Új Szó, 2012. április (65. évfolyam, 78-100. szám)
2012-04-18 / 90. szám, szerda
14 Horgász ÚJ SZÓ 2012. ÁPRILIS 18. www.ujszo.com Görbüljön a bot! 81 Ha kerestek I volna: a I trópusokon I kószáltam az I elmúlt he- I tekben. Egy, -vmmmmmmmt az európaiak által egyelőre széles ívben került közép-amerikai ország, Honduras legkevésbé ismert szegletében, a Moszkitó-parton. Ahogy mondani szokás: táraimmal egyszerűen lementünk a térképről. A helyek jó részét, melyeket bejártunk, a mindent tudó és látó „gugli” sem ismeri; alkalmunk nyílt rozzant buszról, a földúton nyolcvannal száguldó, személyszállító járgánnyá átalakított platós dzsipről és motoros bárkáról szemügyre venni ezt a Magyarországnyi államot, ahol az ipari turizmus éppoly ismeretlen fogalom, mint mondjuk indián faluban a villanyáram. A legnagyobb benyomást mégis a pipantén, azaz egyetlen fatörzsből vájt, nyolc-tíz méteres csónakokon tett többnapos utazások tették rám. A Karib-tenger felé lustán kígyózó Patuca folyóról szemlélve a földkerekség negyedik legnagyobb összefüggő esőerdeje hihetetlen nyugalmat árasztott; amikor közelebbi ismeretséget kötöttünk vele, megmutatta igazi erejét. Lenyűgöző volt. Jóllehet horgászként érintetlen dzsungelfolyóra készültem, pecáról aligha lehetett szó. A folyó középső szakaszát aranyászok parcellázták fel gondosan, átmosva a hordalék minden köbcentiméterét. Felső folyásán pedig - láss csodát!- kínai építőmunkásokba botlottunk, akik éppen azon szorgoskodtak nagy erőkkel, hogy vízi erőművet emeljenek a még megza- bolázatlan Patucán. Bár a folyó mentén lejjebb fekvő indián falvakban tényleg nincs áram (sem közút), az energetikai lobbi és az energiaéhség ide is elért. Tanulság? Talán csak annyi, hogy a „civilizált” ember a vadonban sem hazudtolja meg önmagát. Lőrincz Adrián Az elhúzódó, késlekedő ívás tragikus következményekkel jár a halivadék szempontjából Vizeink vámszedői: időjárás, ívóhelyek közül több a kövekre, a sóderes, homokos aljzatra ívik, de legtöbbjük vízi vagy szárazföldi növényre. Folyóinkon a mederben, fűzgyökérre ívó fajok esetében megfelelőnek mondható az ívóhelyek állapota és meny- nyisége, de azért itt is észrevehető a csökkenés. A galériaerdő fűzeinek helyét egyre több helyen a nyárfák veszik át, ám a nyárfa gyökérzete más szerkezetű, nem kínál ívóhelyet. Ha a tendencia folytatódik, és nem történik beavatkozás, néhány évtizeden belül komoly ívóhelycsökkenéssel kell számolni. A fűzfák és a fű szerepe A hullámtéren, a lágyszárú vegetációra ívó halfajok esetében már most sokkal rosszabb a helyzet. A hullámterek füves rétjeit egyre több helyen felváltó bokros-cserjés társulások (például a gyalogakác) nem, vagy csak nagyon kis mértékben alkalmasak a halak (vására. Békés halaink többsége (így például a ponty) a tavaszi áradások által frissen elöntött füves területekre vonul ki ívni, a vízben lebegő fű jelenti számára az ideális ívási anyagot, amelyre ikráit lerakhatja. A pontyállomány csökkenése jól mutatja az ívóterületek fogyását. A másik fontos tényező - amelyre korábbi írásainkban is utaltunk - az adott víz táplálékellátottsága vagy ennek hiánya. A kikelő lárvák ugyanis első napjaikban planktonnal táplálkoznak. Ha kevés a plankton a vízben (vagy felzabálják a busák mohó seregei), az ivadéknak nincs mit ennie, elpusztul. Természetes vizeink halállományának az ívását tehát az ívóhelyek beszűkülése, elfogyása korlátozza. Ez azért bosszantó, mert emberi beavatkozással ezen a gondon lenne a legkönnyebb segíteni! A planktonsűrűséget is lehetne szabályozni. Jó példa erre a