Új Szó, 2012. március (65. évfolyam, 51-77. szám)
2012-03-24 / 71. szám, szombat
24 Szalon ÚJ SZÓ 2012. MÁRCIUS 24. www.ujszo.com Denisa Lehocká hátrahagyott formagyakorlatai a Szlovák Nemzeti Galériában Terepasztalok, fosszíliák, véletlen szétpakoltságok (Kép: Gabriel Kuchta( A most futó program (jobb híján mondom, hogy program, hiszen klasszikus értelemben nem is kiállításról van szó) apropója a kurátorok, Alexandra Kusá és Monika Mitášová felkérésére született. CSANDA MÁTÉ Ennek értelmében Lehocká szabad kezet kapott, illetve két hét munkaidőt, hogy régebbi, magával hozott cuccaiból, talált tárgyakból és a helyszínen készített munkáiból összehozzon egy műegyüttest - valamiféle bejárható, átlátható, megnézhető anyagot arról, hogy alkotóművészként hol is tart ő most, 2012-ben. Első ránézésre alig történik valami a galéria második emeletén. A látogatót félüres, levegős terek fogadják - a gyakorlatlan szem talán azonnal keresni kezdi, hogy merre is vannak, hol kezdődnek a művek. Ebben a felállásban szinte még a hófehér falakból kimeredő konnektoroknak is mintha szerepük, beszélhetnékjük volna. Rögtön az első teremben egy lekerekített, gömbölyded gránitforma uralkodik, gyakorlatilag egymagában állva (Brancu- si-utalgatás?), hófehér talapzaton, szinte szemmagasságba exponálva, valódi minimál- plasztikaként ragyog. Egy-két lépéssel arrébb ugyanolyan fazonú kövek a földre, valami fóliaféleségre széthelyezve: ami az előbb már-már szakrális objektumként tetszelgett, az itt nem több mechanikus papírnehezéknél. Talán már túlságosan is megszoktuk, milyen egy kiállítás: adott a galéria és benne lógnak, állnak, hasalnak a művek, mind-mind rövid kis ismeretterjesztő kommentárral díszítve, néven nevezve (akár úgy is, hogy Név nélkül), dátummal ellátva. Egyszóval alkotóilag befejezett, lezárt, magukra hagyott tárgyak, anyagok, alkotások, amelyek szuverén módon uralják a teret, és amelyekhez fogva minden más legfeljebb nevetséges körítés. Itt az egész másként fest: végig csak nyomokat látunk, elhagyott, elhullajtott utalásokat, amik a legtöbb helyütt nem nagyon akarnak egy koherens, épkézláb objektummá szerveződni-rendeződ- ni. Mégis, ha odafigyelünk rájuk, előbb-utóbb kirajzolódik, hogy egy finom, szobákon és falakon átívelő szövetrendszert alkotnak, amelyen belül minden egyes csücsöknek és darabkának meglehet a maga dramaturgiája. A repertoár: vásznak, fóliák, leplek, madzagok és zsinórok, hajtogatások, hálóba, papírba stb. burkolt vagy épp meztelen formakezdemények. Egy helyütt még egy bőrhuzatú ülőalkalmatosság is beleolvad a többi tárgy alkotta termékeny rendetlenségbe (egy Dušan Jur- kovič által formatervezett bútordarab, a galéria állandó, tárlatokon átívelő ingósága). Lehocká itt is, ott is a múzeumi tér sterilitását próbálja megtörni vagy legalábbis kikezdeni. A tárgyak laza rendszere pedig tényleg belakja a galériát, építkezési felületként, barkácsműhelynek használva azt, egyfajta gusztusos rendetlenséget eredményezve. Bármerre tekintek, ez a gyanúsan letisztult „szétszórtság” fogad, mindenütt félkész állapotok uralkodnak. Közben nem lehet nem észrevenni a padlóra száradt csöpögtetések útvonalát: ezek a dripping-ösvények szinte nyomként vezetnek végig a tereken - úgy tűnhet, hogy a hatalmas erejű fehér fal, a white cube mint médium, ez az agresszív monstrum, ez a kulturális konstrukció (manapság mindenre illik ráfogni, hogy kulturális konstrukció), egyszóval maga a múzeumi tér kezdene szétcsurogni, pöttyökre olvadni, rá-, hozzá- és belegyógyulni a parketta halvány barnaságába. Vízszintesedni. De az is lehet, hogy csak a plafonra felfűzött biomorf képződmények hullatták el őket (másodszorra már inkább báboknak, lárváknak nézem őket). A legszebb, amolyan visszavisszatérő példányok a meny- nyezetről ingaként lecsüngő falfehér, gyolcsokból összeszáradt, önmagukra felcsavarodott gipszstruktúrák. Élettelen fosszíliák, ügyes kis kézművesinvenciók. Afféle göcsörtös mészgumók, cérnára fűzött gipszüledékek - némelyikük (még, már, eleve) a földön hever, néma szimbiózisban a szomszédos egyedekkel. Van, amelyik hasához gyöngybera- kásos