Új Szó, 2012. április (65. évfolyam, 78-100. szám)
2012-04-11 / 84. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. ÁPRILIS 11. Kultúra 7 Frenák Pál Társulatának friss előadásában, a Hymenben tébolyba torkoll a lakodalmi vigalom Fekete nász, fehérben A Hymen szereplői balról jobbra: Jantner Emese, Feicht Zoltán, Nelson Reguera, Vasas Erika és Holoda Péter (Szkárossy Zsuzsa felvétele) Nincs boldogság, de még csak szenvedélyes kettős sem Frenák Pál új koreográfiájában, a Hymenben, amely egy esküvőn feltámadt őrült érzelmi viharba rántja a nászajándék nélkül érkezett, kíváncsi sereget. SZABÓ G. LÁSZLÓ A vendégek természetesen mi, nézők vagyunk, akik közül néhányat az első percekben még kellemes hangulatot ígérő mulatság kiemelt résztvevőivé avat az akkor már feldúlt lelkületű menyasszony. De nézzük, mi történik ezt megelőzően! Felfújt, áttetsző gumimedence a hófehér térben, menyasszonyi ruhákból kialakított, hatalmas csillár a magasban, küzdőtér is, asztal is, kanapé is az átlátszó medence, energiával teli testek küzdőtere, felkínált fogások asztala, sistergő vágyak kanapéja. Öt ember ünnepi fehérben egy meglehetősen rideg közegben. A menyasszony, a vőlegény (a most is felkavaró Jantner Emese és a mindig lenyűgöző Nelson Reguera) érezhetően két, egymástól idegen világ, a menyasszony agresszív bátyja (Feicht Zoltán), többszörösen hátrányos helyzetű öccse (Holoda Péter lélegzetelállító hitelességével) s az apjuk félrelépéséből született húguk, a félcigány lány (a Psyché erejű Vasas Erika). Ki is derül gyorsan: itt és most, ezen az esküvőn nem a felszabadult jókedv és végképp nem a határtalan boldogság lesz az úr. Itt nem várhat senki hajnalig tartó mulatságot, mókát, kacagást, itt, ebben a családban nincs szerelem, egymáshoz bújás, a bajban összetartás. Időzített bomba annál több. Ahogy nő a feszültség, a zene is egyre vészterhesebb, menyasszony és vőlegény alig látják egymást. A bátyról megtudjuk: nemcsak lelkileg, szexuálisan is birtokolja húgát, a menekülés legfurcsább útját választó menyasszonyt. Tolószékbe kényszerült, folyékony beszéd helyett csupán hangfoszlányokkal kommunikáló öccsük is boldogan szabadulna ebből a közegből, igazi támaszt csak a vőlegénytől remélhet. Az ő oldalukon, az ő kettősükben még tiszták, igazak az érzelmek, a kisebbik lényt, a fattyút, az oldalágról érkezettet senki nem nézi embernek. Ő az első perctől fogva kitaszított, és az is marad ebben a családban, még a megtűrt személynek kijáró minimális emberi tiszteletet is csak magatehetetlen testvére biztatásában találja meg. Ártatlan (Hymen: szűzhártya, nász, lakodalom) itt már csak ez a sorsától és székétől szabadulni képtelen fiú lehet, a család többi tagja mind bűnös, ki ezért, ki azért, ki jobban, ki kevésbé. Öt táncosból négy az érzelmeit, gondolatait, ösztöneit, vágyait mutatja meg, teríti ki, fedi fel a medencében. Ki finomabb, líraibb mozdulatokkal, ki vadul, nyers erővel, ki űzött vadként, ki bizakodva, szerelemre éhesen. Kegyetlen emberi játékok, veszedelmes viszonyok szemtanúi vagyunk, egyszer riadt, sőt megrémült, máskor döbbent arccal figyelő, sajnálkozó és együtt érző, megint máskor feldúlt, lélekben megtépázott vendégek. A Rossz, a Gonosz, a Szégyenteli násza ez, a Pusztító indulat és a Gyilkos vágy násza, egy elrontott ünnep fájdalmas képe, amelyen minden szereplő valós arcát mutatja. Két momentuma van az előadásnak, amikor látszólag olvad a jég: Tom Jones She’s a lady című slágere pár pillanatra mosolyt ébreszt, akárcsak később Brahms V. Magyar tánc című, nagyon is ide illő műve, ám a mosoly mögül már tolakszik