Új Szó, 2012. április (65. évfolyam, 78-100. szám)
2012-04-28 / 99. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. ÁPRILIS 28. Szalon 23 Különösen mintha két nagy előd, József Attila és a talált tárgyat, az életet tisztogató Tandori Dezső hangját hallanánk új hangszerelésben Horatius noster hungaricus lj gy szeretnék sokat, sőt nagyot mondani evvel az (igazoltan) kissé megkésett és nem annyira szabályos kritikával, mint inkább figyelemfelhívó emlékeztetővel, hogy az ne tűnjön nagyotmon- dásnak. BOJTÁR ENDRE Van nekünk egy már nem egészen fiatal (42 éves), s nekem úgy tűnik, nem csak test- magasságát tekintve (193 cm) jelentékeny költőnk, Kőrizs Imre. Hetek-hónapok óta az ő eleddig egyetlen vékony kötetét forgatom (Ez az egész - és más versek. Felelős szerkesztő: Vá- rady Szabolcs. Pécs, Alexandra, 2009,93 oldal), s ha nem hatna mértéktelenül túlzónak, legszívesebben a mintegy 50 vers feléről azt mondanám: nagy versek. Csak helykímélés miatt nem sorolom fel őket a mások és a magam 1,5,10 és 27 év múlva esedékes ellenőrzésére. Szerepel közöttük két Horatius-fordí- tás is. (A kötetben van még egy, Arany után sikertelenül - szemmel láthatóan csak a formahűség kedvéért - újrafordított.) Úgy látszik, hogy a Ho- ratius-szakértő és -fordító Kőrizs a nemzeti ébredés korának sok szerzőjéhez hasonlóan nem tesz különbséget eredeti és fordított vers között. Hogy joggal vagy sem, azt az eredmény dönti el. Az egyiket, amelynél jelzi, hogy „Horatiusé”, pusztán két szó („lombfrizura”, „rehabilitál”) beemelésével sikerül modernizálnia ( Torkváthoz). A másik utolsó versszaka Szabó Lőrinc fordításában legfeljebb egy ivászati szokás megörökítése, iskolai tananyag („Előszedi majd az okos örökös / Száz kulccsal őrzött caecubumid, s falat / Padlót locsol a bor, melyet most / Főpapi asztal is irigyelne.” [Postumushoz]), míg Kőrizsnél drámai vers az elmúlásról: „Borospincéd büszke kincsét vasiakat most őrzi sok: / Örökösöd mind kinyitja, s mit nem adnak fel papok / asztalára sem, oly ritka, / folyik, mint a víz, s beissza / majd a föld, nem te iszod.” (Hornéból) ♦ ♦ ♦ Leegyszerűsítve: a líra szavakból áll. (A próza, de főként a dráma nem: az már alakokból, jelenetekből, gondolatokból, cselekményből stb. is.) Minden nyelvben elméletileg végtelen, gyakorlatilag (a szótárok által rögzített használat szerint) hozzávetőlegesen meghatározható számú szó van. Úgy lehetne elképzelni, mintha minden szóhoz tartozna egy izzólámpa, amelyik kigyullad, mihelyt az illető szót használatba vesszük. A költő nagyfogyasztó, sokat éget. Azért is, mert bővebb, az átlagosnál jóval bővebb a szókincse. Egyrészt ismernie kell az elődök által begyűjtött anyagot, másrészt képes régi, kikopott, elhasználódott kifejezéseket új életre kelteni vagy újakat gyártani. (Kőrizs olvasása után tudjuk vagy legalábbis sejtjük, mit jelent az, hogy „ellenhermelin”, „city tour ad astra”, „kurta gazda”, „székség”, „tóján”, „turu- sák”, „megleányosult”, „megidézni, gidázni”, „medál”, „modlia”, „szívizomláz”, „mézes mesekeksz és jégsaláta”, „audionő”, „kanyonnyi”, „sóvíz- gyurmászat”, „fogselyemfiú”, „leblende” „euklidészi szemantika”, dramaturgiáztam”, „alli- terátor”, „pegazusbokrosító”, „csatapongyolás”.) De főként azért, mert ismeri az egymástól szótári értelemben messze fekvő fényforrások kapcsolótábláját, s minduntalan azon matat. A szavak