Új Szó, 2012. május (65. évfolyam, 101-125. szám)
2012-05-22 / 117. szám, kedd
20 Keddi faggató ÚJ SZÓ 2012. MÁJUS 22. www.ujszo.com Takács András: Vagyunk még páran, akik az évtizedek során elvégzett munka eredményeiről mesélni tudunk - de mi lesz, ha mi, mesélők elmegyünk? Élni segít, ha kimondjuk az igazat (Somogyi Tibor felvétele) Néptánc-koreográfus és hagyományőrző, gondolkodó és dokumentarista, művész és egyszemélyes kultúrmisszió, véleményalkotó és örökmozgó, nyíltszavú és magyar. Egyszóval ember, embermester a szó legszorosabb értelmében. MIKLÓSI PÉTER Takács András oly sok jelzőt kapott már, hogy nyugodtan lehet belőle válogatni. Kettesben többször elbeszélgettünk hosszabban is (mi több: az 1968-at követő s politikailag megbélyegző, „sufniba” parancsoló korszak egy időköze mindkettőnket a Csemadok egyazon irodahelyiségébe kommandírozott), de most avval a szándékkal ültünk le szembe egymással, hogy válaszol kérdéseimre. Csevejünk előestéjén érkeztél vissza Pozsonyba Sajó- tibáról. Mit jelent számodra az a falucska, amelynek születésedkor, 1931-ben, másfélszáz lakosa volt, ahol az apád- amerikás magyarként az öt Detroitban töltött év alatt összerobotolt vagyonkájával- a második gazda lett? Talán banális, amit mondok, de a szülőfalum. Az ott töltött gyerekkor bő másfél évtizede alatt erősen összenőttünk, így hatvan-hetven esztendő múltán is hazajárok oda. Elszomorító viszont, hogy amíg a második világháború után is még vagy 150 lakosa volt a színmagyar Sajótibának, napjainkban csupán 60-70 lélek lakja. Máig tart a front utáni elvándorlás, noha lakniuk lenne hol a fiataloknak, de munka az nincs. Egész Gömörben nincs munka. Odafelé utazva a vonatból figyeltem a tájat. Zólyom után észrevenni, mennyire szegényedünk; Losoncot elhagyva pedig egyre lehangolóbb, egyre mostohább vidéken fut a gyors. Miért jársz haza? Akár csak két-három napra is, 81 évesen?! Mert hatvan esztendeje Pozsonyban élek ugyan, de visszanézve, hív a szülőföld. A szülői házban a bátyám él lassacskán három éve ágyhoz kötött, mozdulni-beszélni képtelen betegként, őt szintén jólesik meglátogatnom. Jól mondom, hogy a falu nyilván mindmáig olyan kicsi, mint egy kisunoka a felnőttek között? Jól mondod. Ott húzódik meg a gömöri erdők ölelésében. Talán ha két-három új ház épült nálunk 1945 óta. Már a front nyomait eltüntetni is emberpróbáló feladat volt, hiszen minden egyes épület kárt szenvedett. Az éles harcok első vonala három hétre pont itt torpant meg. Tibába a németek fészkelték be magukat, Csol- tón, a szomszéd faluban a szovjet hadsereg állomásozott. Hát a falubélijeid? Az a pár tucat lélek, aki máig helyben maradt, nagyon megváltozott? Nagyon. Megszűnt a falu hagyományos társadalmi élete, mert a körülmények is megváltoztak, amelyek azt éltették. A kisbirtokon gazdálkodó élet sajátja volt, hogy a falusiak egymásra voltak utalva. Bizonyos munkálatokat, tetszik vagy nem, együtt kellett elvégezni, amivel társasági összejövetel is járt. A lekvárfőzéstől a kukorica- fosztáson át a házépítésig szinte mindentközösen végeztek. De legalább az illatosán bársonyos szilvórium - az még a régi? Az bizony! Sajnálhatod, hogy kocsival jöttél, belekor- tyinthatnánk... Életed első tizenöt-húsz évéről egy alkalommal azt mondtad: olyan volt az, mint a mesebeli legkisebb fiú vándorlása. Már akkoriban és tudatosan olyannak érezted a veled történteket, vagy a múló évtizedek homokszemcséi csiszolták olybá a régi idők emlékeit? Inkább a múló idő az, ami az emlékeket szépíti. Az első időszak, amit a falumtól távol töltöttem, az inkább az elhessentett fiú esete volt a kényszerű hűtlenséggel. Ugyanis 1947-ben nálunk csak szlovák iskolát nyitottak, pedig Sajóti- bán még a hivatalvezetők sem tudtak szlovákul. Számomra ezzel elkezdődött a zöldhatáron való átszökdösés korszaka, és tartott egészen 1950-ig, amikor megnyílhatott Kassán a magyar tannyelvű ipari, Pozsonyban a pedagógiai, Komáromban az általános középiskola. Tanulmányaim miskolci évei után Komáromba kerültem, de csak november derekáig maradhattam a nappali