is előre a kínos felismerés: mindent elrontunk, mindent lerombolunk, életünk csupa ellentmondás, egónk ereje mindent töröl, amit meg kellene értenünk, el kellene fogadnunk, magunkhoz kellene emelnünk. Frenák most is őszintén, kendőzetlenül mond véleményt életünk, hétköznapjaink visszásságairól, kapcsolataink hamisságáról, a bőrünket égető társadalmi problémákról. Tánc és zene, játék és színpadi effektek érthető rendszerében hívja fel a figyelmünket azokra a kérdésekre, amelyek évek óta foglalkoztatják, egyértelmű választ mégsem talál rájuk. Intim hangvételű darabjaiban elementáris erővel fogalmaz, gondolatai fényesek, mozgásnyelve, dramaturgiája elég kapaszkodóval szolgál ahhoz, hogy ne vesszen el semmi abból, amit esküvői asztalán kínál. Fájó, sebekkel teli világ, amit mutat. Hiába a lakodalmi menet, a hófehér menyasszonyi ruhák csokra, ez itt az ártatlanságukat rég elvesztett lelkek pokla, az elszabadult ösztönök, a delejes vágyak, az aljas módon elkövetett bűnök sötét barlangja. A mi szégyenünk. A mi bukásunk. A mi vesztünk. RÖVIDEN Az első Opus-könyv bemutatója Dunaszerdahely. A Szlovákiai Magyar írók Társasága holnap 18 órára az Arthe Caféba várja az irodalom kedvelőit az Opus-könyvek sorozat első kötetének bemutatására. A Hagyománytör(tén)és - Vita a „szlovákiai magyar” líra értelmezhetőségéről című kötetet Csanda Gábor mutatja be. Az est házigazdája Vida Gergely lesz. A bemutatón közreműködnek a helyi Kodály Zoltán Alapiskola diákjai, (tb) Hannibal Lecter a képernyőn Berlin. A televízió képernyőjén tér vissza A bárányok hallgatnak című thrillerben megismert Hannibal Lecter, a kannibál gyilkos és pszichiáter karaktere, amely Oscar-díjat hozott Anthony Hopkinsnak. Az első nekifutásra 13 részesre tervezett sorozat Thomas Harris A vörös sárkány című regényén alapul: Will Graham FBI-ügynök Lectertől kér tanácsot egy sorozatgyilkos felderítésében. A kötet 1981-ben jelent meg, ezt követte 1988-ban A bárányok hallgatnak, amelyben Clarice Starling, a Szövetségi Nyomozóiroda egy másik ügynöke (a filmben Jodie Foster) keresi fel segítségért a kannibál pszichiátert. A Hannibal című sorozat producere Bryan Fuller, a Hősök című széria atyja. Graham ügynök bőrébe Hugh Dancy bújik, az még nem ismert, ki játssza a kannibál gyilkost. (MTI) Az éhezők viadala című sci-fi akciófilmet, amely már a harmadik hétvégén hozta a legtöbb bevételt, a Titanic háromdimenziós változata sem tudta legyőzni az amerikai mozipénztáraknál. Az éhezők viadala egy televíziós show-t mutat be a jövő Amerikájából, melyben a küzdelem életre-halálra folyik. A film (képünkön az egyik jelenete) kevesebb mint egy hónap alatt globálisan 415 millió dollár bevételt hozott. (Fotó: Forum Film Slovakia) KÖLTÉSZET NAPI GONDOLATOK Egy században, vele SZÁSZl ZOLTÁN Hála a kegyes, szárnyas időnek: legalább egy évszázadban élhettem vele, s az utána következő évezred elején nyílik még tér emlékezni rá, gondolni vele. Engem gyerekként nem ütöttek, vertek, de amikor kamaszként olvastam, őt hogyan, nekem fájt. Nagyon fájt! Most megint fáj! Nekem is, ha bántják. Nagyon fáj! Egyik kezével oszt, másikkal foszt, mindig ilyen volt s marad a hatalom. Mert ugyan hol van olyan nap más nemzeteknél, ott Európában, vagy itt Európában, ahol egy költő születése napját a költészet napjává teszik? Ilyennek párja nincs. Nincs sehoí. Vi- rágvasámap és feltámadás után egy háromszor eltemetett, háromszor kihantolt törékeny test porainál megint ott tiszteleg majd, kinek tisztje az. De az az izgatott ádámcsutka, az a barna hang, a tekintetének tört melege, a riadt, szükségét végző vadállat