Új Szó, 2012. május (65. évfolyam, 101-125. szám)
2012-05-29 / 123. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. MÁJUS 29. Keddi faggató 17 Bauer Győző: Életem alapvető értékei a becsületesség, a természet titkai iránti kíváncsiság és a szlovákiai magyarság jövőjéért érzett felelősség „Engem kötnek a rögök...” (Somogyi Tibor felvétele A professzor több állami és államfői díjként kapott medália, számos szakmai elismerést igazoló plakett birtokosa. Ám hogy a dramaturgiai kör is teljes legyen: mind a legelső, mind a legutóbbi kitüntetését a tudományos akadémia falai között kapta. MIKLÓSI PÉTER Az elsőt még 1968-ban, akkor 26 évesen, a legutóbbit minap, kerek születésnapja küszöbén. Életjubüeuma tiszteletére nemzetközi tudományos konferenciát tart a Szlovák Tudományos Akadémia Gyógyszerkutató Intézete. 1942-ben Érsekújvárott született, elemibe Magyarbélen, gimnáziumba Galántán, egyetemre Pozsonyban járt; orvostanhallgatóként volt vasúti rakodómunkás, ahogy árnyaltabban mondani szokás: hórukkember - és bizony ebből a közegből eljutni a nemzetközi tekintélyű tudós rangjáig vagy éppenséggel Szloválda törökországi nagyköveti posztjáig elég kalandos életpályának tűnik. Most so- morjai otthonában beszélgetünk. Annál az asztalnál, amely kellékként a komáromi Selye Egyetem kitartó, szívós előkészítői kibontakoztatásának szilárd lábú tanúja. S néma bizonyságtevője. Hiszen ha beszélni tudna, nyilván elsőként berzenkedne amiatt, hogy a hazai magyar politika és annak akkori vezéralakjai, az ő gazdája nevét „feledve”, végül kisajátították maguknak az egyetem- alapítás tényét - amit öntöm- jénező márványtábla is hirdet! Szerencsére a professzor - korához méltó bölcsességgel - nem az az ember, aki mások szerepzavarai miatt érdes kedéllyel utánlövéshez folyamodna, hanem farmakológusi kutatószenvedélyének él. Bauer Győző május 31-én lesz hetvenéves. Professzor úr, a tudós pályájának mérföldköveiként fontosnak tartja a kitüntetéseket? Pusztán a visszajelzések értelmében. Hogy nemcsak én lelem élvezetemet abban, amit csinálok, hanem mások is észrevették: az ember tett, elért valamit. Persze, a szakma kitüntetései a tudományos ranglétra egyre komolyabb fokozatainak elérését is segíthetik. Feltéve, ha az elvégzett munkája alapján kapja az illető, és nem mert politikailag szimpatikus vagy valakinek a valakije. Számomra a szlovák kitüntetések értékét fokozza, hogy vállaltan magyar létemre kaptam őket, és hogy a szlovákiai farmakológiai kutatások élvonalába soroltak. Sohasem éreztem, hogy a hátam mögött azt mondják: az ostoba magyar; vagy leszorítottak volna a „futottak még” kategóriába. Mindig komolyan vették, amit mondtam, s ez máig sincs másképpen. Viszont 1945 után magyarnak lenni, ráadásul német hangzású névvel, nem lehetett különösebben jó ajánlólevél. Utánanézett, honnan a Bauer név? A Bauer elődök pozsonyi származásúak, ahogyan a Monarchiában mondani ülett: igazi pressburgerek voltak. A nagyapám tanító lett, elkerült Magyarbélre tanítani, ott egy Vígh nevű magyar lányt vett feleségül. Amikor a második világháborúban Érsekújvárott az én szülői házamat bombatámadások érték, apám fogta a családját és átköltöztünk az ő szüleihez. A háború után aztán itt is piszkáltak bennünket jócskán. Fölvételem a galántai gimnáziumba, anyám több mint egy évig tartó súlyos szív- belhártya-gyulladása, az én bejutásom az egyetemre, 1964-ig húzódó pereskedésünk saját érsekújvári házunk visszaszerzéséért egy kész odisszea, talán egy regény is kikerekedne mindebből... Az orvosegyetemet befejezve 1965-ben léptem ki a nagybetűs életbe. A kémiát, a biológiát mindig is szerette? A kémiát eleve imádtam, a biológiát megtanultam. Amikor egyetemistaként egy ideig a vasúton is melós voltam, az épp aktuális politikai igét hirdető sajtótízpercek alatt is azt magoltam. Nyilván megérte, hiszen az egyetemet a jeles hallgatóknak kijáró vörös diplomával zárta. De mert azóta évtizedek suhantak el, a hetvenedik születésnapján már bizonyára rákérdezhetek: Szlovákiában sok gond nehezíti a tudományos kutatást? Ó, rengeteg