Új Szó, 2012. április (65. évfolyam, 78-100. szám)
2012-04-17 / 89. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. ÁPRILIS 17. Keddi faggató 17 Pásztor László: Szlovákiában, szólamokban, az egészségügyet előkelő rangon jegyzik, a valóságban mégis komoly krízis alakult ki Hol a gödör alja? (Somogyi Tibor felvétele) Szinte minduntalan halljuk mindannyian: az egészségügyi ellátás, annak m'vója örökzöld téma, miközben a vak is látja, hogy kormányzatról kormányzatra öröklődő egészségügyi stresszállapotban élünk. MIKLÓSI PÉTER A folyamatos alarmírozás híreinek özönében nyilván érthető a riporter aggálya, hogy pusztán heveny tünetekkel betegágyon vagy egyenesen dögrováson van- e a honi egészségügy? Ez a kulcskérdés a számos egyéb idevágó dilemma mellett, miközben az utca embere, azaz a potenciális páciens csak kapkodja a fejét; s elbizonytalanodik, egyáltalában érdemes-e egy-egy fél napot el- töltenie a háziorvosa várótermében, vagy akár nyugodt szívvel befekhet-e az olyan ispotályba, ahová - az éveken/évtizedeken át szigorúan leperkált havi beteg- segélyzői járulékok dacára - őneki „illik” magával hoznia a saját eszcájgot, a törülközőt, a szappant, a toalettpapírt, talán még a „patikát” meg a kötszert is... E tagadhatatlan szituációban a véletlen cinikus fintora, hogy a hazai egészségügy nyavalyáiról épp egy ügyvédi irodában randevúzva társalgók Pásztor Lászlóval, a Szlovákiai Magánorvosok Kamarájának elnökével. A hely szelleme ugyanis az első pillanatban, és nem Iris iróniával, azt sugallja: 2012 tavaszán kinek lenne itt szükségeelsősorbanprókátorra- az orvos- és nővértársadalomnak, a páciensek hadának vagy szőröstül-bőröstül az egész egészségügynek?! Doktor úr, egy elcsépelt jelmondat szerint az egészség a legnagyobb érték. Látva, tapasztalva az ágazat helyzetét, Szlovákiában ezt csak gunyoros felhanggal ejthetem ki a számon? Van azért egy másik mondás is: hogy bizonyos értékeket az ember csupán akkor kezd igazán megbecsülni, ha elveszíti azt... Persze, ez a jelenlegi, már-már vészhelyzet távolról sem egyik napról a másikra alakult ki. Mert hogy az egészségügyben nálunk káosz, pusztán anyagi forrásokkal már aligha megoldható krízis van, az tagadhatatlan. De visszamenőleg ebben nemcsak a szaktárca és az állam által fenntartott rendszer a ludas, hanem az embereknek egyénileg, a saját egészségükhöz való hozzáállásuk révén szintén szerepük van. Ugyanis a rendszerváltás előtti korszak szocialista propagandájának egyik csalóka vívmánya az ingyenes orvosi és kórházi ellátás volt; mondván: fölösleges törődnöd az egészségeddel, ha netán megbetegszel, akkor az állam bácsi ingyen és bérmentve meggyógyít. Ráadásul az orvos jóformán szolgai státuszba sorolt osztályellenségnek számított. Ez eredményezhette, hogy a kilencvenes évek elején, amikor minden gyökeresen átalakult a társadalomban, az orvosok inkább sündisznóállásba húzódtak. Egyebek mellett ennek köszönhető, hogy mára - és tisztelet a kivételnek - kölcsönösen rossz az orvos meg a beteg közti viszony. Amit csak tetéz az a hibás kormányzati politika - legyen az jobb- vagy baloldali -, amely az állami fenntartású intézmények és a magánorvosok közötti ellentéteket, illetve újabban az orvosnővér szembenállást szítja. Eszerint nálunk az egészségügy manapság betegebb a saját pácienseinél? Mindez már régen nemcsak tünet, hanem komoly diagnózis. „Csupán” az intenzív osztály őrzőszobáján vagy már a kóma stádiumában? A helyzetet inkább a rossz szomszédi viszonyokhoz hasonlítanám, amikor érdemben már nem is beszélnek egymással, de kénytelenek egymás mellett lakni. Ezért mondtam, hogy a szlovák egészségügyet, paradox módon, már nem lebet pusztán az anyagi források bővítésével kigyógyítani. Ennek tükrében talán mégsem ördögtől való gondolat eltűnődni azon, a hazai orvostársadalom mennyiben felelős azért, hogy a dolgok Uyen szintre jutottak? Nézze, a helyes kezelés csak helyes diagnózis alapján történhet. Amondó vagyok, hogy mind az orvos, mind a polgár részéről jelentős szemléletváltozásra lenne szükség. A polgároknak, szemben még az átkos- ban megszokott grátisz-szemlélettel, végre tudatosítaniuk illenék a megelőzés, az életmód- váltás, az egészségmegőrzés személyes felelősségének fontosságát. Míg az orvosoknak, a brit orvosképzés