Új Szó, 2012. április (65. évfolyam, 78-100. szám)

2012-04-04 / 80. szám, szerda

8 Kultúra ÚJ SZÓ 2012. ÁPRILIS 4. www.ujszo.com RÖVIDEN Ma ismét Új Szó Stúdió Az Új Szó internetes beszélgetéssorozatának történetében először foglalkozunk kultúrával, azon belül filmmel és szín­házzal. Vendégünk Bárdos Judit, a Pozsonyi Színművészeti Egyetem negyedéves hallgatója, aki a napokban kapta meg a legrégibb hazai filmművészeti díjat, az Igricet A ház című film főszerepében nyújtott teljesítményéért. Maga a film, Zuzana Liová rendező alkotása szintén Igric-díjat kapott. Ez a film harmadik hazai díja, de nemzetközi porondon is siker­rel mutatták be. Bárdos Judit 23 évesen a Szlovák Nemzeti Színház öt előadásában játszik, és nemrég a Komáromi Jókai Színházban is bemutatkozott. A beszélgetés ma délutántól megtekinthető az Új Szó Online-on, írott változatát szombati számunkban olvashatják, (juk) Houston filmje augusztusban New York. Whitney Houston rajongói már láthatják a kö­zelmúltban elhunyt sztár utolsó filmjének előzetesét. A Spark­le című zenés dráma augusztusban kerül az amerikai mozik­ba. A film trailerét hétfőn mutatták be az NBC Today című műsorában. Az 1976-ban készült Irene Cara-film új feldolgo­zásában Houston három tehetségesen éneklő lány anyját játssza, akiket szárnyára kap a hírnév, de nehezen dolgozzák fel a sikert, és a drogok rabjává válnak. Houston egyik produ­cere is volt a filmnek, amelyet már leforgattak, amikor február 11 -én, a Grammy-díjkiosztó gála előestéjén elhunyt. (MTI) Redford a Watergate-ügyről forgat London. A dokumentumfilmek vették át a tényfeltáró új­ságírás szerepét - nyilatkozta Robert Redford a BBC-nek ab­ból az alkalomból, hogy ebben a hónapban részt vesz a lon­doni Sundance Fümfesztiválon, ahova számos dokumen­tumfilmmel érkezik. A The New York Times online kiadása arról számolt be, hogy Redford a Discovery Channel számára dokumentumfilmet forgat a Watergate-ügyről. (MTI) Barátok közt a Vár folyóirat szerkesztői A kultúra örökítői NAGY ERIKA A Komáromi Jókai Színházban vendégszerepei Papp Zoltán, a színházi szakma polihisztora Színház és politika Dunaszerdahely. Ismerős­ként üdvözölte a székesfehér­vári Vár irodalmi és közéleti fo­lyóirat munkatársait az Arthe Cafe nagyszámú közönsége, ugyanis másodszor látogattak ide a Szlovákiai Magyar írók Társasága (SZMÍT) meghívá­sára. A folyókat gazdája a Szent István Művelődési Ház, illetve a székesfehérvári római katolikus püspökség. Az est hangulatának fokozá­sa érdekében Mucha Attila, a Fiatal írók Körének (FÍK) tagja megzenésített versekkel lépett a közönség elé. Bobory Zoltán író, költő, a folyókat főszer­kesztője és a Vörösmarty Tár­saság elnöke megjegyezte, a munkakapcsolatokon túl már régen kialakultak a határokon átívelő barátságok is, így baráti beszélgetéssé vált a csütörtök esti találkozó is. Zkig Árpád, az est házigazdája évek óta részt­vevője a Határon túli magyar irodalom napjai Székesfehér­váron című rendezvénysoro­zatnak, ahol a légkör mindig bensőséges, a közönség pedig érdeklődő. Gyakran ír ő maga is a folyóiratba, sőt a Vár-díjat is magáénak tudhatja. A lap negyedévente jelenik meg, versek és szépprózai művek mellett könyvismerte­téseket, képzőművészeti témá­jú írásokat és közéleti tudósítá­sokat is közöl. A bemutatkozás mellett felolvasások tették tar­talmasabbá az estet, bizonyíték erre, hogy László Zsolt, Heiter Tamás és Saitos Lajos szerkesz­tők verseinek hatása tükröző­dött a közönség arcán. Az est végén Hodossy Gyula, az SZMÍT elnöke biztosította a vendégeket arról, hogy van jö­vője az évek óta tartó értékes, szakmai és baráti kapcsolat­nak. A költészet napján, április 11 -én az egykori királyi székhe­lyen vendégül látják Kulcsár Ferencet, Zirig rúpádot, Rajko- vics Pétert, a FÍK elnökét, és Hajtman Koméit, a vezetőség tagját. Több mint 160 színházi szerep van a háta mö­gött, számtalan rádiójá­ték, film, tévéjáték. Drámák, hangjátékok, esszék, színháztörténet, versek. Rendezett