a bajlódás. Az EU-tagországok között, sajnos, Szlovákia fordítja a legkevesebb pénzt erre a célra. Azokon a szakterületeken pedig, ahol műszerekre, vegyi anyagokra van szükség, pláne sok a ve- sződség. Néha csak állunk tanácstalanul a pénzhiány okozta gondok sűrűjében, mint szamár a hegyen. így balgaság azt tudakolnom - lévén, szerintem, a tudomány nem a tudósok magánügye -, hogy nálunk a kutatást stratégiai ügynek tekinti-e a társadalom? Én a rendszerváltás óta nem emlékszem olyan kormányra, amelyik a programjában nem szögezte le: a tudomány ismeretein alapuló társadalmat kíván építeni. Aztán maradt minden az ígéretteljes szavak szintjén. Számomra a legmegdöbbentőbb, és most nem akarok neveket említeni a miniszterek, államtitkárok, miniszterelnök-helyettesek sorából, hogy amikor módom adódott beszélni velük, hiába emlékeztettem őket forrásbővítő fogadkozásaikra. Noha szintén a tudományosság világából vagy annak közeli köreiből kerültek a bársonyszékekbe, a végeredmény rendre az anyagiak redukálása lett. Ezért amíg nálunk például a gyógyszerkutató egy tudományos munkát ezer dollárból kénytelen összehozni, addig egy hasonló súlyú feladatot, mondjuk, a finn kolléga 15-20 ezer dollárból végezhet el. Összehasonlítani ezt lehangolóan elszomorító. Ennek fényében sem sajnálja, hogy friss diplomával a zsebében nem folytatta orvosként? Pedig pályája legeslegelején kórházi doktorként gyógyított. Nem sajnálkozom, bár a gyakorló orvos és a pácienseinek kapcsolata akkoriban még sokáig hiányzott. De most egy újabb regényt kellene elmesélnem, hogy az érsekújvári kórházban töltött, néhány praktizáló hónap után milyen cselek meg bonyodalmak árán kerültem el Prágába, a Csehszlovák Tudományos Akadémia Gyógyszer- kutató Intézetébe, majd pár év múltán annak pozsonyi részlegébe. Szakmai előrejutásom meghatározó alapjait ellenben Prágában kaptam. És egy életre szóló tanulságot is. Hogy a beosztott kutatónak is naprakészen tudnia kell mindannak zömét, amit a főnöke tud. Ez a gyakorlatban az állandó továbbképzés fontosságát követeli meg. Jóval később Pozsonyban, már intézetigazgatóként, viszont arra döbbentem rá, hogy az ilyen poszton legyen az ember rendre fölkészültebb, mint a beosztottjai! De nem kivagyiságból, hanem mert aki föladja a permanens továbbképzés íratlan követelményét, az gyakorta a kollégái szakmai előrelépését is megpróbálja meggátolni. Az efféle kicsinyesség, sajnos, manapság bizony nagyon jellemző társadalmunkra. A rendszerváltásig erősen zárt világ volt a miénk. A tudományosságban is? Többnyire igen. A külföldi tudósok viszont akkoriban is eljöhettek már az akadémia prágai gyógyszerkutató intézetébe. Ott így a hatvanas évek második felében alkalmam nyüt a szakmai kapcsolatteremtésre, és Nobel-díjasokkal szintén találkozhattam. Ennek köszönhetően 1969-ben ösztöndíjasként kijuthattam volna Amerikába. Már megvolt a repülőjegyem is, ám mert nem sokkal korábban emigrált a főnököm, társalogni kívántak velem az akadémiára telepített állambiztonságiak. Amikor nem bizonyultam megfelelően kooperatívnak és „rugalmasnak”, másnap lefújták az utamat. így aztán Amerika helyett Kijevbe utazhattam negyedéves ösztöndíjra, de azt is csak 1974-ben, már Pozsonyból. Addig legföljebb pár napra szóló meghívásokkal két-három kongresszuson vehettem részt. A világ részemre csupán a nyolcvanas, kilencvenes években nyüt meg, amikor a Japánból és Angliából kapott ösztöndíjaknak köszönhetően több ízben és huzamosabb ideig kutathattam odakünn. Vendéglátói sohasem marasztalták? Mert Kijevből nyilván könnyű volt hazajönni, de a világ boldogabb tájain egyszerűbb lett volna kísértésbe esni. Mert ahogy a Villa Negra nem apácazárda, úgy Szlovákia sem volt soha a világ közepe! Nézze, engem kötnek a rögök. A táj, ahol születtem. Én itt vagyok otthon. Pedig kaptam csábító ajánlatokat is. Igaz, megszívlelendő tanácsot nemkülönben. Egy Amerikába disszidált magyar kutató magyar felesége figyelmeztetett, hogy mindenkinek még otthon kell eldöntenie önmagában, hazát vált-e? Odakünn legföljebb vacillál az