Új Szó, 2012. március (65. évfolyam, 51-77. szám)
2012-03-20 / 67. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. MÁRCIUS 20. Keddi faggató 17 Kecskés Marika: Nekem így teljes az életem, hiszen bábművészként, pedagógusként, bohócdoktorként és anyaként egyre csak adni tudok magamból Egy mesetündér a felkavart világban Ki tudja, miért alakult így, de március utolsó harmadára bizton ráfog- hatnók, hogy színház az egész világ. Sűrű egymásutánban ekkorra esik a gyermek- és ifjúsági színjátszás világnapja, a bábművészet nemzetközi napja és a színházi világnap is. MIKLÓSI PÉTER Lehetne-e hát jobb apropót találni egy, az időkömyezet emelkedett ünnepiességét kerülendő, de őszinte beszélgetésre mindhárom fent említett teátrumi zsánert egyesítő művészetről? Csevegve közben gyermekkorról és hivatásról, elkötelezettségről és mesterségbeli tudásról, mesevilágról és valóságról. Arról, hogy ha a köznapi szóhasználatban értendő színész a tehetségével s életformájával alakítója a színpadra vitt darabnak és a rá osztott szerepnek, akkor a bábművész - legalábbis úgy sejtem - nem egyszerűen „csak” előadóművész, hiszen ő azt teszi, amit az ember ősidők óta tudatosan-tudattalanul: egész személyiségét egyszerre tárja a világ elé, amikor történeteket mesél, énekel, bábot mozgat. Vagy piros krumpliorrú bohócdoktorként nevetéssel gyógyítva tart „nagyvizitet” a gyermekkórházakban. Kecskés Marika bábművésszel a pozsonyi Színiakadémia Bábművészeti Tanszékének puritánul berendezett szobácskájábán találkozom. Számomra ez is jelzésértékű: a bábművészet nem a sallangokban tobzódó külsőségek, hanem a fantázia, a megmagyarázhatatlan belső erő makacs birodalma. Szerencsére. Marika, nem a széptevés tavaszi bókjának szánom, de Kecskés Mária számomra, hivatásos bábművészként, a szlovákiai magyar színházi élet önállóan keretbe foglalt egyszemélyes készlete... Azt hiszem, ez talán mégsem fedi teljesen a valóságot. Ma már több a hazai magyar bábművész. Inkább csupán az első voltam, aki közülünk erre a pályára „tévedt”. Bábművész társaim elért eredményei láttán külön is büszke vagyok azokra, akiket nekem sikerült megnyernem a bábszínjátszás számára. De bábjátszóként, a szlovákiai magyar művészvilágban és köztudatban, azért mégiscsak ön mögött látni a legmélyebb barázdát! Ez igaz. Talán annak hála, hogy engem a magyar nyelv már a bölcsőtől kísér, ráadásul rengeteg időt töltöttem a nagymamám meséinek felejthetetlen világában. Kis híján másfél évtizede pedig az jelent számomra őszinte örömet, hogy oktatóként minden évben meghívnak a szlovákiai magyar bábmozgalmat éltető és erős szálakkal összetartó dunaszer- dahelyi tanfolyamokra. Jó látni, hogy ezeken a képzéseken az elmúlt esztendők során egy, a bábozás iránt elkötelezett, tudatosan érdeklődő generáció szerveződött. Ennek bizonyítéka, hogy például épp a szóban forgó képzés keretében nőtte ki magát mára már egyetemi hallgatóvá tanszékünk egyik Diószegről származó tehetséges diákja. És ön? Mikor bábozott először? Bár elcsépelt szófordulat, de a bábjátszáshoz valóban még gyermekként kaptam kedvet. Zsitvabesenyőn tanítói lakásban laktunk, a többi gyerekkel annak udvarán bábszínházoz- tunk. Sohasem fogom elfelejteni a „Bufeť’-jából kihajoló büfésnénit, ahogy a mi önfeledt és belépőként cukrot