szín­házban, díszletet, jelme­zeket tervezett előadása­ihoz. Több hangszeren játszik... VARGA EMESE A Caligula helytartója komá­romi próbafolyamata alatt be­szélgettünk hosszú órákon át. Már akkor tudtam, hogy ke­mény küzdelem vár rám, ami­kor majd megpróbálom a több­órányi anyagot néhány bekez­désbe sűríteni. Hogy kezdődött a színházi pályafutása? A színházhoz való kötődé­sem tulajdonképpen véletlenek sorozatának a következménye. Én ugyanis gyerekkorom óta költő akartam lenni. Már ka­maszfejjel nagyon komolyan tanultam a verstant, természe­tesen rengeteg verset olvas­tam, komoly munkát végeztem azért, hogy minden versformá­ban „folyékonyan” írjak. Akar­tam én prózát, s leginkább drámát is írni, meg is tettem a későbbiek során, de a vers volt mindig a legnagyobb szerelem. Természetesen ehhez a vers­íráshoz társult, hogy mondok is verset. A színészet maga nem volt olyan nagy álom az éle­temben, de aztán valahogy mégis úgy alakult... A Déryné Színház volt az első. A Déryné Színházat úgy is hívták korábban, hogy Falu­színház. Jártuk az országot, művelődési házakban játszot­tunk. Csodálatos volt, mert vi­szonylag sok volt a szabad­időm, amit buszokon töltöt­tem, így sokat olvastam és ír­tam. Akkor írtam egész estét betöltő drámák sorát, melyek között történelmi drámák is voltak. És akkor egyszer csak a Déryné Színházban nagy szí­nész lettem. Azt mondta az igazgató, hogy Papp Zoltán a mi színházunk Sinkovits Imré­je. Én akkor még Sinkovits Im­rére, mint az Istenre néztem fel, s nagyon nagy dolog volt, hogy hozzá hasonlítottak. Kü­lönös játéka a sorsnak, hogy pár évvel később együtt játszot­tunk a Nemzeti Színházban. A következő állomás a Szolnoki Szigligeti Színház volt... A szolnoki igazgató szerző­dést ajánlott. Hívtam, hogy nézzen meg előadásokban. Mi­re ő: nincs rá szükség, ajánlot­tak, és ő hisz a barátainak. így kerültem Szolnokra. A Jóisten, mint oly sokszor, akkor is a te­nyerére kapott, mert együtt szerződtem Szolnokra a friss diplomás Székely Gáborral. Ez egy életre szóló szimpátiát ho­zott magával, onnantól kezdve szinte az egész életünket együtt éltük. Küenc évet töltöt­tünk Szolnokon, aztán jött a Nemzeti Színház, ami egy ko­moly politikai döntés volt. Fi­zettük is az árát sokáig. A ma­gyar kultúrát egy Aczél György nevű elvtárs irányította. Külö­nös, de művelt, kulturált ember volt. Akkoriban nevezték ki Pozsgai Imrét művelődési mi­niszternek. Magához rendelte Székelyt és Zsámbékit, s azt mondta: „ha maguk csinálják az országban a legjobb színhá­zat, kérem, vegyék át a poroso­dó Nemzeti Színházat”. Négy évadot töltöttek el az ország legnagyobb színházá­ban. Milyen érzés volt a nagy Nemzetiben játszani? Tele volt velünk minden lap: „ők kilencen” - így neveztek bennünket. A Nemzeti Szín­házban mi voltunk az „újak”, a „régiek” pedig: Bessenyei Fe­renc, Sinkovits Imre, Kállai Fe­renc, Őze Lajos, Agárdy Gábor, Gobbi Hilda, Törőcsik Mari, és még sorolhatnám. A régiek elő­ször szenvedélyesen, sőt néha durván elutasítottak minket. Aztán fokozatosan rájöttek, hogy mi nem azért jöttünk, hogy megegyük őket, s szelí­dülni kezdett a belső ellenállás. Aztán váratlanul 1982-ben megalakult az önálló Katona József Színház. Székely Gábor igazgatóként, Zsámbéld Gábor főrendezőként dolgozhatott tovább. A Katona pillanatok alatt lett világhírű. Peter Stein, Peter Brook tartottak nekünk mesterkurzust, majd elindul­tunk világhódító utunkra. Benne voltam az összes legen­dás előadásban: Csirkefej, Im- posztor, Revizor, Übü király, Manó... Aztán Székely Gábor kivonult a szakmából. Szeren­csére 5 év után sikerült őt rábe­szélni, hogy pályázzon meg egy színházat. így került a kezébe az Arany János Gyermek és If­júsági Színház. Ezt ő elnevezte Új Színháznak. Akkoriban már az volt a divat - ami azóta is jel­lemző rendszere a magyar színházi világnak, - hogy ha jön egy új igazgató, lecseréli az egész társulatot. Székely is ezt tette. De ő megint összehívott egy erős társulatot. Csak sajnos megint közbeszólt a politika... Egyre kevesebb értelme van ezeknek a politikai lépéseknek. Mert annak aztán semmi ér­telme nem volt, amikor Márta Istvánt kinevezték igazgatónak Székely helyére. Azóta már ki­zárólag politikai alapon dőlnek el az igazgatói pályázatok. Meg sem próbálják átszínezni, elhi­tetni, hogy egy-egy döntésnek volt esetleg szakmai része is. Hajói tudom, nem a politi­kai döntés miatt hagyta el az Új Színházat... 