Új Szó, 2012. május (65. évfolyam, 101-125. szám)

2012-05-12 / 109. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. MÁJUS 12. Szalon 23 „A műveltség súlya csökkent. Ma már nincs olyan rangja az irodalomnak, mint volt egykor. A félműveltség korában élünk." Egyetlen szempont létezik: a minőség Mi hiányzik a szlovákiai magyar szellemi életből, létezik-e ideológiamen­tes értelmiségi pozíció, van-e jövője a könyv­nek? Szigeti Lászlóval, a Kalligram Kiadó igazga­tójával Sánta Szilárd és Gazdag József beszél­getett. KOMÁROMI SZALON Esterházy Péter egyszer a „nemzet napszámosának” nevezete önt, hozzátéve, hogy boldog lehet a szlová­kiai magyarság, ha ilyen kul­túraszervezője van; Adam Michnik esszéista szerint pedig a lengyeleknek hiány­érzetük lehet, mert hiába vannak 40 millióan, s hiába volt pápájuk, Lech Walesájuk és Szolidaritásuk - nem volt Szigeti Lászlójuk. Ez az egy­értelműen pozitív megítélés idehaza hiányzik: a szlováki­ai magyarok körében Szigeti László megosztó személyi­ségnek tűnik. Érzékeli ezt? Érzékelem. Hogy miért van ez így, arra nagyon egyszerű a válasz. Michniket és Esterhá­zy is másképp látják a nemzeti radikálisok, és másképp a mér­sékeltek. Csak kívülről nézve próféták a saját hazájukban. Mindketten olyan értelmisé­giek, akiknek határozott véle­ményük van a világ dolgairól, s ez többekből ellenszenvet vált ki. Már mindkettőjükre rásütötték, hogy hazaárulók. Természetesen nem hozzájuk mérem magam, csak azt próbá­lom szemléltetni, hogy mindig azok a megosztó személyisé­gek, akik akkor is vállalják a véleményüket, ha éppen szem­be kell fordulniuk az általános trendekkel. Könyvkiadóként is szembe­fordul a trendekkel? Újságíróként, színházi dra­maturgként és könyvkiadóként is egyetlen szempontot tartot­tam igazán fontosnak: a minő­séget. Amikor 1991-ben meg­alakult a Kalligram, legfeljebb azt tudhattam, milyen egy jó mondat, egy jól megszerkesz­tett szöveg. A könyvkiadással kapcsolatos dolgokat - a gyár­tástól a kereskedelemig - utóbb kellett megtanulnom. Ezzel ment el a rendszerváltást köve­tő első évtizedem. S ez vezetett odáig, hogy ma már nemcsak a könyvkiadás terén vállalkozom. A kultúrából ugyanis nehéz megélni. A családomat sem a Kalligram tartja el. Pedig a Kalligram az egyik legjelentősebb közép-európai Balról: Gazdag József, Szigeti László és Sánta Szilárd szellemi műhely, a kortárs magyar szépirodalom terén a Magvetővel együtt a legma­gasabban jegyzik. Erre sem büszke? Egy kiadó a szerzőire büszke, nem a hírnevére. Engem mindig az éppen készülő munka tölt el büszkeséggel, jelenleg a szlo­vák-magyar nagyszótár, amely kilencedik éve íródik, eddig négymillió koronát fektettünk bele, s legkésőbb 2014-ben kerül piacra. Olykor visszahal­lom, hogy nem figyelünk oda eléggé a kortárs szlovákiai ma­gyar irodalomra. Pedig nagyon is figyelünk, csak hát kevés a minőségi szöveg. Ami termé­szetes, hiszen félmilliós közös­ség vagyunk, meglepő volna, ha egymás után születnének a remekművek. Ennek ellenére évente mintegy 150-200 szlo­vákiai magyar cím jelenik meg, ami szerintem jóval több, mint amennyinek minőségi alapon létjogosultsága lenne. A többi szlovákiai magyar kiadó ezt nyilván nem így gondolja. Minden évben élénk vitát vált ki a kisebbségi kultúrára szánt állami pénzek elosztása. Tavaly többen is felrótták a Kalligramnak, hogy „túlnyer­te magát”, a legtöbbet