Új Szó, 2012. április (65. évfolyam, 78-100. szám)
2012-04-14 / 87. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2012. ÁPRILIS 14. KETTESBEN ] 1 ínész színésztől sosem vár többet, mint hogy jó partnere legyen. Színpadi ügyelőjétől, hogy időben hívja, s minden jelenetét precízen ledirigálja. Igazgatójától csupán annyit, hogy szeresse. Jelmeztervezőjétől remek kosztümöt, a színházi titkártól anyai-apai támogatást, a kellékestől élettel teli tárgyakat. Interjút a legritkább esetben. Hullán Zsuzsa sem ezt tette. Csak beszélgetni akart, mert beszélgetni jó, vallja, közelebb kerülni néhány - általa kiválasztott - vígszínházi kollégájához. Meghallgatni életük izgalmas fejezeteit, sorsuk különös alakulását. Aztán megírta, amit hallott. Őszinte kérdéseire őszinte válaszokat kapott. Harminckét beszélgetését most könyvben kínálja azoknak, akik kíváncsiak kollégái eddig ismereden történeteire. Víg szín házon belül című interjúkötete páradan kulisszák mögötti csemege, könyvbe zárt társalgó, amelyben a harmincharmadik beszélgetés vele zajlik, aki nemcsak játszani - kérdezni és írni is tud. Bartha Mária, a színésznő nemrég elhunyt vígszínházi kolléganője kellett ahhoz, hogy ez most kiderüljön. Vele öltözött, vele folytatott meghitt beszélgetéseket, ő inspirálta abban, hogy ily módon adja tovább kollégáival folytatott önfeledt csevegéseit. „írogattam én már mindenféle gondolatokat, amelyek az én fejemből pattantak elő, már régebben is. De ha nincs Mária, ha nem jön el hozzánk, és nem kezdi el mesélni a történeteit, s ha nem érzem, hogy ilyen hatással vannak rám és a gyerekeimre, akkor lehet, hogy nincs ez a könyv. Akkor nem biztos, hogy veszem a bátorságot ahhoz, hogy elkezdjem zaklatni a kollégáimat, hogy ők is meséljenek. Mert egészen biztos vagyok benne, hogy mindenkinek vannak történetei, életmeséi, amelyektől elkerekedik szemünk-szánk, és azt mondjuk: Úristen, ezt nem is gondoltam volna. Igen, abszolút elképzelhető; hogy Mária nélkül ez nem jött volna létre. Kell egy katalizátor, ami elindítja azt, ami esetleg készülőben van benned. Nekem Mária volt az előhívó.” Színházi példányaiba, forgató- könyveibe soha nem írt bele, másoktól kapott mondatait át nem fogalmazta. „Fegyelmezett színész vagyok - így Hullán Zsuzsa. — Ami szövegem van, azt mondom el. Előfordul természetesen, hogy vannak kifejezések, amelyek nem állnak rá az ember szájára, nem tudom, mi ennek az oka. Olyankor ki is cserélnék egy-egy szót valami másra, ami szerintem jobban illik az adott figurához, vagy esedeg a jelenethez. Néha meg is lehet ezt tenni, ott szorgalmazni szoktam, de ami érdekes ebben a kérdésben: akármilyen is a szerep, az én fejemben, akkor is, ha nem beszélek, egy belső monológ zajlik. Kimondadanul is ott a válaszreakció. Nem tudom, ez mennyire általános vagy specifikus, fogalmam sincs, de lehet, hogy ezért nem érzek semmiféle belső kényszert, hogy akár csak egy mondattal is többet mondhassak.” Kedvenc szerzőiről faggatnám, magyar és külföldi írókról, akiknek lelkes híve évek óta. Meglep a válaszával. „Természetesen vannak írók, akiket szeretek, de nem vagyok fanatikus híve egyiknek sem. Mindenben a jót keresem. Szeretem, ha elvarázsolnak, ha egy író megmozgatja a fantáziámat, ha megnevettet, ha elgondolkodtat, de ezzel mindenki így van. Rajongó típus sosem voltam, kivételes dolgokért tudok csak lelkesedni. Például egy olyan emberért, mint Meryl Streep, aki színészként mindent tud. Persze ez sem igazi rajongás a részemről, hanem inkább ámulattal teli szeretet. Jelenségeket, személyiségeket szeretek megfejteni. A Marilyn Monroe- rejtély régóta izgat. Ami az írókat illeti: attól kezdve, hogy volt rá pénzem, megszállottan gyűjtöttem a könyveket. Bár faluhelyen ez nem volt annyira általános, nekünk otthon sok könyvünk volt. Egyeden szerzőt mégsem tudnék kiemelni azok közül, akik igazán közel állnak hozzám. Szép Ernő, Molnár Ferenc, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes - az ő időszakuknak van valami csodás bája, varázsa, humora, kelleme, szarkasztikussága, elgondolkodtató könnyedsége. Az ő korukban szívesen éltem volna. De Vámos Miklós stílusát, fanyarságát, írásmódját is nagyon szeretem. Lessinget olvastam még nagy élvezettel. Nem szerzőkhöz, hanem történetekhez kötődöm, vagy lehet, hogy maga a történet nem is olyan jó, de olyan az író stílusa, hogy számomra fizikai élvezetet jelent olvasni. Nincs tehát kijelölt szerzőm. Mindenevő vagyok. Mindig azok a könyvek jönnek velem szemben, amelyekre éppen szükségem van. Rejtő Jenőt talán húszévesen olvastam először, akkor akadt a kezembe, és A tizennégy karátos autóval estem szerelembe. Vinnyogva röhögtem végig, s onnantól kezdve