Balaton vize, ahol a megszületett süllőállomány egy része például - éppen a busák falánksága miatt - néhány centis korában egyszerűen éhen pusztul a megfelelő táplálék hiányában. Az őshonos halfaunában ugyanakkor nincs olyan halfaj, amely kizárólag planktonnal (minden ivadék alapvető élelmével) táplálkozna, ezt csak a busák művelik. Ezért kellene őket - legalábbis folyóvizeinkben - minden lehető eszközzel irtani. Panaszkodnak a horgászok, hogy kevés, egyre kevesebb a hal. Folyóvizeink állománya a húszharminc évvel ezelőttihez nem is hasonlítható. A legfőbb okokat eddigi cikkeinkben felsoroltuk. Körbejártuk a mederszabályozás és a gátak, az invazív halfajok és az értelmetlenül védett vízimadarak, valamint az orvhalászok szerepét. KÖVESD1 KÁROLY (A szerző felvétele) ban már márciusban bandákba verődnek, és alkalmas helyet keresve készülődnek a szaporodásra. A tejesek ilyenkor ún. süllőfészket készítenek (hasonlóan a harcsához, amely „kifürdi” a fűzfagyökerek közti, fészeknek való helyet). A süllő ívási ideje általában április közepén éri el a tetőpontját, ennek azonban fontos feltétele, hogy a víz tartósan, több napQn keresztül 13 °C körüli legyen. Ha a víz hamarább felmelegszik, az ívás is korábban kezdődik, ha viszont késik a tavasz, akkor a süllők násza akár május közepére is eltolódhat. Az elhúzódó, késlekedő ívás tragikus kimenetelű lehet a süllők szempontjából, mert a korábban leívó keszegfélék ivadékai ekkorra már „kinőnek” a kis süllő szájából, így legtöbbjük vagy éhen pusztul, vagy kannibál módjára egymást kénytelen felfalni. Ezen felül a több mint egy hónappal korábban, jégveszte után leívott csuka jóval fejlettebb, mohó ivadékainak esik áldozatául. Az eredményes ívást a víz hőfoka mellett két tényező korlátozza: a vízjárás és a megfelelő ívóhelyek hiánya, illetve az adott víz táplálékszintje. A vízjárás elvileg időjárási kérdés, amibe nem tudunk beleszólni, az ívóhelyek hiánya viszont orvosolható. Ha ezt sikerülne megoldani, akár a vízjárásnak való kitettséget is csökkenthetnénk. Halaink többféle módon ívnak: némelyik lebegő ikrával szaporodik, a folyóvízi fajok Későn növő ivadék rával. A halak szaporodásának egyik fontos előfeltétele, hogy a természetes vizek a megfelelő időben felmelegedjenek, illetve az időjárás alakulásában ne következzen be drasztikus változás. Ha például a tavaszi, megszokott huzamos felmelegedés megáll, vagy akár több napig tartó hidegfront érvényesül, az ívási folyamat megszakad, az ikrás halakban képződött ikra visszafejlődik. Szerencsére a hal szervezetében komolyabb károsodás nélkül felszívódik. Természetes vizeinkben a látszat ellenére még mindig megvan az a törzsállomány, amely megfelelő körülmények között képes lenne olyan mértékű szaporulat létrehozására, ami elvileg akár meg is közelíthetné a rég tapasztalt halbőséget. Ez elsőre merészen hangzik, hiszen mindenki a halállomány vészes fogyására panaszkodik, de érdemes rajta elgondolkodni. Ha A fent említett tényezők nagyrészt az emberi tevékenységgel (vagy tehetetlenséggel) függnek össze. Vannak azonban olyan körülmények, amelyekre az ember csekély hatással van, vagy egyáltalán nem képes befolyásolni. Ilyenek például a halbetegségek, nem emberi mulasztás okozta halpusztulások, vagy a megváltozott időjárás szerepe. A Kárpát-medence természetes vizei a középkorban - az akkori európai mércével mérve - roppant gazdag halállománynyal rendelkeztek. Több leírás is említi, hogy a Tisza folyónak mindössze egyharmad része volt víz, a többi hal. Pedig hajdanán még nem voltak telepítések, a mesebeli