tagozaton. Faluhelyen akkoriban már erősen szorongatták a parasztot, így apámat is. Ráadásul otthon lakó bátyámat behívták munkaszolgálatos katonának, apám meg ott maradt a maga 67 évével, a gazdasággal, a háború okozta tetemes kárral, a minden haszon elkonfis- kálásával; tőle ezért nem várhattam el a komáromi diákélet finanszírozását. Átléptem hát a távúton tanulók közé, följöttem Pozsonyba, és a Szlovák Állami Népi Együttes hivatásos táncosa lettem, nem sokkal később pedig a Csemadok táncszakelőadója. Útravalóul mit adott neked az egykori bencés gimnázium Komáromban, még ha diákként rövid időt is töltöttél a falai között? Az elindulást. Az ország minden sarkából jöttek oda a diákok, és szinte napok alatt közösséggé kovácsolódtunk. Számomra sok tekintetben mindmáig ez a kovásza a felvidéki tudatnak, mondhatnám öntudatnak. És talán itt ragadt rám az a küldetéstudat, ami életelvként kapcsolódik a munkámhoz. A néptánc iránti érdeklődéseddel, tehetségeddel már gyermekkorodban is kiváltál a társaid közül? Nem. Sajótibán ugyanolyan voltam, mint a többi gyerek. Eszerint a folklorista benső mocorgása is Miskolcnak, az ottani NÉKOSZ-nak köszönhető? Vagy ma már lényegtelen kérdés: ha nem kerülsz oda, akkor talán meg sem igéz a néptánc? A NÉKOSZ elsősorban a tanulás lehetőségét adta. És közben belénk nevelte az önzetlen segíteni akarás tudatát. Igaz, nekem valóban annak felismerését is, hogy például a csárdás egy csoda! Ha nem sodor oda az élet, ki tudja, hová vet a sors... A szülőfalud határában hosszan veszteglő front, vagy a jogfosztottságnak a határon való átszökdöséssel járó emlékei mostanában is még gondolatban, vagy jobbára már csak álmaidban térnek vissza? Gondolatban. És egyre gyakrabban. Azok a régi dolgok az ébren létemet foglalkoztatják, noha bőven akad, ami így is már fakuló emlék. Fogalmam sincs például, hogy a négy miskolci diákév alatt hányszor szöktem át a határon. Eszemben sem volt húzni a strigulákat, viszont minden egyes ha- társzegés maga volt a kaland. A legélénkebben mégis arra a históriára emlékszem, amikor 1947 húsvétjára hazafelé igyekeztem. Barátaim szavára nem a megszokott útvonalon vágtam neki gyalog a határnak Szi- lice, Jolsvafő, Aggtelek irányában, hanem a rövidebb szakaszon Lénártfala felől. Mit ad az ég, az ismeretlen terepen rögvest elkaptak. Hogy bekísértek az őrségre, arra még emlékszem, de abból, ami azután következett, csak a parancsnok pofonjaira. Aki a sűrű gömöri erdők ölén nevelkedett, abba némi szorongás, egy kis félsz is be- leplántálódott? Az utóbbi sohasem kerített hatalmába. Más kérdés, ha az ember idegen erdőben lépdel, könnyen bizonytalanná válhat. Különösen, ha suhancként éjszaka szökdös át olyan területen, ahol lépten-nyomon előtoppanhatott a finánc, a katona. Ilyenkor minden nesz, minden zörej másnak tűnt, mint a házunk mögött húzódó erdőkben gombázva, jószágot legeltetve. Hát a múlt század harmincas-negyvenes éveinek Rozsnyója hogyan él emlékezetedben? Élénken. Szerencsére, a város főtere és legalább egy, a Csúcsom felé nyíló utca nem lett az enyészeté. Egykori képüket mutatják mindmáig. A város főterén volt a piac, diákként én is oda jártam eladni, ami otthon megtermett. És amikor 1941-ben Rozsnyón elkezdtem a polgári iskolát, a mi szerény falucskánkhoz képest óriási városnak tűnt. Nem bóknak szánom, de a munkád évtizedes szívóssága láttán mondom: a kötelességtudatod példaértékű. Ennek hol keresendők a gyökerei? Otthon. A szülői házban. Úgy látszik, belenevelhető az emberbe. Mert a parasztgazdaság, az parasztgazdaság. Ott a gyerek nemcsak azt csinálja, amit mondanak neki, hanem egy bizonyos gyakorlat és megszokás után önállósodni kezd. Már nem szükséges mellé a felnőtt, ha kimegy az istállóba ellátni a jószágot. Ha befogták az ökröt és föltették az ekét, akkor hála az előnevelési időszaknak a legényke tudta, hogy azt a munkát becsületesen illendő elvégezni, különben hamarosan kiderül a kontármunka. Ezt még odahaza belém nevelték. Életed ezért lenne maga a készenlét? Munkabírásodra, tréfából, kutyafuttában egy rímecskét