illető, és esetleg rosszul dönt. Ezért ha módom nyüt rá, ösztöndíjasként készséggel elmentem akár fél évre, egy évre, de azzal, hogy hivatalosan visszajövök. A tudományban fontos az együttműködés? Föltétlenül. Sőt, nincs igazi előrehaladás, ha különböző szemszögből nem vitatjuk meg az eredményeinket. Nem szólva arról, hogy manapság nincs kutató, aki pusztán magánzóként tudna sikert felmutatni. Ha már a sikerről esett szó: önt mi motiválja igazán? Megismerni, megérteni valamit, megtalálni az összefüggéseit, az kitűnő dolog. Jó érzés megérteni, hogyan működik valami az emberi szervezetben. Egy-egy kutatott probléma megoldása egyben az örömnek is forrása. A kutatónak is van múzsája? Átvitt értelemben. Példaképe van. És ha szerencséje is akad, akkor a kiegyensúlyozott háttér annyi, mint költőnek a múzsa. Ön, professzor úr, bő másfél évtizede élet-halál között lebegett. Szabadjon hát rákérdeznem: az orvos és farmakológus miként viselte a saját kritikus állapotát? Beszélgetésünk során ez a történet akár egy harmadik regény tárgya lehetne, hiszen a szőlőmetszéstől a küátástalan- ságon át az utolsónak gondolt gyónásig minden feüelhető benne. De maradjunk csak szerényen az „utószónál”. Két utolsó pillanatban vállalt műtéttel megmenekültem. Az első beavatkozásnál hat és fél liter vizet csapoltak le a mellkasomból, egy újabb műtét után pedig - amikor még csövek vezettek ki a tüdőmből - a műtőajtóban vüágoskék kórházi köpenyben „lebegő angyalként” megjelent Edit, a feleségem. Kábulatomban az villant át az agyamon, hogy Győzikém, te már a mennyországban vagy!... Ezt az emléket sohasem fogom elfelejteni. Honnan az erő, amely a túlvüágra „kacsintás” dacára és nem éppen makulátlanul működő szívének ellenében, mégis sugárzik önből? Ebben biztosan szerepe van annak, hogy az ember müyen egyéniségnek született. Ahogyan annak is, hogy hetven évem lényeges tapasztalata: az életben nincs olyan akadály, amit ne lehetne legyűrni. Gondolom, így viszont duplán elkedvetlenítő az ön számára, hogy a szlovákiai magyar tudományosság, összefogáson alapuló tekintély híján, mára aiig-alig van jelen a hétköznapjainkban. Hiányzik mindaz a jelenlét, aminek ön 2003-ig motorja, ihletője volt. Amikor 2003-ban kineveztek Szlovákia törökországi nagykövetévé, átadtam a Professzorok Klubjának vezetését. Addig jobbára kéthavi rendszerességgel találkoztunk, azóta viszont érdemben nem működik. Hasonlóképpen megszűnt a korábban eredményes Selye Kollégium. Amíg fennállt, mintegy másfélszáz fiatalt segített a tudományos pálya figyelemre méltó elindításában. Régi aranyszabály, hogy bármi csakis akkor működik, ha valaki vállalja és a hátára veszi a dolgokat. A „fogjuk meg oszt vigyétek” merő zsákutca! Vagy, ha bárki mostanában tüzetesebben rápillant például a Csemadokra, no, hadd ne kommentáljam. Amikor országos elnök voltam, nem akadt hétvége, hogy ne lettem volna ott egy-egy alapszervezet rendezvényén. Most viszont, hogy a minap elvetődtem Szúnőre, a 2012-es Jedlik-díjak rangos átadására, bizony hiába kerestem a Csemadok-központ képviselőjét... Folytassam, vagy az elkönnyelműsködéseink láttán csak rákérdezzek: hát nem rajtunk múlik, hogy szlovákiai magyarokként ötven év múlva is itt leszünk-e még?! Ön, professzor úr, eddig nyilván tapintatból kerülte a témát, én ellenben szóba hozom: esztendőkkel ezelőtt oroszlánrészt vállalt a komáromi Selye János Egyetem létrehozásának hosszas, csatározásoktól sem mentes előkészületeiben. Mára minderről elvétve sem hallani. Nem bántja ez? Én azt tartom szomorúnak, hogy amikor annak értelme volt, nem akarták nyilvánosságra hozni: ki vagy kik készítik elő az egyetemalapításhoz szükséges szakmai anyagot. Akkor általában azt mondták, hogy szlovákiai magyar szakemberek. Az voltam én. Bár engem nem is ez bánt. Inkább az, hogy akik magukénak tartják ezt az érdemet, és úgy viselkednek, mint akik a legtöbbet tették - azok nem igazán törődnek az egyetem színvonala, tekintélye folyamatos emelésének elősegítésével. Félti a komáromi egyetem jövőjét? Igen. Komolyan féltem a Selye jövőjét.
