Új Szó, 2012. május (65. évfolyam, 101-125. szám)
2012-05-02 / 101. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. MÁJUS 2. Horgász 17 Lehet, hogy új folyó után kellene nézni, valami érintetlenebb vizet keresni, ha van ilyen egyáltalán Április végi vízparti tülekedés A tavaszi peca nem a nagy halakról szól (Somogyi Tibor felvételei) „Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,” tolakszik elő József Attila ifjúkori versének sora. Eddig csak a kollégám által küldött fotók fölött volt módom dünnyögni, nézegetni, hol jártak, mit fogtak. Persze, semmi eget rengetőt: bodorkát, jaszkót, pirosszárnyút. Na, de most már én is kimozdulok! KÖVESD1 KÁROLY Évekig rohantam ki fölöslegesen túl korán, amikor úgysem volt szabad szinte semmit fogni, nem is ettek a halak, de hát türelmetlen az ember. Most kivártam az április végét, ki-kinézve az ablakon a hőmérőre, sarjadó fűre, öltözködő fákra. Igaz, a tilalom kemény demotivációs erő, hiszen fajlagos védelem alatt áll szinte minden. A tavak is csak két hét múlva nyílnak. De legalább levegőzni, ugye. Ha fogok is, visszaengedem, az első peca mindig erről szól. Ügetés a vízhez. Felfokozott várakozással pakolom le a cuccot a Kis-Duna partján, nagyot slukkolok a tavaszi levegőből, és a finomszerelék már landol is a langóban. A kicsi horgon néhány csonti, jöhet a tesztelés. Nem etetek, csak ízlelgetem a vizet, s figyelek, van-e mozgás. A túloldali lombsátor alatt loccsan valami, talán balin csapott a küszök közé, amelyek a lábam előtt is kecses táncot lejtenek. A víz búzája, szokták mondani a szélhajtóra, találóan. Kapás helyett azonban egyelőre kutyasétáltatók a közeli faluból, följebb fegyverropogás, majd beindul a kajakosok rohama. Az előőrs még jólnevelt: integetnek, odakiabálnak, eszik-e a hal. Meg sok szerencsét. Angyali béke, mígnem. Éppen József Attilát folytatom, hogy aszon- gya: „Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!”, de nem az ég rikkant, hanem ordítozó társaság közeledik fentről. Rosz- szat sejtek, s valóban: az egyik kajak egyenesen engem, pontosabban a botomat veszi célba. A srácok láthatóan nem urai a helyzetnek és a lélekvesztőnek, ki kell kapnom a botot, mielőtt elgázolnák és összetörnék. Az ingatag jószág orra a lábam előtt ütődik a partnak, egyikük bele- toccsan a vízbe, a kajak borul, ordítva röhög a társaság, és ott dagonyázik előttem, felkavarva az iszapot, vüággá űzve a halat. Mintha ott sem lennék. Nagy nehezen összeszedik magukat, és csujjogatva elhúznak. Vissza se szólnak, hogy elnézést, nem így gondoltuk. Nem tudom, miért hiszik, hogy egyedül vannak a vüágon. Megpróbálok lehiggadni, és élvezni a napot. Nehezen megy, mert valahogy nyoma sincs a tegnapi jó időnek. Legalább tíz fokot zuhant a hőmérséklet - hiába, ez az én formám -, a szél is nekikeseredik, a felhők is egyre barátságtalanabbul gyülekeznek. Fel kell vennem a szvettert, az esőköpeny természetesen otthon maradt, jól nézünk ki. Kapkodom a fejem, hová fogok behúzódni, ha elered az eső. Hirtelen megdöccen az ágasra tett bot vége, odaütök. Tenyeres laposkeszeg virgonckodik az apró horgon, locsog, méltatlankodik, mi ez a goromba bánásmód, de miután kíméletesen visszaengedem, boldogan elinal. Később még egy jön, az előbbi testvére. Most kezdem csak sajnálni, hogy nem szereztem