is összeeszkábál- tam: Kinek teste-lelke örökmozgásra született / békét nem köthet az, csak fegyver- szünetet! Ráhibáztam a lelki alkatodra? Rá. Mert mindig valamilyen belső kényszer hajt tenni valamit. Ennek tudatában nem sajnálod, hogy ha nem is atomjaira, de mára részecskéire hullott a Csemadok? Sajnálom. És megmondom, mit sajnálok még: hogy most veszni látszik annyi minden abból, amibe rengeteg energiát, életerőt, elképzelést, vágyat öltünk, amikor negyvenkilenc- ben-ötvenben a szlovákiai magyarság elkezdhette az újjászerveződését. Amikor mindazok, akik az ország minden részéből fiatalon fölkerültünk a fokozatosan formálódó szellemi központjainkba, ahová „csak” a tenni akarásunkat hoztuk magunkkal, a tudást menet közben szereztük hozzá. Mégis mi mindent sikerült létrehozni a Csemadok égisze alatt! Mindez, hatvan év távlatából, már csak romantikus reminiszcencia? Inkább éltető emlék. A továbbélést segítő emlék. Konkrét példaként itt a táncmozgalom. 1949-ben egyetlen tánccsoportunk sem volt, 1954-ben viszont már 126 együttessel büszkélkedhettünk. Ekkoriban az állandó teremteni akarás meg a jó példák követése a semmiből kényszerített rá bennünket arra, hogy megalakítsunk egy hivatásos szlovákiai magyar népi együttest. Amikor ezt a szilárd támaszt egyetlen tollvonással kihúzták a lábunk alól, akkor rövid idő alatt csak azért is létrejött a félhivatásos táncegyüttes; 1989 után pedig bizonyos módosításokkal ugyan, de újra meglett a hivatásos együttes. Ezzel csupán jelezni akartam, hogy ma talán sehol sem tartanánk, ha a hajdani NÉPES adminisztratív felszámolása után egy rálegyintéssel azt mondjuk: kár a gőzért, hagyjuk abba... 1989 előtt a formalizmus, a korszellem nem tenyereit rá túlzott mértékben a Csemadok mindennapi tevékenységére? Visszakérdezek. Mondj egyetlen olyan korszakot, amikor annak szellemi életére nem voltak befolyással az adott kor körülményei! Kár szépíteni, a Csemadok berkeiben is jócskán dúlt a formalizmus, az alkalmazkodás, az aktuális politikai vezetés iránti szolgalelkűség, de ugyanitt izmosodott meg az a gerincerősítő ellenállás is, ami először 1968-ban, majd a normalizáció húsz évét követően 1989-ben jelentkezett. Nem szólva arról, hogy megalkuvás nélkül magyarnak lenni Szlovákiában dupla kihívás. Az elmúlt hatvan esztendőben okosan sáfárkodtunk az értékeinkkel? Vagy elsá- fárkodjuk, ami a sajátunk? Tékozló örökhagyók vagyunk. Például azt sohasem fogja megbocsátani az utókor, hogy évtizedekre visszamenőleg szinte teljes mértékben hiányzik az elért eredményeink hiteles és részletes dokumentálása. Legföljebb töredékes mozaikról beszélhetünk, de nincs meg az átgondoltan gyűjtött egész. Jelenleg vagyunk még páran, akik mesélni tudunk az elvégzett munka eredményeiről, tanulságos buktatóiról - de mi lesz, ha mi, a mesélők elmegyünk? Bő hatvan esztendő alatt képtelenek voltunk egy önálló néprajzi múzeum létrehozására, egy önálló dokumentációs központ megteremtésére, a valaha szép számban volt szlovákiai magyar lapok szellemi vitáinak összegzésére, a kórusok és az amatőrszínházi mozgalom művészi sikereinek tárgyilagos felmutatására; vagy csak annak őszinte megvitatására, hogy miért népszerű mindmáig Východnán a folklórfesztivál, mi viszont miért nem tudtuk megőrizni Zselízt meg Gombaszögöt? És még sorolhatnám, amit „elfelejtünk” az örököseinkre hagyni. Segít élni, ha kimondjuk az igazat? Segít. Mert tehetetlen haragodban kevésbé kapsz gutaütést. És máris legalább ketten birtokolják a dühítő igazság terhét. Sohasem érezted úgy, hogy torkig vagy az egésszel? De. Szerencsére ezek csak pillanatnyi átmenetek voltak. Munkával sikerült túltenni magam rajtuk. Nem sajnálod, hogy Mogyoródi Pista bácsi műhelyében nem álltái asztalosnak, ahogy annakidejénapádakarta? Nem. Bár azt a munkát is biztosan szerettem volna. De a tánc lett az élethivatásom. Pár éve a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma beszélgetősorozatának vendége voltál. Akkor, 75 évesen, peckesen, legényesen eljártál ott egy rövid verbunkot. Ma is eljárnád még? El. Óhajtod?!