inkasszáló játékunkat figyelte. Amikor egyszer megpillantotta hazafelé tartó anyukámat, jóindulatú sóhajjal megkérdezte: „Drága tanító néni, mi lesz ebből a lányból?” Az édesanyám békésen azt felelte: „Remélem, egy boldog ember!” És boldog? Igen. Határozottan igen. Noha a kezdet, a nekifutás évei nem voltak egyszerűek. Mert? Első hallásra mindenki meg volt rökönyödve, amikor kijelentettem, hogy színésznő leszek. Otthon is, az érsekújvári gimnáziumban is. Csak a műkedvelő színjátszásban járatos nagymamám támogatott, de ő is csupán hallgatólagosan. Az egésznek az lett az eredménye, hogy Pozsonyban pszichológiára jelentkeztem, ahová nem vettek föl. így kerültem alkalmazásba az érsekújvári városházán szociális kurátorként. Ez volt számomra az élet egyeteme, hiszen súlyos diabetesze- sekkel, romákkal, egyéb tekintetben szociálisan hátrányos helyzetűekkel dolgoztam. Egyik kolléganőm biztatására aztán tehetségvizsgára jelentkeztem Komáromba, és Beke Sándor felvett színészpalántának. Egy évvel később a pozsonyi Színművészeti Főiskolán felvételiztem, ahol a szűrővizsgák harmadik körébe is bejutottam, ám eredeti célomnak megfelelően, hallgatóként a bábosok között kötöttem ki. A friss diplomával újra Komárom következett, ahol a díszlet- és bábjelmeztervező párommal együttműködve, megvalósítottam az első bábrendezésemet. Életem további fontos mérföldkövei, hogy jött az anyaság, később elkezdtem a gyermekkórházakban bohócdoktor- kodni, ma pedig itt is tanítok. Kecskés Marika a szlovákiai magyar színházi élethez tartozónak tartja magát? Persze. Én büszkén vállalom, hogy magyar vagyok. Lehet, a habitusom nem felel meg a csak azért is mellveregetőknek, de a magyarságomat életem természetes és gazdag velejáró» ezekből adódóan hiteles események zajlanak. Vajon melyek a mesék, ön esetében egyben a bábmesék, egyéb értékei? A bábszínházi niese az élet esszenciája. A bábozás a képzőművészet, a mozgás, a zene, klasszikus értelemben a szó és a figurák megelevene- désének együttes művészete. Ebben rejlik a bábjáték semmi egyébbel sem pótolható varázsereje. Meg hát abban is, hogy megteremtse azt az illúziót, amire rengeteg embernek van szüksége manapság. És akkor még nem szóltam arról, hogy pont ebben a sajátos bűvöletben kell keresni a bábszínház jókötésű, egészen a 16. századig visszanyúló gyökereit. Szlovákiában nem lenézett, olykor egyenesen mellőzött ágazata ez a színházi szakmának? Központilag, anyagi források tekintetében tényleg nem dúskálunk a javakban. De ahogy magyarként, úgy bábszínészként sem érzem magam mellő- zöttnek. Ha az ember igazán el akar érni valamit, akkor mindennek megtalálja a módját. A bábozás kitűnően alkalmazható a színpadi művészetben, a tanításban, kedélyállapotuk javítása révén a beteg gyermekek gyógyításában, a pszichológiában... soroljam még? jának érzem. S minél idősebb vagyok, annál inkább tudatosítom, hogy ez mekkora kincs. Különösen a mai felkavart, globalizált világban. Küzdeni ez utóbbi ellen nehéz, ám ez senkit nem akadályoz meg abban, hogy a gyökereit keresse, hogy a gyerekének énekeljen, mesét mondjon. Azt mondhatnám, minden embernek egyenként a felelőssége, hogy az ő életében, az ő családjában mennyit fog rombolni az elkerülhetetlen globalizáció. Az imént ott tartottunk, hogy friss