esőgilisztát, hátha valami nagyobbacska élményt is szerezhetnék magamnak. Lehet, hogy kenyérrózsát kéne kipróbálnom? Vagy kukoricát? Úgy döntök, marad a csali, de új helyen. Lejjebb ballagok, újabb öböl, bevetem a horgot. A túloldalon két nagy böhöm dzsippel zajos társaság érkezik, tüzet raknak, csattog a fejsze, etetőanyaggal bombázzák a vizet. Ezek se bodorkázni jöttek: mint a ka- tyusák a világháborúban, merednek az égnek a rod-podos ütegek. Mintha nem is lenne pontytilalom. Annyira teli van velük a környék, hogy felcihelő- döm, és ismét tovább ballagok. Szeretem a keresgélő horgászatot, mindig a gyermekkoromat juttatja eszembe, amikor a kis folyón az öblök, forgók lakóját, a domolykókirályt kerestük, és próbáltuk horogra csalni egy- egy cserebogárral pöcögtetve. Megnyugodnék, de egyre vadabbul fúj a fránya szél, később cseperegni kezd. A fene megette az üyen pecát. Azért kicserdítek néhány bodrit, jaszkót, mennek is vissza. A szokott helyen, a nádas alatt már forognak a dévérek, hol itt, hol ott bukkan elő egy-egy farok, néhány pontyzurbolás is megugrasztja a pulzusom. A mederben harsogó rablás. Hej, de kedvemre való lenne odasuhintani a közelébe! Dehát ugye, a tilalom. Pergetni majd csak június közepétől lehet, emberi ésszel föl nem fogható, miért. Ha így haladunk, lassan egész évben tilos lesz a horgászat, s menjen mindenki a fizetős tavakra, pacnipontyot fogni. Zsolna pedig megelégszik azzal, hogy beszedi a tagdíjat. A fogási napló hátlapján levő reklám Norvégiába invitál, a trondheimi Mordokra küldi a hazai pecást, míg az engedélyen terepjárókat reklámoznak. Menjünk az Ebróra, a Pora, aki közel lakik a határhoz, Magyarországra, ahol az ívási idő néhány hetére vonatkozik a tilalom, és nem fél évre. Na de ne keseregjünk, pecázzunk. Éppen azon morfondírozol^:, hogy új folyó után kellene néznem, valami érintetlenebb vizet keresni (ha még van ilyen a világon), mert innen lassan kiűzi a békés pecást a kutyás, kajakos, szemetelő, ordibáló csürhe, amikor megdobban a szívem a látványtól: egy jókora ponty andalog el előttem. Szinte a lábam alatt. Az sem zavarja, hogy ott tornyosulok a víz fölé. Csak úgy úszkál magának, lomhán, mintha keresne valamit. Talán az ívóhelyet jött szemrevételezni? Vagy azt vizslatja, talál-e valami ehetőt? Csak úgy próbaképpen felkínálom neki a csonticsokrot, az orra elé engedve a horgot. Elegánsan kikerüli. De finnyás vagy! Na, majd nyáron megnézlek magamnak. Bár a víz még hideg, a közeli napokra nyári meleget jósolnak. Lehet, hogy hamarosan elkezdik a nászukat az aranyhasúak? Még érkezik egy szép jászkeszeg, de a szák száraz marad, minden halat visszaengedtem. Hanem a szél elükével egyre inkább nekivadul az eső, ideje csomagolni, ha nem akarok bőrig ázni. Igazi április volt ma: napsütés, szél, eső, már csak a hó hiányzott. De azért jó volt levegőzni, s egyre jobb lesz, ha az idő is úgy akarja. Görbüljön a bot! Összefutok a szomszéddal, aki panaszkodik. Az ismert érveket sorolja ő is: Szlovákiában csak fél évig lehet horgászni az egész éves engedéllyel. Megrögzött tavi pontyozó lévén, türelmetlenül várja a szezonkezdést, bár ezzel kapcsolatban sem veri magát a földhöz a lelkesedéstől. Kiesődül a sok horgász a tópartra, ahol egymást keresztbe hajigálva, össze-vissza szur- kálva a sok ősszel telepített, gyanútlan halat, kifogják a megengedett két potykát, aztán az egész évadnak annyi. Már a szezonnyitó versenyek is fizetősek, a főváros egyik tavacskáján pedig, ahová egy-két órára kikocog, egész nyáron előnyben vannak a fürdő- zők. Egyebütt meg ellepik a vízpartot a nyaralóknak álcázott családi házak, szaporodnak a kerítések, amelyek elzárják a horgászt a víztől. Mondom neki: gyere velem a Kis-Dunára vagy a Morvára. Nem is értem, milyen élményt tud nyújtani neked egy városi műanyag tó a panelrengeteg árnyékában, ahol madárdal helyett a város zajai vesznek körül, virágillat helyett benzin gőzt szagolsz? Fogadkozik, idén másképp lesz, jön ó is a természetes vizekre. Igaz, újra kell tanulnia az alapokat, hiszen a folyóvízi peca nem azonos a „csak úgy besuhintom valahová az önetetősti’-féle horgászattal. Ötven fölött tanulja újra a horgászat minden csínját-bínját? Igen, mondom neki. Sosem késő. Lehet, hogy nem négy-öt ponty lesz a fogásod egész évben, hanem negyven-öt- ven máma, keszeg, balin, csuka, megspékelve egy-két igazi vadponttyal, de legalább elmondhatod, hogy visszatértél a természethez. Nem kétséges, melyik a vonzóbb. Kövi A Horgász melléklet legközelebb 2012. május 16-átj jelenik meg. Ötleteiket, beszámolóikat a horgasz@ujszo.com címen oszthatják meg velünk. HETI TIPP Mű-, vagy természetes csali? AJÁNLÓ Barátom Amerikából hozott nekem vagy tíz éve egy zacskó- nyi műgilisztát. Pontosabban nem is tudom, giliszta-e az a tucatnyi recés, fekete színű műféreg, amelyek azóta is valamelyik dobozban hevernek. Néha kézbe vettem őket, majd vissza is tettem, és elővettem a jól bevált eső- vagy trágyagilisztát. A közben eltelt évtized alatt egyre több üyen műmütyür jött be hozzánk, nagy hírveréssel és reklámhadjárattal körítve, hogy (hogyan másképp?) ezek az igaziak, minden más avítt, bóvli. A műcsalik készítői odáig elmentek, hogy ma már a legegyszerűbb csontkukacot is képesek legyártani, és különböző színekben forgalmazni. Mondván: ezt nem tudja letépni a hal a horogról, ízesítve van, meg esztétiku- sabb is. (Valamilyen érvekkel csak el kell adni.) Nem tudom, milyen esztétikai ismeretekkel bírnak a jászok, keszegek, pontyok, de élek a gyanúval, hogy ők inkább a fehérjét, a tápanyagot keresik, s nem kísérleteznek. A műcsaligyártók forgalmáról sem igen álmodoznak. Tévedés ne essék, nem vagyok ellensége az értelmes újításoknak. A technopufi, amely könnyű fajsúlyánál fogva meglebegteti a kukoricaszemet, a sebesült kishalat kiválóan imitáló twister, gumihal, a sokat bizonyított rapalák tömkelegé nagyon leleményes dolog, és forradalmasította a pecát. A műlegyek szerepét senki sem vitatja. A feromon-készítmények fogós- ságát magam is számtalanszor tapasztaltam; ha nem evett a hal, a csalira spriccentett vagy csöppentett pltrabite olykor csodára volt képes. De azért mindennek van határa. A giliszta azért giliszta marad, az izgő-mozgó csonticsokrot sem képes semmilyen műanyag helyettesíteni. Tavasszal a halak, a hosszú koplalás után, és az ívás előtti erőgyűjtés során ki vannak éhezve a fehérjére, és kere- sik-kutatják a természetes táplálékot. Az imitációknak akkor lehet szerepük, ha a döglesztő kánikulában finnyás a hal, és kísérletezni kell, hogy becsapjuk. Bár ilyenkor a trükkök sem szoktak segíteni, (-kk-)