az összes könyvét olvastam. Az utolsó cseppjét is élvezni akartam a humorának.” Visszatérve az ő könyvéhez, a vígszínházi interjúkhoz, a tavaly nyáron elhunyt Bartha Máriát, aki történeteivel mély nyomokat hagyott benne, nem tudja pótolni számára senki. Nem is keresi őt másban. „O egy olyan világot képviselt, ami már letűnőben van. Mária is elvitt belőle egy részt, ami nem fog visz- szajönni soha. A sminkes készletét viszont otthagyta az öltözőben, a szekrényében, de még ennél is fontosabb az, amit a szívemben hagyott, mert ott él tovább, és a gyerekeim szívében is, akik csodálattal hallgatták. Rengeteg tanítványa viszi tovább azt a fajta gondolkodásmódot, morált, emberséget, amelyet ő képviselt. Az élet mindig melléd sodor egy-egy embert, akinek dolga van veled, vagy neked vele, csak észre kell venned. Nagyon örülök, hogy egy fiatal kolléganő véledenül mellém került az öltözőbe, ahol eddig Máriával voltam, és most nem hajlandó elmenni onnan, pedig már elfoglalhatott volna egy másik öltözőt. Ez nem azt jelenti, hogy én Bartha Mária szeretnék lenni, de boldogít, hogy már mesél az életéről, tudom, hogyan gondolkodik, s talán az sem baj, hogy már én is abban a korban vagyok, amikor egy fiatal kolléga azt mondja: örül, hogy együtt lehet velem.” A könyvben faggatott kollégái közül nem egy a könnyekig meghatotta beszélgetésük során, másokat hallgatva nemegyszer kacagnia kellett. „Sírni nem sírtam, az viszont megesett, hogy olyan történetet hallgattam végig, ami aztán nem is került be a könyvbe, mert annyira intim volt. Egyszer pedig azt kellett mondanom, hogy bocsánat, most ki kell szaladnom! Ott álltam a tükör előtt, hogy Uramisten, ezt nem hiszem el! Ez velem történik? Nekem ezt elmeséli? De csaknem minden beszélgetés tartogatott mulatságos pillanatokat is. Mindenki felszabadult volt. Amikor már odáig jutottunk, hogy ülünk és beszélgetünk, minden előkerült. Vicces, mélyreható, tragikus történet. És szerencsére nem támaszkodtam csak a diktafonra. Minden egyes beszélgetésnél százszázalékosan jelen voltam. Nem arra figyeltem, mi lesz a következő kérdés, amelyet felteszek, hanem ténylegesen beszélgettünk, vagyis erősen figyeltünk egymásra, így utólag is emlékeztem a beszélgetés folyamára. A technika ördöge tehát nem tudott kifogni rajtam.” Kútvölgyi Erzsébettől Szegedi Erikáig, Lukács Sándortól Kern Andrásig, Marton Lászlótól Örkényné Radnóti Zsuzsáig a Vígszínház társulatának legerősebb vonala képviseli magát a könyvben. Hogy ki viszi tovább írói pályáján Hullán Zsuzsát, arra ő maga így válaszol: „Továbbra is szívesen beszélgetnék olyan emberekkel, akik igazán felkeltik az érdeklődésemet. Ahhoz pedig elég egy elejtett mondat, amin el lehetne indulni. Vannak, akikről azt gondolod, hogy nincs igazán közös témátok, aztán elindul a beszélgetés, és kiderül, hogy nagyon is. A könyvben is van egykét ember, aki így változott meg az életemben, és más lett a gondolkodásom vele kapcsolatban. Ez izgalmas dolog, jó út. Lehet, hogy más aggyal tudok kérdezni, mint az, akinek ez a hivatása. Hogy ki visz tovább? Van nekem egy nagyon erős támaszom és támogatóm, aki nélkül ez a könyv sem jött volna létre. A párom. Neki köszönhetően találom meg magamban egyre inkább azt, ami az én erősségem, ami az önbizalmam épülését szolgálja. Az elmúlt években, évtizedekben eléggé önbizalom-hiányos emberként ismert a környezetem. Számára érthetetlen módon önmagamat alulértékelve léteztem. Ennek egy oka volt: nem magammal kellett foglalkoznom, hanem a családommal, a gyerekeimmel. Talán most étkezett el annak az ideje, hogy én is előtérbe kerüljek, hogy az én életem legalább annyira fontos legyen számomra, mint a gyerekeimé, akik már elindultak a saját útjukon. A védőhálót a párom húzta körém, ő sokszor jobban bízik bennem, mint én saját magamban. Belém látja azokat a dolgokat, amelyeknek én csak az árnyékát érzékelem esetleg. Csodálatos érzés, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem csak magamra számíthatok. Nem adhatom fel egy percre sem, hiszen amint egy kicsit lankad a hitem, a figyelmem, ő már meg is találja azt a mondatot, amellyel tovább tud lendíteni, és újra erőt tud adni.” A folytatás azonban nem egy beszélgetős könyv lesz, hanem valami egészen más. És már az is hamarosan napvilágot lát. „Gyakorlatilag kész a Camino- könyv, ami nem másokról szól, mint ez az interjúkötet, hanem nagyon erősen rólam. Arról, hogyan érzek, hogyan élek meg, hogyan látok bizonyos dolgokat, helyzeteket, hogyan lendülök túl kisebb-nagyobb problémákon. A saját életemben vájkálok sokkal mélyebben, mint ahogy ezt eddig tettem. Elég intim könyv lesz, any- nyit ígérhetek.” Szabó G. László Intim csevegések