mintájára, a páciens türelmesebb meghallgatásával, a beteg véleményének figyelembe vételével, a döntéseknél pedig az ő aktív bevonásával kellene ellátniuk feladataikat. A szaktárcának számos törvénybe iktatott teendője mellett jó lenne az orvosdoktrína nyitottabbá tételét szorgalmaznia. Hasonló módon, ahogy az Rudolf Zajac tárcavezetői időszakában történt, amikor például olyan szakmai és társadalmi vitákat tudtunk megnyitni, hogy megrójuk-e a pácienst, ha mondjuk magas koleszterinszintje esetén sem tartja be a diétát; meddig nézzük el szótlanul, ha valaki alkoholista vagy dohányzik, ami sokban lassítja, esetleg egyenesen gátolja a gyógyulását; a rendelőkben jogos elvárás-e az úgynevezett beteg beleegyező nyilatkozat bevezetése, és még sorolhatnám. Ezek helyes irányba tett lépések voltak, hiszen ha a polgár eleve nem törődik az egészségével, úgy a gyógyítás is körülményesebb. Doktor úr, bízunk az orvosainkban? Vagy csak elmegyünk a rendelőbe, mert vérzik, mert fáj... Ez a lényeg, ide akartam kilyukadni! Mert az egész vitának, hogy most ki a több: az orvos vagy a beteg, annak kulcskérdése s legfájóbb tünete a bizalomhiány. Ha a páciens nem bízik meg az orvosában, akkor a fele gyógyszert egyszerűen kidobja, több labor- és műszeres vizsgálatot kér, orvostól orvoshoz igyekezve körbejárja az összes ismerősét, hogy kit lehetne még megkérdezni. Ez az egyik fő oka annak, hogy a szlovák egészségügy pazarló, így nem is lehet hatékony és effektiv. Persze, a betegnek szintén igaza van, és aligha bízhat meg az orvosában, ha négy óra várótermi ücsörgés után a doktor három percet szakít rá, és közben közli: felírok egy fehér tablettát, háromszor egyet vegyen be naponta, a viszontlátásra! így nem is lehet elvárni, hogy a beteg bízzon az orvosában, hogy komolyan vegye, amit az mondott. A bizalomhiány a szlovákiai egészségügy sarkalatos problémája. És ez, sajnos, nemcsak az orvos-beteg, hanem az orvos-orvos viszonylatban is létezik. Féltékenyek egymásra az orvosok? Én nem mondanám féltékenységnek. Inkább, az atyaúr- isteni szemléletmódból adódóan, nem ismerik el a kolléga véleményét. Egy műtét előtti teljes körű kivizsgálás rengeteg pénzbe kerül. Alapszinten ezt mindenki megköveteli a kórházi beutalást javasló ambuláns orvostól, és amikor azután a beteg ténylegesen bekerül a kórházba, ott az orvos első dolga az egész kivizsgálási tortúrát újra végigcsináltatni az új pácienssel. Mert nem hisz a vidéki labornak, a belgyógyásznak, jó esetben még a röntgen- felvételnek sem. Ha rugalmasabban működő és a mainál költségtakarékosabb hazai egészségügyet akarunk, akkor az egész ellátási rendszer újragondolását épp itt, azaz annak alapjaiban kell elkezdeni. Az elmúlt két évben legalább ötször próbáltuk - sajnos eredménytelenül - elérni, hogy a beteg a tervezett műtétre reggel nyolckor vonuljon be a kórházba, ott a friss leletek alapján állapítsák meg, műt- hető-e? Ez egy aprócska változás, és a kivizsgálások duplici- tását is kizárva részint költségkímélő, részint alapvető közérzeti változást hozhat az amúgy sem jókedvében lévő beteg helyzetébe. A magánorvosi kamara minő javaslatcsomagot fog letenni az újonnan hivatalba lépett és az elmúlt bő húsz esztendő tizenvalahányadik egészségügyi tárcavezetőjének asztalára? Számunkra az a döntő kérdés, hogy a miniszter asszony mit akar tenni. Először erre fogunk rákérdezni. Mert az előző tárcavezetők zöme érdemben a kinevezés reggelén döbbent rá: úristen, hát én vagyok a miniszter! Ahelyett, hogy már jóval korábban építgette volna a szakmai csapatát, egyben ütemtervet arról, ha majd netán ő lehetne a miniszter, akkor mit tesz az első nap, mit az első héten, mit az első hónapban... Régi és sok ízben beigazolódott tapasztalat ugyanis, hogy távolról sem a tárcavezető kiléte, személye az elsődleges, hanem a vállalt feladatra való tudatos rákészü- lés alapossága. Kérem, említsen, akár csak találomra, pusztán két gondot a legsürgetőbb ágazati teendők sokasága közül! Úgyszólván máról holnapra kell előteremteni az előző parlamentben hozott, orvos- és nővérbérekre vonatkozó, erő: sen pénzigényes törvények anyagi fedezetét. Ez nem lesz gyerekjáték. Vagy évek óta terítéken van a háziorvosok nagyon magas átlagos életkora. Ez a betegellátás napi zökkenőmentességét érintő aggodalom