Új Szó, 2012. május (65. évfolyam, 101-125. szám)
2012-05-26 / 121. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. MÁJUS 26. ___________________________________________________________________Szombati vendég 9 Nádasi Myrtill: „Attól, hogy jól érzem magam Londonban, még nem lettem angol. Angliában élő, magyar születésű színésznő vagyok..." Nem titkolja, boldogan játszana magyar filmben Piruettek és ábrándok címmel Nádasi Myrtill „levelét” megírta. Először angolul, aztán magyarul. Fordíthatta volna, ám nem ezt tette. A maga módján átültette. SZABÓ G. LÁSZLÓ Hosszú a levél. Kétszázharminc oldal. A napokban jelent meg. Kortörténet. Dokumentum. Szakmai önéletrajz. Szerelmi történet. Szüleiről, az ötvenes-hatvanas évek Magyar- országáról, a magyar balett és a magyar színjátszás virágzó korszakáról, egy ifjú balerina szenvedéllyel átitatott szakmai odaadásáról, élete nagy döntésérőlés a londoni évekről. Vörös tinta, A kőszívű ember fiai, Vízivárosi nyár - három film, amelyben fontos szerepet kapott. A Jókai-regény moziváltozatában Baradlay Ödön feleségét, Lánghy Arankát alakította, vígszínházi évei alatt még Milan Kunderával is találkozott. Könyvében is megemlíti: Pozsonyban kétszer is színpadra lépett, még mielőtt elhagyta volna Magyarországot. Járt azóta Szlovákiában? Azóta nem, de a Dolgozók Filmfesztiváljára Kassára is meghívtak annak idején, és voltunk még két másik városban arrafelé. Pozsonyból csak a színház épületére emlékszem, hiszen kétszer fordultam meg ott rövid idő alatt. Először mint kis táncosnő, utána pedig a Vígszínház társulatával. Az óvárost nagyon szépnek láttam, de több nem maradt meg bennem. Megírni volt nehezebb ezt a könyvet, vagy angolból magyarra fordítani? Megküzdeni az emlékekkel, szelektálni, megfogalmazni őket, vagy a fordítás során mindent újra átélni? A fordítás sokkal nehezebben ment. Egyértelmű. Egy az egyben nem is lehetett volna lefordítani. Elolvastam egy bekezdést angolul, és azt írtam meg aztán magyarul. De valahogy sokkal nagyobb felelősség volt rajtam, amikor magyarra ültettem át a szöveget. Őszinte könyvet akartam, és végig csak az igazat írtam, ami belülről jött. Angliában a könyvben szereplő emberek neve semmit nem mond, ezért is volt könnyebb angolul írnom. Ott nem éreztem olyat, hogy ebből a történetből csak ennyit, abból annyit árulhatok el, többet nem illik. A magyar változatnál igen, ott az egészen más volt. Már csak azért is, mert olyan időszakban hagytam el az országot, amikor még nem lehetett nyíltan beszélni. Ott maradt az agyamban, hogy „ezt nem szabad elmondani!” Aztán amit el akartam mondani, a végén mégsem tartottam magamban. Nagyon keveset változtattam az eredeti szövegen. Tényleg csak annyit, hogy bizonyos személyekről a magyar könyvben kicsit többek beszélek. Az angolokat elsősorban az érdekelte, milyen volt az élet Magyarországon, amikor én elmentem, milyenek voltak az emberek, és milyen voltam én, a sikeres fiatal művész, akit a rendszer is elismer, mégis tele van félelemmel, megkötéssel. A könyv angol verziójában inkább ezekre a tényezőkre koncentráltam. Ha van örömszínész, akkor ez örömírás volt, élveztem, hogy visszamehetek a múltba, és volt bennem egy adag hiúság is, hogy az angolok megtudják, mit csináltam huszonegy éves koromig. Hogy tizenhét éves korától, mint ifjú balerina, milyen jó szerepeket kapott a Vígszínházban, négy év után mégis disszidált. Volt egy másik célom is a könyv megírásával. A szüléimét is be akartam mutatni. Apámról, Nádasi Ferencről, az Operaház balettigazgatójáról, a Balettintézet vezető tanáráról már megjelentek rövidebb-hosszabb írások, de inkább csak szakmai lapokban. Ez a könyv, remélem, szélesebb közönséghez is eljut. Édesanyámról pedig eddig nem jelent meg szinte semmi, azért is örültem, hogy most őt is bemutathatom. Méghozzá elképesztő pontossággal, egy teljes családfát megrajzolva. Ebben óriási szerepe volt az édesanyámnak, aki franciául, németül és spanyolul kiválóan beszélt, magyarul azonban nem annyira. De mindent gyönyörűen leírt, még