Új Szó, 2012. április (65. évfolyam, 78-100. szám)
2012-04-21 / 93. szám, szombat
2012. április 21., szombat SZALON 6. évfolyam, 16. szám Többé-kevésbé halotti emlékmű, temetőn kívüli szakrális kisemlék. Közben egy rafinált legitimációs trükkre is támaszkodik Tinka a rakparton hogy el vagyunk látva jobbnál jobb főemlősökkel, akként a művészet birodalma is egy nagy, zegzugos állatkert, ahol sok-sok sziget, sarok, zsákutca, áthajlás, öblös kacsaúsztató és csápszerű kiszögellés van (azokon belül is szintek, emeletek, rekeszek és fiókok). Ahol remekül megfér egymás mellett mindenfajta szárnyas, uszonyos, ormányos entitás. Vagy ahogyan az egyetemeken is jól megvan magának a katolikus teológia, az orvostudomány és a filozófia, miközben az ember kedvére válogathat a modem és trendi szakok között (vállalati gazdaság, biokibeme- tika, informatika, kommunikáció és menedzsment száz- meg százféle szakiránnyal). Vagy tovább erőltetve az állatkertes példámat: az alig kétszáz méterre arrébb levő, éppen most futó Denisa Lehocká-kiállítás, egy (A szerző felvételei szlovák viszonylatokban prominens hely prominens művésze, teljesen kortárs, up-to-date diskurzusokkal körbepakolászva, ahol a katalógusszöveget is jó nevű osztrák kurátor írta, nyilván egy terebélyes főemlős parcellája lenne. Tinka éjjel-nappal táncikáló, nevenincs mester öntőműhelyéből kikerült szobra pedig amolyan véglény, egy tovább létező, sőt viruló nulladik szint. Két egymás mellett totálisan elbeszélő, össze nem illő dimenzió, amelyek valahogy mégis összefonódnak, hiszen mindketten ugyanazon közös, ősi tőről fakadnak. Ez a darab, bármennyire ízléstelen is, valamelyest a művészet kezdeteire mutat vissza, archaikus állapotokra: már a nagy klasszikus, az első igazi egyetemes művtöri könyv szerzője, Franz Kugler is az emlékállításban vélte felfedezni a művészet gyökereit. Ez, vagyis hogy egy érzés (például a gyász) szilárd, maradandó és tapintható formában megörökítődik, máris több mint puszta díszítge- tés, rovátkolt ornamentika. Egy parkban felállított szobor ráadásul közügy, a lakosság ügye, így nekem is közöm van hozzá, ha akarom, ha nem. Vagyis automatikusan van benne egy adag politikum, hiszen az utca része, onnantól, hogy helyet választ - és foglal - magának, hogy magára vonja a járókelők tekintetét. Nagyon is közügy, legkésőbb azóta, hogy a plasztika valamikor a 13. században „kimerészkedett” a templombelsőből aköztérre. Amúgy felfortyanok én is, hogy mégis miért, hogyan, hogy jövök én ehhez a félresikerült anyagpazarláshoz, meg eleve, volt-e bármiféle fórum, nyilvános vita, véleménynyilvánítási lehetőség, mielőtt a figura kikerültvolna a Duna-partra. Az is irritál, hogy Tinka (fél) privát emlékműve az úgynevezett ejtőernyős szobrok mintapéldája, hiszen ugyanúgy állhatna a Duna túloldalán is vagy éppen az osztrák klinika épülete előtt, ahol a szegény kislány elhunyt: szóval semmiféle konkrét köze nincs az adott helyhez, csupán megrendelői akaratból odapottyan- tották, de azért mégiscsak úgy, hogyjólszem előttiegyen. Ez itt persze speciális eset, annyiban is, hogy van benne egy jókora adagszakralitás: apotens apuka (talán vállalkozó) rituális-szociális praktikájának vagyunk tanúi - többé-kevésbé halotti emlékmű, temetőn kívüli szakrális kisemlék. Közben egy rafinált legitimációs trükkre is támaszkodik: Tinka mellett, az ő szomorú halálán túl, az összes rákbetegségben elhunyt gyermek számára is egyfajta közös mementóként akar szolgálni. A lelkiismeretünkre is apellál, sőt lényegében pont erről szól - privát megrendelésre állított lelki- ismeret-megbolygató gesztus. Bár, ha minden igaz, már vagy két éve a helyén áll, én csak most figyeltem fel rá: karcsú bronzfigura, egy balettpózban szökkenő kislány, virággömbön egyensúlyozva, mint egy tündér, lepkeszár- nyacskákkal, zavarba ejtően kisbabás arccal. CSANDA MÁTÉ Ott áll, ott szobrozik egy füves nyúlványon, Pozsony belvárosában, rögtön a Duna-parton, alig pár méterre Masaryk kissé csámpás lábúra sikeredett szobrától meg a bolgár partizánok géppisztolyos emlékművétől. A hajón érkező turistacsoportok számára lényegében az egyik legelső képi élmény. Először azt hittem, hogy ez egy Flóra-szobor, valami hasonló, mint amit a rómaiak állítottak úton-útfélen, gondoltam, valami kertészeti nagyáruház ideiglenes reklámmutatványa, cserébe a szolid minőségű gyepszőnyegért. Afféle felemásra sikerült cross-marketing akció. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nagyon is személyes motivációk állnak mögötte. Évődésem célpontja a szó legszorosabb értelmében kultikus, kegyeleti objektum: egy szerencsétlenül, rákbetegségben elhunyt kislány emlékműve. Az állíttató, aki kijárta, elintézte az engedélyt, maga a gyászoló családfő. Ez a rakparti példány igazi primitív jelenség, egyfajta lappangó, itt és most a dolgok felszínére sejlő ősi struktúra. Mint ahogy az állatvilágban is vígan tovább él a laposféreg, hiába Itt, a Rázus rakparton, a mólók mellett egybefonódik buzgó emlékápolgatás, kegyelet és presztízsnövesztő stratégia, törleszteni vágyás, közösségi üggyé formált gyász, naiv magamutogatás és modem kori spirituali- tás. Igen, a prominens elhunytak (illetve a prominens személyek hozzátartozói) mindig is kaptak valami gyászemlékművet (cast- rum doloris) - viszont, hacsak nem beltéri objektumról vagy konkrét síremlékről volt szó, jobbára csak ideiglenes, alkalmi építmények formájában. Tinka alakját ezzel szemben nyilvánvalóan hosszú távra tervezték. Ahhoz sem fér kétség, hogy a szobor rossz: a giccs klasszikus regisztereiből építkezik (ugyanakkor illik megjegyezni, hogy a giccs mint értékkategória is inkább csak kulturális konstrukció, a német klasszicizmus és még inkább a romantika szívós, máig hatásos terméke). Nézem a balettpózba merevedett szegény ldslányt (azt írom, hogy kislányt, ugyanis az élettelen figurába önkéntelenül, ösztönösen is személyt, lelket látok belé, tehát rögtön érzek vele szemben egy minimális tiszteletet). Közben eszembe jut, amint jó néhány évvel ezelőtt egy távoli, Rajna-parti nagyváros temetőjében sétáltam céltalanul (hah, mennyit tudnék mesélni azokról a temetőkről!) és egy gyermeksírba botlottam: azon egy hatalmas, embermagasságú - bronzból megformált - Tele- tubbyt fedeztem fel (aTeletubby családot, az angolszász meseipar e kultikus termékét, gondolom, nem kell bemutatni). Emlékszem, először, a váratlan képi élmény hatására vigyorogni kezdtem, hogy ez már mégis sok, ez azért túlzás, ugyanakkor mennyire cool és vagány ötlet. Rögtön utána mélységesen el is szégyelltem magam, mint valami Kosztolányi-novella hőse, arra gondoltam, hogy a temető azért mégis más, olyan tiszta- szoba-féleség, a kegyelet helye, vagyis mindenképpen egy elkülönített biotóp, egymagának való médium. Némüeg a múzeumi mikrokozmoszhoz hasonlóan, amelyen belül íratlan szabályok, kódok, hagyományok és beidegződések mentén szintén a kultusz, a pénz, a fétis és a hírnév összjátéka szokott megmutatkozni. Atemető az a szeglete a világnak, ahol végül is, üsse kő, bőven elfér a giccs meg a személyeskedő gagyiság is, hiszen ott sokkal többről: élet és halál lenyomatairól van szó. A halálhoz képest meg ugyan mit j elenthet a giccs diskurzusa vagy egy komolykodó esztéta cizellált, műcsarnoki tárlatokon edződött értékítélete. Tinka és a többi aprószent emlékműve, azon túl, hogy önkényes helymegjelölés, formailag silány, édeskés, már-már beteges konnotációkat (is) kínáló iparművészeti munka, mégiscsak tanulságos eset lehet. Akárcsak egy atavisztikus tünet, mint egy árulkodó pattanás; vagy mint a Walter Benjamin-i „Nachleben”: ősi, elemi dolgok, letűnt világok, vizuális minták hirtelen felsejlése, továbbélése a „modern” nagyvárosok utcáin. Nekem legalábbis sok mindenről beszél: emlékállítási, meg- örökítési, nem utolsósorban magamutogatási kényszerről, itt és most, az x-edik generációs táblagépek, a GoogleMaps és a szélessávú mobilinternet korában. Ahol privát fájdalom és a pénzesbuksza vastagsága egészen monolitikus formákban képes kirajzolódni, sőt szilárd nyommá merevedni. Én, ha mondjuk egy városnéző túra bőbeszédű idegenvezetője volnék, és arról kéne mesélnem, miről is szól a középkor (s általában a középkorias gondolkodású ember) művészete, itt, ezen a bánatosan esetlen és mégis remekbe szabott példán kezdeném a mondókámat. Utána meg már jöhetne minden egyéb, Schömberg György prépost mészkő epitáfiuma a dómban, a Ferenc-rendiek templomának Jakab-kápolnája, a Mély úti Má- ria-barlang meg a többi klasszikus, unalomig ismert példa.