nyúlik, akár a rétestészta, pedig annak veszélye megkerülhetetlen, hogy nyolc esztendőn belül országszerte a jelenlegi körzeti orvosok fele hiányozni fog! Melyek lehetnének a szlovák egészségügy legbiztosabb kitörési pontjai? Hogy legalább pár ujjnyira elrugaszkodjunk végre a gödör aljától! A legfontosabb teendők egyike az állam felügyelete alá tartozó nagykórházak pénzügyi egyensúlyának kialakítása, hiszen a tudatosan vállalt adósságtermelés, majd az újra meg újra ismétlődő adósságta- lanítás nem megoldás. Biztató eséllyel lehetne nekivágni az ambuláns szektor stabilizálásának is, mert nem termel veszteséget, adót fizet és járulékhátránya sincs. Ezért ezen a területen látványos és gyors javulást hozhatna a gyógyítási szabványok bevezetése, s ennek velejárójaként a kezelések minőségének javulása. Egyelőre viszont - például - még a betegutak sincsenek szabványosítva. Hogy a páciens a háziorvosától mikor menjen specialistához; ha szükségesnek mutatkozik, mikor kerüljön kis- vagy nagykórházba; ha ott túlesik a kezelésen, hová kerüljön vissza. Vagy mondassák ki a tíz leggyakrabban előforA szlovák egészségügyet , paradox módon, már nem lehet pusztán az anyagi források bővítésével kigyógyítani. dúló s egyben legköltségesebb kórismének mind a diagnosztikai, mind a gyógyszerkezelési szabványosítása. Ez mindmáig hiányzik, nincs leszögezve: például a magas vérnyomás első stádiumában csak sótlan diétával kezelhetek, amennyiben ez eredménytelen, akkor melyik a felírandó A, melyik a B, melyik a C gyógyszer. Pontosítás helyett csupán gyógyszercsoportok vannak meghatározva. Ennek az „azt írom föl, ami nekem eszembe jut” stílusnak nemritkán az összevissza kezelt beteg az eredménye. No és a gyógyszeripar, érthetően, szintén arra törekszik: segítse a doktort abban, hogy annak mi jusson az eszébe... Ami nem mindig van a beteg kárára. De ténynek tény, vonatkozó szabványok híján mindenki jobbára azt csinál, amit jónak lát. Végső soron az egészségügy áru? Mert természetes, hogy egészséges szeretnék maradni, adott esetben meggyógyulni. Nyelem hát a pirulákat, mint kacsa a nokedlit. Viszont a makkegészséges embernek nem kell gyógyszer, ami a farmabizniszben érdekeltek boltját rontja. Aki egészséges, nem jelent üzletet sem az orvosnak páciensként, sem a gyógyszeriparnak patikába járóként... Vagy túlságosan ingoványos talajra tévedtem? Vegye figyelembe, ha egy sokkal magasabb szinteken hozott általános utasítás - 40-60-80 ezres betegkörön végzett kísérletsorozat egye- temesített adatai szerint - kimondja, hogy ezt vagy azt kell fölírnom, akkor erről már nem én döntök. A gyógyszerlobbi jóval erősebb, mint a fegyverlobbi. Az orvosok a lista végén kullognak, ezen az üzleten ők keresik a legkevesebbet. A gyalogorvosnak nincs lehetősége ellenkezni, mondván ez szamárság, ezt nem írom föl - mert akkor szembemegy a tekintélyes orvosszakértői csoportok véleményével. Ezért kellene nálunk is meghatározni, hogy ennek a biztosítónak a betege a vonatkozó szabvány szerint erre meg erre jogosult. Ez javítaná egyben a kezelés minőségét is, ami gyorsan emelhetné a páciens komfort- érzetét. De az orvosokét is, hiszen ha európai összehasonlításban a jelentősebb statisztikákat nézzük, akkor a szlovákiai egészségügy kis híján Albánia után kullog. Sőt! Ott a betegek sokkal elégedettebbek a kórházi ellátással! De ezzel nem azt akarom mondani, hogy én albán kórházba szeretnék befeküdni. Darázsfészekbe nyúlok, ha a paraszolvenciára is rákérdezek? Ennek ürügyén látni kell, hogy ez a tétel, érdekes módon, mindig is bele volt számítva az orvosok bérébe. Mint a fodrásznál, a pincéméi a borravaló. Az én véleményem; ha az orvos bármit kikövetel a betegétől, s amíg az nem teljesít, ő nem is nyúl a beteghez, az erkölcstelen és nyíltan elítélendő. Ha viszont a páciens elégedett a kapott ellátással, s ezért kifejezi tiszteletét és köszönetét, az nem paraszolvencia. Az orvosnak viszont kutya kötelessége, hogy egyforma figyelemmel és szakértelemmel lássa el az összes betegét. Doktor úr, nem költői és nem újságírói túlzásnak szánom a zárókérdést: ha Szlovákiában az egészségügy betegként szállítható lenne, rohamkocsin vinnék egyenesen a műtőasztalra? A kérdés inkább az, hogy milyen állapotban van a mentőkocsi, és bol van a műtő...