halbőség pusztán a természetes szaporulatból származott. Mi és hogyan változott meg, miért kevesebb a hal napjainkban? Ha „megreked” a tavasz Valószínűleg valamennyien fogtunk már olyan pontyot, amely akár augusztusban, szeptemberben is teli volt ikA tavaszi áradás kicsalja a halakat Az időjárás nagy kárt tehet például a süllők állományában is. Az ívásra érett süllők általáNagy pontyok tucatjait láttam ebben a nádasban ívni egy halfajból kevés az egyed, úgy ezek - a táplálékbázis nagysága miatt - jó kondícióban vannak, tehát sok ikrát képesek érlelni. Ponty esetében ez a hal testsúlyához mérten kilogrammonként elérheti a 250 ezer darab ikrát. Ha mondjuk 100 darab háromkilós ponty (a megfelelő számú hím segítségével) leívik, az 75 millió ikrát jelent, s ha ennek 1-2 százaléka kikel, az körülbelül 1 millió ivadék. Ha ezeknek akár csak 1-2 százaléka felnő, a törzsállomány megtízszereződik, vagyis 1000 ponty kap esélyt arra, hogy megnőjön. A jelenlegi halállomány a magas utódszám miatt tehát még mindig képes lenne csodákra. Horgászkörökben sokszor hallani, hogy a természetes szaporulat egyik legnagyobb akadálya, hogy nincs a vizeinkben elég szaporodóképes egyed, mert napjaink halállományai (főleg a ponty) zömében telepítésből származnak. A telepített halak pedig generációk óta mesterséges szaporítással születnek, és az utódok már nem is képesek természetes módon leívni. Ezt azonban még senki sem bizonyította, másrészt számos tényt ismerünk, ami ellentmond ennek. Ilyen például a tógazdasági vadívás vagy a kistavas íva- tás, valamint a jó ívóhelyeken megfigyelt természetes ívás. HETI TIPP Horgon vagy horgon kívül? AJÁNLÓ A békéshalak horgászatánál egyre többen használják az ún. hajszálelőkés módszert. Ennek lényege, hogy a csalit nem a horogra tűzzük, hanem a horgon kívül kínáljuk fel a halaknak. Az ötlet a bojlis horgászoktól származik. A bojlit (pelletet, kemény magvakat) ugyanis vagy hajszálelőkére tűzik a horgászok, és azt a horog öblében rögzítik, vagy a zsinórra ráhagynak egy-két centimétert, s arra fűzik fel a csalit, bojlistopperrel vagy egyszerűen egy darab fűszállal megütköztetve. Két okból teszik ezt. Egyrészt azért, mert ezeket a kemény csalikat nem lehet feltűzni a horogra. (Az élőkére fűzőtűvel rakják fel, vagy olyan bojlit, pelletet használnak, amelyet eleve lyukkal gyártanak.) Másrészt azért - és ez a módszer lényege -, mert a pontyok a fenéken turkálva táplálkoznak, és „porszívózás” közben szívesebben felveszik az eleséget, ha nem terheli idegen, gyanús tárgy. A külön lebegő horgot a csalival együtt beszippantva későn érzékelik, hogy valami nincs rendben, és hiába fújják ki, a horog megszúija a szájukat. Ilyenkor ijedten ugranak meg, és a nehéz (80-100 grammos), fixre szerelt ólomnak köszönhetően szinte maguk végzik el a bevágást. A módszer sportszerűségéről sokáig folyt a vita, mára „polgárjogod’ nyert, hiszen a rekordokat űző bojlisok visszaengedik a kapitális halakat. A bojlizáson kívül szinte bármilyen csalit feltűzhetünk hasonló módszerrel. Különösen kukoricát, apróbb magvakat, de akár csonticsokrot vagy gilisztát is. Nem biztos persze, hogy mindig : ez a nyerő, de megér egy próbát. Különösen az agyonhorgászott vizeken, Kukorica, horgon kívül (Fotók: képarchívum) I ahol a halak már találkoz- 1 tak a szúrós horoggal, és bizalmatlanokká, óvatosakká váltak. Az ún. „csipegetve” táplálkozó halak megfogására a módszer nem alkalmas, inkább azoknál próbálkozzunk, amelyek felszívják a táplálékot (ponty, amur, máma, domolykó). (-kk-) Bojli helyett mást is lehet
