Új Szó, 2012. április (65. évfolyam, 78-100. szám)
2012-04-10 / 83. szám, kedd
FOCITIPP ■ 2012. ÁPRILIS 10. 14 IRODALOM www.ujszo.com Somos Ákos: Egy mondat a bajnokságról A monogramotoknak, mindegyiknek. Hol csalás van, ott csalás van nemcsak a rövid hazaadásban, nemcsak az elkésett becsúszásban, nemcsak az összekacsintásban, nemcsak a fékezett kocogásban; nemcsak a kispadozásban, nemcsak az elmaradt juttatásban; hol csalás van, ott csalás van nemcsak a gyenge lövésben, az épp lemaradó vetődésben, nemcsak a bíró necces ítéletében: „nem les!”;— ott csalás van a meccs előtt a kézfogásban,- már a térfélválasztásban -, ahogy a nézőknek kiintesz, ahogy melegítéskor sprintelsz; ott csalás van már az alapozásban, a sablonos nyilatkozásban, a félrefordított fejekben, a „különben aranyos gyerek”.. .-ben; hol csalás van, mindenki tocsog a sarában, ha arany-, vagy hogyha faláb van, egyformán sáros hol csalás van, benne van a város, a jegyszedő, a fan, a szotyiárus, csalás a szenvedély (nemes vagy káros), a divatdrukker és a hű: minden érzelem csak mű\ hol csalás van, ott csalás van már az első elgondolásban, s a meccs utáni hazaballagásban, a katarzisban, ami elmarad, a monogramban, ami megmarad belőlük, akik csalnak, akik ügyvédet akarnak a csalás mondja meg, kik voltak, monogramjai egy kornak, csalók egy elcsalt világban, egy sáros-mocskos taktikában. Somos Ákos: Holt szezon Kopár mészcsíkok sarkai között ásitoznak a fagyos rögök, a félpályánál csíkot húz a dér. Almos varjú billeg a kapufán, surranó lövésre gondol talán, mi pár hete még három pontot ért. A tribün mögötti fáradt ágakat megrezzenti a szél, s mi ráragadt, rozsdás levél a felső sorra hull. Ez itt már nem a nyári holtszezon: a kezdőkörre bukó alkonyon a csendet pár puffanás lépi túl. Ki hitte volna, hogy még játszanak a serdülők a vattás fák alatt? - csodálkozik a rend őre odabenn, a klubházban, hol lámpát gyújtanak míg volt focisták csendben vallanak, hogy feküdt le a Siófok Megyeren. (A két vers eredäileg a sportvers, blog. nepsport.hu oldalon jelent meg.) S3 iJTi Április 11-én - József Attila születésnapján* - ünnepeljük a költészet napját. Összeállításunk ennek apropóján készült. a report született Márai Sándor is. Tóth László: Egy nemzetközi labdarúgó-mérkőzés sorsdöntő pillanatai 1- Van gól, van gól? - Kérdi egy angol.- Nincs gól, mert a kapus véd. Svéd. 2 Tobzódik a szurkoló, Ha a csatár nagy gólt lő. Gól ezúttal mégsem lett, Labdához ért egy lett.- Szöglet! 3 Száll a labda befele:- Hajrá, fiúk, bumm, bele! Kiabál a sarki hentes: -Tizenegyes, tizenegyes! A cipész meg: - 0, te, ó te! - Mert a csatár mellé lőtte. 4 Nulla nulla, ó, be kár, a csatának vége már. Üresen kong a pálya, csak a foci bírája száguld a zöld gyepen, s a kapunál hirtelen a labdába rúg nagyot, aztán sípol vagy hatot. Grendel Lajos: Edzés közben A foci apropóján hazáról, hűségről, becsületről Mándy Ivánnál szebben és igazabbul aligha lehet írni. A pálya szélén olyan remekmű, amelyet talán az az olvasó is méltányolni tud, aki máskülönben utálja a focit, vagy teljesen analfabéta ebben a sportágban. A pálya szélénnek olyan kristálytiszta a szimbolikája, mint A Pál utcai fiúké vagy a Légy jó mindhaláligé. Csempe-Pempe sorsa, emberi elesettségénél, született becsületességénél fogva, minden groteszksége ellenére is, rokon Nemecsek Ernő vagy Nyilas Misi sorsával. A fociban és a foci körüli világ sajátos embertenyészetében leképeződik az egész világ, miként a Pál utcában és környékén vagy a debreceni kollégiumban is. Mindez arról jutott eszembe, hogy a minap elolvastam K. E. regény- részletét a Jelenkorban, s ott egy olyan epizódra bukkantam, amely annak idején, tizenöt és fél éves koromban, számomra is emlékezetes volt. Csak éppen máshogyan, mint K. E. elbeszélőjének. 