han­goztatott bírálat pedig az volt, hogy a kisebbségi kultúrára szánt pénzből magyarországi szerzők művei jelennek meg. Erre mi a válasza? A pályázott és a megítélt tá­mogatásaink aránya a korábbi években is hasonló volt, csak akkor még nem létezett két ma­gyar párt, ezért ez nem jelentett gondot. A fennálló arányokat még a mečiari kultúrpolitika is respektálta. Hogy magyar állampolgárságú szerzők köny­veivel is pályázunk? Ez miért baj, ha a kötet a történelmi Ma­gyarország azon területeinek a múltját tárja fel, amelyet ma Szlovákiának hívnak? Jellemző módon leginkább azok rekesz- tenék ki a magyar állampolgár­ságú szerzőket, akik hívei az etnikai alapon járó állampol­gárságnak. Ezzel persze nem­csak az európaiság, hanem a magyar egység elvét is megha­zudtolják. Például Komoróczy Géza A zsidók története Ma­gyarországon című kétkötetes műve rendkívüli alapossággal tárja fel a felső-magyarországi, egyebek között a pozsonyi ma­gyar zsidók történetét. Az idén egy dokumentumgyűjteményé­vel pályáztam, tele van felföldi anyaggal. Azt is mondhatnám, könyvkiadóként így végzek nemzetegyesítő munkát. A bírálók azt nehezményez­ték, hogy a pályázati kiírás értelmében a támogatás a ki­sebbségben élő szerzők mű­veire járt volna. Csak olyan szerzőket kelle­ne támogatni, akik itt szület­tek és itt is élnek? De hiszen ez dilettantizmus. Öngettósítást eredményezne. Megmaradá­sunk érdekében minden téren a nyitottságra és a minőségre kell törekednünk. Sajnos éppen ez hiányzik a leginkább a szlová­kiai magyarságból, a minőség iránti igény. S nem is annyira a gazdasági életből hiányzik, hanem a szlovákiai magyar szellemi életből. Az oktatásból, a kultúrából. Ha most gyors közvélemény-kutatást végez­nék a jelenlévők között, hogy az utóbbi öt évben melyek vol­tak a szlovákiai magyar kiadók legjelentősebb kötetei, aligha tudnánk válaszolni. Pedig olva­só emberek vagyunk. Öt év alatt ugyanis mintegy hétszázötven szlovákiai magyar cím jelent meg. Mintegy hétszázötven! Vagy talán több is. Ez feldolgoz­hatatlan mennyiség. A könyvek többsége nem kerül be az okta­tási rendszerbe, nem kerül be a kultúrafogyasztók rendszerébe. Még az egyetlen szlovákiai ma­gyar könyvklub is úgy kerüli a magyar szerzőket, mint ördög a szenteltvizet. Csak a helyet fog­lalnák a katalógusában, s alig vásárolnák őket. A szlovákiai magyar könyvkiadás és kultúra nem rentábilis. Van egyáltalán jövője a könyvnek? A műveltség súlya csökkent, ez tény. Ma már nincs olyan rangja az irodalomnak, mint volt egykor. A minőségi kul­túra szerepe legyengült, a fél­műveltség korában élünk. Ha egy ádagos család választhat, hogy hétvégén shoppingolni megy-e, vagy inkább színház­ra, koncertre, kiállításra költi a pénzt, akkor szinte biztos, hogy a bevásárlást választja, s nem a kultúrát. Az internetes könyvkeres­kedések, amelyek futárszol­(Molnór Mónika felvétele) gálatokkal házhoz szállítják a megrendelt könyveket, le­szoktatják az olvasót arról, hogy könyvesboltba járjon. Újabban az Amazon közvet­lenül a szerzőkkel köt szerző­dést, kiiktatva a rendszerből a kiadókat. Az internetes könyvkereske­dés legnagyobb veszélye az el- lenőrizhetedenség. Egyesek azt mondják, a könyv köztulajdon, miért ne lehetne letölteni. Csak­hogy a jogi vákuumokat nehéz kezeim, ezért rengeteg a lopás az interneten. Pályáját újságíróként kezdte, s az utóbbi időben - hosszú szünet után - ismét publicisztikai írásokkal je­lentkezett. Ezek a szövegek nem könnyű olvasmányok. Hogyan születnek? Nehezen írok, minden szó­ért, műiden mondatért meg kell küzdenem a nyelvvel. A Népszabadságban publikálok, vagyis afféle körön belüli kö­rön kívüliként szólok hozzá a magyarországi eseményekhez. Igyekszem tömören írni, bevon­ni a csendet. Mert az is a nyelv része. A csendnek nemcsak az irodalomban, hanem a képző- művészetben és a zenében is fontos szerepe van, elég Kurtág- ra vagy Ligetire gondolnunk. A csend arra jó, hogy a befogadó megálljon egy pillanatra. Akit ilyen fokú szenzibi- litás és szellemi nyitottság jellemez, az miért mond le a függetlenségről, s miért vál­lal szerepet a politikában? Nem csak úgy fogalmazha­tók meg hiteles kritikai ál­lítások a közélettel kapcso­latban, ha nem kötődünk egyetlen párthoz s egyetlen ideológiához sem? A kérdés azt sugallja, hogy minden ideológia szennyes, s ezt én nem így gondolom. Poli­tikum nélkül ugyanis nem lehet társadalmat szervezni. Már az antikvitás is ideológiai alapon működött. Az ember közösségi lény, szüksége van ideológiák­ra. így vagyunk kondicionálva. Nekem nincs kizárólagos ideo­lógiai pozícióm: a három fő eu­rópai értékrend mindegyikében megtalálom magamat. Nem tudom elképzelni, hogy csak liberális, csak konzervatív vagy csak baloldali legyek. Viszont aki hatalmi pozícióba kerül, az nem gondolkodhat tovább füg­getlen értelmiségiként, mert politikaüag elkötelezi magát, igen, a pénz mellett is, hiszen a parlamenti demokrácia arra jogosítja fel a politikust, hogy az adófizetők pénzével gazdál­kodjon. Ez miért lenne baj? El kellene hinnünk, hogy a másik sem akar rosszat, s ha tévúton jár, nem szidni kellene, hanem segíteni neki. Én a Híd válasz­tója vagyok, de nem gondolom azt, hogy az MKP rosszat akar. Nemzetstratégiai kérdésekben nem értek egyet az MKP csúcs- vezetésével, de ez a vélemény- különbség nem vonja kétségbe a másik identitását. A párbeszéd rendkívül fontos, s ami talán még fontosabb: megérteni a másik érveit. Ez a párbeszéd volna a szlo­vákiai magyar értelmiség leg­fontosabb feladata? Ez a politikus feladata. Az értelmiségé a kényes kérdések boncolgatása. Kilencven éve képtelenek vagyunk megbe­szélni az igazán fontos dolgo­kat. Nem tisztáztuk, milyen a viszonyunk Szlovákiához és milyen Magyarországhoz. Er­ről higgadt párbeszédet kellene folytatnunk, mert ha érzelmi alapon döntünk, indulatból, ak­kor könnyen csapdába esünk. Az indulat irracionális megol­dásokat szül. A szüleim titok­ban arról ábrándoztak, hogy Dunaszerdahely újra Magyar- ország része lesz. Én már ra­cionálisabban gondolkodom. A közösségünk javát szolgáló költségvetési keretekről ugyan­is a szlovák parlamentben dön­tenek. S hozzáteszem: békében akarok élni. A szlovákiai ma­gyarság érettségét jelezné, ha értelmisége nyíltan vitatkozna ezekről a kérdésekről. Lejegyezte: G. J. (Elhangzott a Komáromi Sza­lon május 2-i beszélgetőestjén.) Téma:„Lúbizlak Titu! fjjf Beszélgetés a kétnyelvűségről, a matricakampányról és a kisebbségi nyelvtörvényről. Vendégek: Szalay Zoltán jogász, Orosz Örs geográfus Az est házigazdája: Kocur László újságíró Médiapartner: Új Szó Helyszín: Mokka kávézó, Révkomárom, Megye utca (Župná) 11., időpont: 2012. május 16., szerda, 18:00 óra. A belépés díjtalan, a szervezők mindenkit szeretettel várnak.

Next

/
Thumbnails
Contents