azonban nem csupán világosságot gyújtanak, hanem hangtestük is van, nem csak kis lámpákkal, hanem - a köznapi halandó számára általában felesleges - hanglejátszó készülékkel is fel vannak szerelve, amelynek kezeléséhez megint csak a költő ért. Fejében ezért állandó a villódzás, a zsibongás. Kőrizs ezt így fejezi ki: „Anyánk, a szó akárhány szótárijelentésében, nem is érti ezt az egészet, messziről, azéletmásik végéről megsimogatja a hajunkat, ésaztkérdi-mintegy ahajunktól-: »Honnan a kutya seggéből szeded eztasokhülyeséget?«” (Elsőjelentés) A hasonló hanglejátszóval rendelkező távoli jelentések együvé rántásának a legnyilvánvalóbb eszköze a rím. A francia szürrealisták annak idején fennen hirdették, hogy azért írnak kizárólag szabad verset, mert a 20. század elejére a francia nyelv annyira elhasználta lehetőségeit, hogy a rímes vers már óhatadanul szentimentálisán, sziruposan édeskésnek hat. A tétel persze a francia költészetre nézvést is puszta polgárpukkasztó provokációnak tűnik. A megkésett magyar irodalomban azonban egyenesen ekkor, a század első felében következett be - Sőtér István kifejezésével - „a rím forradalma”, amelynek ő öt élharcosát sorolja föl: Heltai Jenőt, Szép Ernőt, Kosztolányi Dezsőt, József Attilát és Weöres Sándort. Most nem említve a háború utáni mestereket, újabb költészetünkben egész sora van az ő méltó folytatóiknak. Kőrizs is közéjük tartozik. Centókat ír, azaz mások soraiból összeállított költeményeket, köztük egy, a prűd Arany János verssoraiból egybefűzött A költő nagyfogyasztó, sokat éget. Azért is, mert bővebb, az átlagosnál jóval bővebb a szókincse. (és Lator Lászlónak ajánlott) hard-pornót, amiben egyeden csúnya szó sincs (Toldi éjszakája). Van egy verse (Kosztolányi- vakszöveg), amelynek nyolc négysorosában csak úgy szórja a kosztolányis rímeket, („allét —illat—hallat—hull át—üllőt— ál- lát-illet—állat—ollót—állít—állét— ollét”; „kiváncsivá tesz - kiváncsi vátesz”). Erre még mondhatja valaki, hogy a füttyművészt is csodáljuk, nevet a szívünk produkciója közben, de Bachot mégsem az ő előadásában hallgatunk. A következő mutatvány azonban már komolyabb. Horatius egyik híres, a költői-emberi mű maradandó- ságát hirdető versét (Melpome- néhez) variálja át magyarra úgy, hogy az eredeti magánhangzóit követi. Például az ismert első sor (Exegi monu- ment(um) aere perennius - Kosztolányi fordításában: „Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóbb”) Kőrizsnél így hangzik: „Lesz égi dokument? És e per elcsitul?” De a bra- vúrstikli az, ahogy a játszadozás során az - egyébként szerencsére csak ritkán - ünneplő tógában feszítő Horatiust az ércnél maradandóbb talapzatról le- ráncigálja közénk, s a római büszkeségből az utolsó sorban már csak egy laza, lemondó legyintés marad: (lauro cingevol- ens, Melpomene, comam. - „s légy kegyes, koszorúzd, Mel- pomené, hajam.”): „Jó, jó, nincs evőé, Melpomené komám.” (Horatius-négykezes) Kőrizs másokkal is előszeretettel négykezesezik. Már azok száma is rengeteg, akiket mottókban, dedikációkban, verscímekben megszólít: Széchenyi Zsigmond, Kosztolányi, Somlyó Zoltán, Heltai, Krúdy, Bodor Ádám, Oravecz Imre, Várady Szabolcs, Réz Pál, Imreh András, Weöres, Péterfy Jenő, Ivan Goncsarov, Thomas Mann, Cook kapitány, Ludwig Wittgenstein. Fontosabb, akiket - akarva vagy öntudatlanul - meg- és felidéz. Az élet mint...