dekoráció tapad, valahogy úgy, mint ahogy a moha telepszik meg a szikla testén. Én is törökülésbe ereszkedem, a padlóra ülök, a háttérben grasszáló őrző-védő néni szemmel tart, de nem szól rám. Megéri közelebbről, lejjebbről is figyelgetni őket: a látszólag rendszer nélkül széjjelhagyott gipszformák, szilánkok és öntvények hirtelen nagyra nőnek, beszédessé válnak: ami felülnézetből, a termeken átsietve összepiszkított kis saroknak tűnt, az most élettel teli, egzotikus szoborparkká, nyüzsgő kirakodóvásárrá nagyítódik. A kiállítás végében (ha ugyan létezik itt bármiféle menetirány) két darab egészen konvencionális firkafalba ütközöm: itt összpontosulnak a művész otthonról hozott képi kellékei, korábbi ötletei, füzetlapra, kottapapírra rögzített tervek, vázlatok. Afféle brainstorming, rendszerező felület, ötletrezervátum: szorosan egymás mellé felfűzött tereprajzok, az elmúlt évek termése. Arról is szólhat ez a zsákutcaszerű két terem, hogy egy ilyen patchwork-hozzáállással bármiféle rajzgyakorlatból előbb-utóbb „kikurátorkodha- tó” valami dekoratív, tetszetős, sőt egyenesen „muzeális” képanyag. Hogy egy kis ügyességgel a legcsekélyebb vizuális próbálkozásokból, egy bemelegítés részeredményeiből, reszketeg vonalú lavírozások- ból (vonalak, pöttyök, ágak, polipok, halmazok, geomet- rizaló formák, Rohrschach-pa- cák) is „fogjuk rá, hogy posztmodern” látványcsomag, csinos kis kabinet kerekíthető ki. És ahogy az ember szeme lassan hozzászokik a félüres terekhez, fokozatosan egyre több más összefüggés is feltűnik. Például az egymásra illesztett, átlátszó, akváriumokra emlékeztető kubusok és hasábok jelenléte, statikai szerepe, egymásra utaltsága (nagy darab reneszánsz vásznak jutnak eszembe, meg az azokon elrejtett áttetsző üvegedények, ott és akkor még egyértelműen mint Mária- szimbólumok). Anyagtalan, ingatagnak látszó alig-alig konstrukciók. Lehocká picit mintha ironikusan kóstolgatná a minimal art dogmáit. Ez is benne van a pakliban. Néhány helyütt kisebb-nagyobb papírlapok borítják a faíat. De ezek a „rajzok” (sokkal inkább minták, diagrammok) is csak annyira szándékoznak műveknek látszani, mint a többi anyag. Együtt, szériában tudnak csak igazán létezni. Végig egymásba ölelkezik artefak- tum és forgácsként melléhullajtott segédanyag - finom szövésű vászon és furnírozott papundekli, vázlat és kiérlelt alkotás. Az eredmény pedig pont ez a félkész, egy pontig formákba öntött, cizellált, aztán hirtelen magára hagyott helyzet. Mintha minden pillanatban betoppanhatna maga a művész is, aki talán éppen csak egy kávészünet erejéig hagyta el kölcsönkapott alkotóműhelyét. (Denisa Lehocká műegyüttese június 3-ig látható a Szlovák Nemzeti Galéria 2. emeleti termeiben.) Szólás/szabadság - főszerkesztők nyilatkoztak a kisebbségi sajtó feladatairól A szlovákiai magyar sajtó a Komáromi Szalonban ÚJ SZÓ-ÉRTESÜLÉS Harmadszor is telt ház előtt került sor a Komáromi Szalon beszélgetőestjére, melynek március 21-én két vendége volt: Molnár Judit, a Szabad Újság hetilap főszerkesztője és Molnár Norbert, lapunk fő- szerkesztője. Őket a szlovákiai magyar sajtó helyzetéről és feladatáról faggatta az est két házigazdája, Hadas Miklós szociológus és Sánta Szilárd irodalomtörténész. A központi témát a sajtó függetlensége, az objektív és kiegyensúlyozott tájékoztatás fogalmának értelmezése, valamint a nyomtatott sajtó válsága jelentette. A két és fél órás be- Hadas Miklós, Molnár Norbert, Molnár Judit és Sánta Szilárd (Somogyi Tibor felvételei) szélgetésbe a közönség is bekapcsolódott, s az érdeklődő hozzászólások és kérdések is azt jelezték, hogy a témafelvetés a szlovákiai magyar közösség életének fontos szegmensét kísérelte meg értelmezni. Az értelmes beszélgetésre vágyókat, akik fogékonyak az aktuális társadalomtudományi és közéleti kérdések iránt, a Komáromi Szalon szervezői minden második szerdán 18 órára a révkomáromi Mokka kávéházba (Megye utca 11.) várják. A következő, április 4-i beszélgetés vendége két Eu- rópa-szerte ismert képzőművész, Németh Ilona és Koron- czi Endre lesz. (ú) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