az utolsó éveiben is, amikor már Angliában élt. Szép örökség! Fantasztikus. Amikor a magyar könyvet írtam, újra elővettem a feljegyzéseit, nehogy kihagyjak valamit. Minden ott volt rossz, régi gépeléssel, úgyhogy ezeket a dolgokat Marcelle-nek köszönhetem. Nyilván az egzotikus vonásait, dús, érzéki ajkát, gyönyörű sötét szemeit is. Tudta magáról egyáltalán, hogy mennyire más, mint a többi színésznő? Ma mindenkitől azt hallom, hogy: „Olyan szép voltál!” Érdekes, fiatal koromban ezt senki nem mondta. Polónyi Gyöngyi volt a szép és Szegedi Erika. En legfeljebb egzotikus voltam. Sokak szerint olyan indiai hercegnő. Nem egy szerepet sajnos épp ezért nem kaptam meg. Nem számítottam tipikus magyar arcnak. A szabályos szépséget nem rólam mintázták. Én sem láttam szépnek magamat. A tükör is hallgatott. Heten végeztünk az osztályban lányok. Ott sem én voltam a legcsinosabb balerina. Édesapám nagyon szerette a szép lányokat. Gyakran mondogatta: szép lányból talán tudok jó táncosnőt faragni, de csúnyából szépet soha. Szépség dolgában én valahogy mindig középen álltam. Nem is nagyon foglalkoztam ezzel. Az angol nők között sem tűnt ki? Ott jöttem rá: abból a hátrányból, hogy külföldi vagyok, és hogy egy kicsit másképpen nézek ki, előnyt kell faragni. A kontinentális nő az angolok szemében szexis. Fiatal koromban, már Londonban, szerepek egész sorát kaptam ebből a típusból. Rosszlányokat, csábítókat. Nekem ez furcsa volt. Itthon még akkor is naivának számítottam, amikor elmentem, ártatlan kislányokat játszattak velem. Nem értettem, mi történt, hogy a Malév 611-es járatán két és fél óra alatt üyen változás állt be. Ott ez előny volt. Francia és mexikói nőket kellett megformálnom. Mennyi időbe telt, míg szakmailag talpra állt? Körülbelül két évbe. Vívódott közben sokat? A vívódások negyven éve tartanak. Mindig jelen vannak. De aránylag hamar magamra találtam, igaz, ebben a féljem, Sásdy Péter is segített, aki Londonban élt. Igen, két év elteltével már színpadra álltam, jól beszéltem angolul. Bár az a két év nagyon lassúnak tűnt. Itthon majdnem huszonnégy órákat dolgoztam. Reggel rádió, aztán színházi próba, majd szinkron, este előadás, esetleg forgatás... én ebben éltem. Egyszer csak minden elmaradt, és angolul tanultam. A szakmai beilleszkedés nem okozott gondot. A rendezők, a színészek mindenütt egyformák. Arról beszélnek, ami foglalkoztatja őket, a szerep, a darab, a film, közben kávéznak, cigiznek. Milyen alapjai voltak angolból, amikor megérkezett Londonba? Nem igazán beszéltem a nyelvet. Az a tudás, amit itthonról vittem, édeskevés volt. Nagy nehezen elmondtam, amit akartam, de a válaszokból semmit nem értettem. Fiatalon szerencsére gyorsan tanul az ember. Az évek során pedig gyorsan felejt. Ön ma is szépen, tisztán, választékosán beszél magyarul. Hatvanöt óta élek Londonban, s inkább az angol nyelvben. Nekem már írni is sokkal könnyebb angolul, de azért magyarul is írogatok. Újságírói kirándulásaim vannak, évekig küldtem haza a tánckritikákat. Két lányom közül az idősebbik jól beszél magyarul, a fiatalabb már nem nagyon, az unokák pár verset tudnak, többet sajnos nem, pedig hetente kétszer én vigyázok rájuk. Amikor a könyvemet írtam magyarul, aggódtam is egy kicsit, hogyan megy majd az írás. Féltem, nehogy idegenül hangozzék egy- egy mondat. Gondolom, ott volt a keze ügyében az angol-magyar és a szinonima szótár. Csak a számítógépemen nem volt magyar helyesírási program! Bíztam a szerencsében, és hogy majd kijavítják, ha hibázom. Hadd kérdezzem most a tánckritikust, az egykori táncosnőt a klasszikus balett három jeles képviselőjéről, akik meghatározó egyéniségei voltak a londoni színházi életnek. Solymosi Zoltán legjobb éveinek lehetett szemtanúja. Milyennek látta őt? Csodásnak. Dagadoztam a büszkeségtől, hogy ugyanabból az iskolából jött, ahonnan én. Nurejev? Sajnos túl sokáig táncolt. Korábban kellett volna abbahagynia. Carlos Acosta? Még ma is szívesen nézem őt, bár egy kicsit kezd elnehezülni. Negyven felé jár. Már nem ugrik olyan magasakat, mint