félelmét megéneklő szellem hova lett? Ha kiálthatna, hallanánk-e? Kipipálandó kötelesség, új nyakkendő és virágcsokor-rendelés, mélynyomott meghívó, napszemüveg, hogy ne lássák, mi van a lélek tükrében? Csak ennyi lenne? Letudandó kötelesség? Költészetnap. Mi köze a számok ikonjaihoz, a GDP-mutatókhoz. Ugyan... Fekete limuzinok őrzött parkolóban, s míg koszorúznak, már talán a gépet is éppen megrendelik, mi odább teszi a szobrát. Vagy mégse? Lesz-e iskola, színház, pódium, aula, utcára néző, füsttől szürke emléktábla vagy szemétkuka, ahol elmondják a versét? Talán. A halott költő nem tud védekezni, de a versei élnek. Minden harcra kész hadtestnél erősebb, gyújtóbb tud lenni még a szelíd szavú poéta. Marad a Dunánál? Nézi a habokat tovább? Vagy majd géppuska ropogásától rian össze koszos sirályok hada megint egyszer, s csak a cipők maradnak a rakparton, csak a cipők. S forté- lyos félelem igazgat? Harminc éve velem van. Egy rongyosra olvasott Cserépfalvi kiadás. Rongyból készült, a háború előszelétől törékeny, sárguló papíron. Megrozsdásodtak régen a vaskapcsai. Ebből tudom: magamban bízhatok csak, mert készül a leltár. Sírhatok az elmaradt ölelés miatt, s kérdezhetem én is az anyám, nekem mi volt a kezemben, mikor megszülettem. Meg kell tanulni várni, szeretni, átkozni, elfeledni, vagy az örökkévaló anyagba, a szóba, a vers szavaiba beleönteni az imádott nőt. Vagy elfelejteni. Aztán kiáltozni, hogy szilajon szeressenek. Keresni fehérek közt egy európait, meséltetni, tanulni tőle. Ez volna jó! Csak oda kéne érnem. Hazám. Nem tudok elindulni tőled, s hozzád megérkezni se már. Mert kérdeznek. Mindig kérdeznek. Honnan jöttél? Ki vagy? Kit ismersz? Költő vagy? Hová tartozol? íme, hát meglelem hazámat? Nem. Nem tartozom sehová. Költő vagyok, mit érdekelne a költészet maga? Ahogy a slepp sem érdekel, ami piszkos uszályként minden hatalom tányérját körbenyalja. Pusztul szép fajunk, vagy pusztítjuk magunk?! Honnan jöttem? Soha el nem hagytam Európát. Ki vagyok? Ember. Kit ismerek? Hát nem mindegy az? Költő vagyok. Elég ez nekem. Hogy hová tartozom, azt nem árulom el. Titok. Annyi minden kincsem, hogy egy évszázadban élhettem vele. De miért e sok kérdés? Mert mégis, magyarnak, számkivetve? Kérjem azt: édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad! Bevillan. E mondat miatt régi tanárom utcára került az átkosban. Már föld alatt van. Mint kedvenc költője. De már nem riad a lelke si- koltva. Van költészet napja, s ha csak két verset is, ha csak egyet is elmondanak valahol, tisztán, hogy az iszonyt oldja, hogy tudják a szépet, a jót a halandók, már nem hiába! Ót nem emeli fel már senki se testi mivoltában, belenehezült a sárba, de mégis, mint feltámadás ünnepén az oltáriszentséget, úgy emeljük fel az emberi értéket mérő verset, úgy fogadjuk magunkba az ésszel fölfogott emberiség világosságát, úgy legyen áldás minden szálló, szóló költemény! Szabadság kell, s szerelem. Fiataloké e két ajándék. Éljenek vele! A Dunánál, jó lenne sokat sétálni még a Dunánál, a zavaros habok mellett, amelyek bécsi, pozsonyi, budapesti szemetet ringatnak olykor. Megszokta már azt az én szemem. Ahogy megszokta minden tétova és majdnem céltalan pesti rakparti sétámkor a szemem azt a gö- csörtös ülő alakot is. Háttal a térnek, arccal a folyónak. Úgy kéne őt hagyni. Kezében a majdnem a poros aszfaltig érő kalappal. Szeme mélyen elsüllyesztve a fémben, talán egy gondolat fut éppen apró villanásként ott a porlepte homlok mögött. Hisz annyi munkánk lenne. Én dolgozni akarok. „Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani...”