1963 novemberében a Honvéd 7:2-re megverte a Fradit, megtörve ezzel a bajnok egyéves veredenségét. K. E. elbeszélője, talán szégyenében, talán dühében vagy elkeseredettségében, sírva fakadt. Én pedig ugyanabban a pillanatban, száz kilométerre északra Budapesttől, egy kisvárosban, ujjongtam. Néhány napig úgy lépkedtem a gimnázium falai között, mintha legalábbis én volnék a Tichy Lajos. Ma már nevetséges. Meg gyerekes. Persze, milyen legyen egy gyerek, ha nem gyerekes? A gimnáziumi osztályban fejet hajtott a Honvéd előtt az Újpest meg az MTK, a Fradi pedig csikorgatta a fogát. Néhány napig én voltam a jani, mert én a Honvéd voltam. Dávid és Góliát párviadalában normális ember akkor is Dávidnak szurkol, ha máskülönben éppen csak köszönőviszonyban van vele. Ez a janiság egy hétig sem tartott. Mert a következő fordulóban a Honvéd is, a grácii is. lebőgött, és a Győr lett a bajnok. így megy ez, mondhatná kajánul Kurt Vonnegut. Néhány évvel később, az angliai vé- bén, a magyar csapat 3:1-re megverte Brazíliát. A meccs után, késő este, negyven-ötvenfős csoport verődött össze a lévai szálloda épülete előtt, és ünnepelte spontánul, önfeledten a világraszóló diadalt. Öt évvel később ez elképzelhetetlen lett volna. A hatóságok aligha tűrték volna. De akkortájt, 1966- ban, a csehszlovákiai kommunista rezsimben langyos szelek fújtak. Dávid megint legyőzte Góliátot. Aztán nemsokára, a negyeddöntőben jöttek az oroszok, és mint any- nyiszor a történelem során, megint hazavágtak bennünket. A futball akkor nemzeti ügy volt. Sikerpódék. Pótkávé. Akárcsak a jégkorong Csehszlovákiában. 1969 áprilisában a csehszlovák hokiválogatott megverte a szovjeteket, és világbajnok lett. Prágában nagy tömeg vonult az utcákra, és betörte az Aeroflot irodájának ablakait. Mai szemmel nézve barbár cselekedet. Pedig csupán az történt, hogy elkeseredett és megalázott emberek pillanatnyi mámorukban elégtételt vettek a fél évvel korábbi nemzeti sérelemért. Ugyanez év őszén Marseille-ben a csehszlovák focicsapat 4:1-re megverte Magyarországot. Az akkori légkörben ez is több volt szimpla sporteseménynél. A megalázottak és megszomorítottak bosz- szúja is volt. Jogos, mégis egy kicsit sántító büszkeség, hogy mi ugyan gyöngébbek vagyunk, ámde különbek, talán tehetségesebbek is. Hogy a magyar virtus elpusztíthatadan. Mi, egyszerű, elnyomott, százfelől sanyargatott emberek egy nagy, kollektív egyéniséggé is képesek vagyunk összeforrni egy-egy dicsőséges sportesemény hatása alatt. Hogy ők, a focistáink, hokistáink a mi elorozott becsületünkért szállnak harcba. Hogy ők ilyenkor a nemzet legjobb fiai. Nevetséges? Hát persze. Mai szemmel nézve. Bizonyos életkort betöltve azonban az ember nem csak mai szemmel nézi a dolgokat. A futball ma nem nemzed ügy. Hála Istennek. Olyan is, tehetném hozzá rosszmájúan. Őszintén szólva - bár talán nem szép tőlem - egyáltalán nem érdekel, hogy épp az olaszoktól kapunk-e ki vagy Izlandtól. Az sem, ha megverjük Litvániát. Félek, akkor sem érdekelne a dolog, ha most lennék húszéves. Valamikor a nyár végén kedvenc kávézómban ücsörögtem, s szo- kadan jelenetnek lehettem szemtanúja. Bár lehet, hogy az ilyesmi csak nekem szokadan. Vagy ma még szokadan, holnap... ki tudja? A kávézó sem egy külvárosi cselló. A bárpultnál ülő, jól öltözött, rokonszenves fiatalember villámgyors mozdulattal, ahogy azt kovbojfilmekből leshette el zsenge kamaszkorában, egy stukkert kapott elő, és a pincémőre szegezte. Közben barátságosan vigyorgott. A pincérnő nem ijedt meg.- Tedd el - mondta. - Nem szeretem az ilyet.- Én sem - mondta a fiatalember.- Én sem szeretem, ha nem vagy kedves. - És eltette a fegyvert. Később a fiatalember átült a játékautomatához, aztán amikor arra is ráunt, fizetett és távozott.- Nem kell félni tőle - mondta a pincérnő. - Rendes fiú. Csak hencegni akart. Olyan, mint a többiek.- Még sosem láttam itt.- Ritkán jön be. Nagyon elfoglalt.- Miért? Mi a foglalkozása? - kérdeztem.- Azelőtt futballista volt. De nem érte meg neki.- És most mit csinál?-Azt nem tudom - mondta a pincérnő. - De ártalmadan. Ezzel napirendre tértünk az incidens fölött. Ami talán nem is volt incidens. Csupán játék. Egy edzőmérkőzés epizódja. (Az írás eredetileg az Elet és Irodalomban jelent meg.)