húsz évvel ezelőtt. Ez ilyen kegyetlen pálya. Egyszer megcsókolt, amire nagyon büszke vagyok. Magyar ügynöke volt, vele voltam színházban, és az előadás után hátramentünk Carlos öltözőjébe. Ott várt rá az egész családja. Lehettek vagy tízen a fal mellett. Papa, mama, öccse, unokaöccse, nem tudom, kik, és ahogy ott álltunk, mindegyiket háromszor végigcsókoltuk, míg eljutottunk végre Carloshoz. Aztán óriási nagy ölelés, és engem is háromszor megcsókolt. Azzal, hogy ön „időben” váltott, el is kerülte a táncos pálya leszálló ágát. Még mielőtt szembenézett volna a pálya kegyetlenségével, már egy másikon gyűjtötte az elismeréseket. Fiatalon lett a Vígszínház tagja, jeles partnerekkel, Sulyok Máriával, Bulla Elmával, Ruttkai Évával, Páger Antallal, Bitskey Tiborral, Latinovits Zoltánnal játszott, Fábrival, Várkonyival filmezett, Londonban pedig az angol színházi élet is szépen beszippantotta. Tizenhét éves voltam, amikor a döntés, hogy pályát váltok, megszületett bennem. Nem akartam az Operaházba szerződni, édesapám volt akkor az igazgató, mindenki azt gondolta volna: „Ja, így könnyű!” Hova mentem volna a klasszikus balettel? Külföldre? Különben is... szerelemben voltam a pesti színészekkel. Hívtak az akkor népszerű Petőfi Színházba, musicalekbe. A tánctudásomat biztosan használni tudtam volna, de az ének nem az erősségem. A Vígszínház viszont nevelt, nem kérte tőlem a színművészetit. A szerződésemet mindenesetre az édesapám írta alá helyettem. Nem voltam még tizennyolc éves, velem nem köthették volna meg. Csúcsbalerina pedig talán nem is lett volna belőlem. Ebből a szempontból jó elhatározás volt a váltás, de amikor megérkeztem Londonba, nagyon úgy gondoltam, hogy rosszul döntöttem. Felvehettem volna a cipőmet, és irány a balett-terem. Ott folytattam volna, ahol itthon abbahagytam. Csak hát én színésznő akartam lenni! Később rájöttem, hogy a tánc is fontos az életemben. Azóta minden héten gyakorolok. Ha igaz, hogy intő jel a név, akkor a Myrtillből kiindulva mennyire fanyar és mennyire édes, mint „fekete áfonya”? Derűs alkat vagyok. Édesapám volt ilyen. Legjellemzőbb tulajdonságom talán a konfliktusok elkerülése. Ez nem mindig jó, nem vagyok rá büszke. De nem is volt még komoly ösz- szetűzésem senkivel. A mamám más típus volt. Csendes, befelé forduló. Most, hogy pár napot Budapesten töltött, bizonyára rengeteg emlék kísérte a múltból. Fel akartam hívni Seregi Lászlót. Édesanyám növendéke volt. Elment. Nagyon megrázott a halála. Várkonyi Zoltán születésének 100. évfordulóját ünnepelték a Vígben. Véletlen, hogy éppen itt tartózkodtam. De eszembe jutott Szabó Magda is, mert láttam, hogy már vetítik Az ajtót. Két nyelven olvastam a könyvet. Angolul is nagyon tetszett. Szabó Magda nagyon finom nő volt. Kedves, melegszívű. Nagy szeretettel emlékszem rá. Játszottam a Vörös tintában, amely az ő forgatókönyve volt. A premierre egy kis ezüstláncot kaptam tőle. Milan Kundera darabjában, a Kulcstulajdonosokban is játszott. Eljött a bemutatóra, utána bankett. Elkaptam pár tekintetét. Szép férfi volt, olyan bölé- nyesen szép, nem olyan finom. Erős volt, magas és vállas. A tehetséges fiatal író figuráját tökéletesen fedte. Szemezni tudtunk, beszélni nem, és ott volt a felesége is. Ezt a két akadályt nem lehetett leküzdeni. Örkény-egyperceseket és Radnóti-verseket mondott a BBC-ben, s mindezt a saját fordításában. A verseket nem én fordítottam, de én írtam a róla szóló műsort. Radnóti a szívem csücske, de Örkényt is szeretem. Fohász című novelláját is lefordítottam az angol rádió számára. Mennyire viseli meg lelkileg, amikor visszarepül Londonba? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon. Fiatalon mentem el, ott a családom, odaköt az életem. Budapesten csak lötyögök, ha nincs dolgom. Ok nélkül nem is akarok jönni. Amikor Amerikában éltünk, onnan is Londonba vágytam vissza. Attól viszont, hogy jól érzem magam Londonban, még nem lettem angol. Magyar születésű, Angliában élő színésznő vagyok, aki élete minden pillanatában magyarnak érzi magát.