-ben a Rókatárgy alkonyaikor című Parti Nagy-verset, a Levlapok Amszterdamból Kosztolányinak címűben Szép Ernő versét (Pitypang), a Miss Philisophyben Várady Szabolcs (A lábról) vagy Czeslaw Milosz versét (Szarkaság), az Anziksz Imreh Andrásnak címűben Weöres Boleroját és Imreh And- rásHommage-át... Alighanem szándékolatlan - s azért is olyan döbbenetes erejű -, hogy amikor fölskiccel egy friss, tavaszi képet („Majd eljön a jó idő, ez a szobrász, / és a napsugarak vésőivel / kibontja a tér mintáit a jégből, / és a fák közé kutyákat fütyül.” - Majdeljönajóidő...), már az első sorba behallatszik az egyik legdermesztőbb Vörösmarty- vers, az Előszó. („Majd eljön a hajfodrász, a tavasz”) A kötet tele van nyüt és rejtett átírással, áthallással, utalással. (Különösen mintha két nagy előd, József Attila és a talált tárgyat, az életet tisztogató Tandori Dezső hangját hallanánk új, jóval levegősebb hangszerelésben.) Ennek ellenére tévedés lenne azt hinni, hogy Kőrizs „irodalmi író”. Nem, mert mindezt a lírát olyan goromba hétköznapi- sággal, a kötött formát olyan (persze, Tandori „sárga könyvére” hajazó) verses pró- zaisággal, prózaversekkel ve- gyíti-váltogatja, hogy az olvasónak eszébe sem jut, hogy itt valami irodalmi játszadozás részese. Régen azt írták volna róla: ismeri és felvállalja az egyszerű emberek gondját-ba- ját is. Például egy részlet, amely ha nem volna ilyen magától értődőén frappáns, lehetne szocreál is: „Vegyük a kimart kezű kőművest: / hátát kérgesre égette a nap, / cementes haja akár a paróka, / szája sarkában száraz hab a nyál, / szempilláján a malter pöttyei, / s a nép, a nép, az istenadta nép, / az este eláll mellőle a metrón. / Vagy vegyük ezt a fáradt és elállós / népet, amelynek nehéz élnie: / nehéz a megállóban reggel várni / a buszt, ezt a Meghökkentően egyedi, mert abból a latin szellemből táplálkozik, ami az európai kultúra egyik alapja - volt. tömött, párás karámot, / s boldog, ki villamossal is mehet, / oda, ahova nem kívánkozik.” Az a jellemzés illik a legjobban rá, amit ő egyik, e kötet után megjelent versében (A költő Karinthy) Karinthy Frigyes verseiről adott: „recitatív mellébeszélő rapszódia a gyalogos múzsa nyomában.” Kőrizs Horatius kedvenc műformáját, a ser- mót, a beszélgetést idomítja a maga képére, hogy csevegjen ...miről is? Erről az egészről, („ez az egész mindegy, minden minden, / minden izében élet.” -Ez az egész) Igen, az életről, a legföldhözragadtabb életről, meg természetesen életünk legnagyobb problémájáról, a halálról, az elmúlásról; de nem rémüldözve, mert tudja, hogy „halál is csak egy jut egy emberre”. Filozófiai költészet, hiszen „személyre szabott ontológiánkat” (jrtatja (A költő mindig költő...), a saját életét és - egy ,A hagyatékból” előkerült vers alapján - a saját elképzelt halálát: „Egyszer haldokolni fogok. / Milyen napra fog vajon esni? / Csütörtölae, hétfőre? Nem / tudom a naptárban megkeresni.” (Piis. Ma- nibvs. Emerici. K.) Ami szemmel láthatóan nem érdekli, az a politika, az ún. közélet. (Habár van egy verse - Wittgenstein és a nagymamám -, amely a magyar nacionalizmus párját ritkítóan vitriolos leírása: „(...) / Magyar vagyok, magyarnak születtem, / magyar nótát dalolt a dajka felettem, / magyarul tanított imádkozni anyám, / és szeretni téged, gyönyörű szép hazám - / szavalta nagymamám könnybe lábadt szemmel. // Strigulázhatnám