1994-től 98-ig volt igazgató Székely, és én 96-ban otthagy­tam az én legjobb barátomat. Fájdalmas döntés volt. Székely a színházát két végzett növen­dékére bízta: Novák Eszterre és Hargitai Ivánra. Ők életükben először voltak hivatásos szín­házban, nem ismerték a profi színházak üzemszerű menetét. Én a társulat érdekeit védve komoly összecsapásokba keve­redtem Székely Gáborral, ami­nek az lett a vége, hogy elmen­tem szakmai nyugdíjba. 98-ig még játszottam a régi szerepe­imet, amikor is sokunk megle­petésére Márta Istvánt kinevez­ték igazgatónak. Újabb színházak, újabb igazgatók - és kirúgások... Sokszor tréfálkoztam azzal, hogy engem mindenhonnan kirúgtak. De mindig tovább­lendített a sors... Amikor Al­földi „kirúgott” a Nemzetiből, azon a nyáron összefutottam Márta Pistával, aki visszahívott az Új Színházba, ahonnan most újra távozni fogok, most éppen Dörner György miatt. Nem zavarta soha, hogy ilyen gazdag életmű után, mégsem számít, úgymond, celebnek? Hogy bár tisztelik, mégsem kezelik az Önt meg­illető helyen? Nem tudom, mennyire is­mernek engem. Volt idő ami­kor televíziós és főleg rádiós munkáim miatt igen népszerű voltam. Ahhoz, hogy ma népszerű legyen az ember, olyan része kell a szakmának, ami az én gyakorlatomban nincs meg. A drámai színészek, akik Shakespeare-szerepeket játszanak, nem válnak celebbé, vagy ha mégis, akkor erős hát­szél segítségével... A szakma intellektuális része nem tud tánc- és énekvetélkedőt vezetni a televízióban. Én ezt nem tud­nám csinálni, alkatilag nem va­gyok rá alkalmas. Hát akkor mit celebizáljanak rajtam? A politikai szelekkel mennyire kellett szembesze­gülnie? Számos Csurka-drámában játszottam pályám során. Aminek következményeként a szakma liberálisabb része jobb oldalra sorolt. Holott nem tö­rődtem én azzal, hogy Csurka jobbról vagy balról van-e? Közben mindig a szabad gon­dolkodást hirdető színházak­ban játszottam... Veszélyes dolog beleszólni a politika nagy játszmáiba. Én történész vagyok, ismerem a történel­met. Az Árpád-kortól napjain­kig. A történelem teljes isme­retében azt tudom mondani, hogy nem láttam még olyan politikai koncepciót, amely megoldást hozott volna. Ha a politikai koncepciók nem hoznak megoldást, hol keressük a kiutat? Hogy mitől megy előre a vi­lág? Illetve hogy egyáltalán előre megy-e? Hogy miért hi­szünk Istenben? Mert kell, hogy legyen. Ugyanúgy hi­szünk a társadalmi jövőben is. Hogy majdcsak kialakul vala­mi ebből. Muszáj hinni. Mert különben értelmetlen az élet. Barakiás és Petronius pár­viadala a Caligula helytartó­jában mutat lehetőséget a továbblépésre? Nem tudom megoldani ezt a kérdést sem Petronius, sem Barakiás oldaláról. Ahogy a szerző, Székely János sem oldja meg. Ennek a nagy pár­viadalnak nincs győztese. Rendkívül jó darabról van szó, és egy fontos filozófiai műről. De mindig baj volt azokkal a filozófiákkal, ame­lyek tudták a megoldást. Mert az rögtön dogmává mereve­dett. Borzalmasan izgalmas játszani Barakiás szerepét, mert percről percre változik, megindul-összeomlik. Épp­úgy, ahogy az emberi gondol­kodás próbál előre haladni, de mindig visszapottyan. Én alapvetően optimista ember vagyok, aki azt remélné, hogy Petronius életben marad, és valamiféle igazolást kap arról, hogy ugye érdemes volt meg­harcolni ezt a harcot. „Muszáj hinni" (Kiss Gábor felvétele) Mucha Attila, László Zsolt, Bobory Zoltán, Heiter Tamás, Saitos Lajos, Zirig Árpád (A szerző felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents