen halat kellene védeni. Mert a harcsa nem tanulmányozza a naptárat, miként a csuka sem. A Horgász melléklet legközelebb 2012. június 13-án jelenik meg. horgászati és vadászati kellékek Bős, Mlynársky rad 250. (Szolgáltatások háza] tel.: 031/558 4329, mobil: 0905 325 052 Vásárát, Fő utca 111. [Szolgáltatások háza] tel.: 031/558 1723, mobil: 0917 335 653 MP9120011 HITI TIPP A csonti mint univerzális csali AJÁNLÓ Sokszor eszembe jut, hogy annak idején, falusi gyermekekként nem ismertük a csontkukacot mint horgászcsalit. Nem is volt rá szükség, ott volt a természetes csalik tárháza: a trágya- és esőgiliszta, szöcske, tücsök, cserebogár, a számtalan gyümölcs, hogy csak néhányat említsek. A mai horgász el sem indul a vízhez csonti nélkül. S igaza van, napjainkban talán ez a leguniverzálisabb csali. A csontit használhatjuk kishal fogására (mikrohorgon egy darab), de csonticsokorral (6-12 darab, tetszés és horognagyság szerint) pontyozhatunk, ke- szegezhetünk, és csinálhatunk belőle „szendvicset” is, amikor főtt kukoricához párosítunk egy-két csontit. A kis kukacnak a hegyesebbik vége a fejrésze, ezért a másik végénél fogva tűzzük horogra. Csak vékony húsú horogra való, vastag horgon „elpukkan”. Etetőanyagba keverve is kiváló halcsalogató, elsősorban izgő-mozgó viselkedésével vonzza oda a halat, előbb a kicsiket, majd a nagyját is, amely felfigyel a falatozásra. Általában minden kilónyi etetőanyaghoz fél-egy decinyit tehetünk, de vigyáznunk kell az etető állagára, mert a csonti gyorsan „szétrúgja” a gombócokat. Sokan a színét is szeretik variálni, hiszen a fehér csontkukac mellett van sárga és piros színű is. Szerintem nincs szükség az ilyen trükközésre - a halak nem a színe, a mozgékonysága és az íze miatt kedvelik. A csonti ugyanakkor érzékeny jószág. Vigyáznunk kell rá, hogy ne hagyjuk a napon, mert azonnal elpusztul, a meglehetősen büdös szagát pedig úgy semlegesíthetjük, hogy őrölt vagy egész darab fahéjat vagy vaníliacukrot teszünk hozzá. Sokan azt hiszik, a csontival csak kis halat lehet fogni, mert kis csali. Hogy ez nem így van, magam is tanúsíthatom: a jónéhány ponty, számtalan keszeg és máma mellett fogtam már csonticsokorra harcsát, sőt egy ízben csukát is! (- kk -) Igazi vadvíz (A szerző felvételi