kijelentései igazságtartalmát: / nagymamám szlováknak született, / nem volt dajkája, a dédi szlovákul tanítoda imádkozni, / a tak dalej. // Nagymamám - különben tősgyökeres bakonyi - / később így emlegette a család szlovákiai - sültmagyar - barátait: / a csehek.”) Kőrizs személyre szabott ontológiája - minden hagyományba gyökerezettsége ellenére - azért olyan meghökkentően egyedi, mert abból a latin, ha úgy tetszik, horatiusi szellemből táplálkozik, ami az európai kultúra egyik alapja - volt, s amit a 18. század végétől oly sikeresen szorított-irtott ki a komor zsidó eszkatológia (legperfidebb módon a fényes jövőt hazudó kommunista ideológia), de főként az embert eleve a hit szolgaságába, rabbilincsébe verő kereszténység. Régiónkban ezt még csak tetézte, hogy az utolsó kétszáz év mindent megfertőző (állam)- vallása; a nacionalizmus nevében a csőcselék már nem csak azt ordíthatja: „bűnös!”, hanem azt is, hogy „hazaáruló!” Jellemző, hogy az élettől az „el kell hagyni majd e földet, házat, asszonyt” horáci szavaival búcsúzó Pierre de Ronsard versét (IIfautlaisser...) Illyés Gyula nagyon szép hazafias leiter- jakabbá alliterálja: „Kertet, házat, hazát (...) itthagynom kell maholnap.” (Somlyó György nem annyira hangzatos, de szép hűséges fordításában: „Szőlőt, kertet, lakot oda kell hagyni hát”.) Ezzel szemben Kőrizs azt mondja: „Ha most kellene elkezdeni élni, / mindenekelőtt szabad kezet kérnék” (Ha most kellene...) Azt kutatja mániákus egyszerűséggel, hogy milyen az élet. Hát olyan, mint: egy csodagyerek, az ellenhermelin, city tour ad astra, a szendvics a külvárosi gyorsétteremben, a hidegtál, egy habostorta, egy bronzplakett, hullámpapír, a lány a metrón, a bazaltgyapot. S összegezve: „Az élet, mint az ellenhermelin, / van is, meg nincs is.” Ezért aztán a halál sem nagy ügy: az élet „egyszer csak elfogy, / mint a fogselyem”, „lemúlik az emberről, darabokban”, egyszerűen kicserélik zárát az ember ajtaján (Gondolatkísérlet). A görög-római pogány kultúrából és a magyar mindennapi- ságból kikevert, szinte antime- tafizikus filozófiai líra a maga evilágiságával szinte példátlan irodalmunkban. (Nagy hirtelen csak két hasonló szemléletű kedvencem jut az eszembe: Szép Ernőtől a Néked szól, Tandoritól az Illusztráció Klee- hez.) Gondolati költészet, amelyet olvasva közben nagyokat lehet röhögni. Az élet mögött ott lépdel ugyan a halál, de „ha most kellene elkezdeni élni, / udvariasan megköszönném a figyelmet, / és nem lennék olyan utálatos, / mint Szolón volt Krőzussal, amikor / az derült ki minden történetéből, / hogy jobb minél előbb meghalni vagy / meg sem születni, mert ez nem igaz.” (Ha most kellene...) Nekem minduntalan Czeslaw Milosz sorai jutottak az eszembe, amelyeket a másik Nobel-díjra érdemes lengyelhez, Tadeusz Róiewicz költőhöz intézett: „Ujjong a hangszerek harmóniája, / Mikor a föld kertjébe költő lép be.”, majd - mintha csak 1948-ban tudta volna, mi kell a mai magyarnak - így folytatja: „Boldog a nemzet, amelynek van költője, / S nem néma csendben járja rögös útját.” (Kerényi Grácia fordítása) Bizony: habemus poétám. ♦ ♦ ♦ A belső borító arról értesíti az olvasót, hogy „A kötet korábbi, szűkebb változata 2004-ben az Édes Anyanyelvűnk pályázaton megosztott második díjat kapott.” Ha Kőrizs így (vagy úgy) folytatja, egyszer talán még a megosztott első díjat is megpályázhatja.