diplomával a zsebében és a párjával bábszínházát varázsolt a mai Vasmacska Stúdióból. De prózai színésznő sohasem akart lenni? Vagy opérettprima- donna? Musicalsztár? Kinevethet, mert én mindig nagy színésznő akartam lenni. De ahogy odakerültem arra az ominózus nagy színpadra, rá kellett jönnöm, hogy az én mosolygós lelkemmel nem igazán találom a helyemet abban a hatalmas térben. Jóval magabiztosabb vagyok a lényegesen szűkebb bábszínpadon. Persze, Komáromban azért így is voltak szép, emlékezetes perceim. Például amikor a Liliomfiban kaptam szerepet, vagy a Légy jó mindhaláligban Stubendek Kati helyett kellett beugranom. Szó ami szó, ritkán látjuk egymást. Viszont ha találkozunk, mindig vidám és mosolygós. Most is ragyog a szeme, arca... Mégis elő-előfordul, hogy elszakad bennem a cérna. De nem szeretek senkivel sem haragban lenni. Rosszul esik, ha valami hosszasabban nyomaszt. Egyszer elmagyarázta nekem valaki, hogy a magyar népmesék - akárcsak maga a világ - harmóniára, az élet árnyas és világos oldalának egyensúlyára épülnek. Ezért keresem a hétköznapokban is a harmóniát. Nem érzi magát magányosan a mesék világában? Gondolom, ahhoz nem elég a lelki harmónia, hogy bárki felnőttként is azonosulni tudjon a mesékkel! A mesék valójában történetek. Valaki egyszer például azt mesélte nekem, hogy azért, mert látta, ő bizony még ismerte a három hátú domb mögötti kakukkfű illatú rétet... És ahogy valaha, ma szintén születnek történetek. Csupán le kell ülni beszélgetni, mert az őszinte mesék a világ legtermészetesebb dolgairól szólnak. Talán nem is kell külön hangsúlyoznom, mennyire fontos, hogy a szülők minden este mesét mondjanak a gyermekeiknek. Az én gyerekeim máig kikövetelik maguknak, hogy meséljek nekik; és az igazi boldogság, ha a meseolvasás után arra kér a fiam: anya, most beszélgessünk. Arról, hogy milyen volt a világ, amikor még te voltál kicsi... Ezért tanítom a diákjaimnak, hogy a bábszínpadon is történetet kell mesélni, ahol indulatok, érzelmek vannak, A bábművésznek egyben picit gyermeknek is muszáj lennie? Nem így tanítom. A játékosság szükséges. Az, hogy valaki játszani tudjon. Gyerekként is, felnőttként is. Ezért kell a tizennyolc éves egyetemistákat újra megtanítanom játszani. A játék mit jelent bármelyikünk életében? Az önfeledtséget. Az örömet. A szabadságot. A partnerhez való korrekt viszonyulást. Ugyanis a játék megörvendeztet és sohasem korfüggő. Gyermekkorban még spontán Gyermekkorban a játék még spontán élvezet, aki pedigfelnőttként is játszani tud, az az életre is képes odafigyelni. élvezet, aki pedig felnőttként is játszani tud, az az életre is képes odafigyelni. Egy bábjátékos szemszögéből nézve van különbség a fantázia és az illúzió között? Annyiban, hogy a fantázia serkenthető, fejleszthető, csupán meg kell bolygatni; az illúzió viszont technika kérdése. Ha kezelni tudom, működik. Ezt pusztán azért firtatom, hogy kiderülhessen: hol vannak a bábművészet határai? Főként napjaink internetes világában, amikor is semmi újért, élményért nem szükséges megküzdeni, hiszen a ne- ten minden gombnyomásra házhoz jön. Nyilván meglepő, de a bábjátékosnak ez teszi egyszerűbbé a dolgát. Mert a gombnyomásra működő masinákkal és más kütyükkel szemben a bábuknak, a figuraépítés sokféleségével, precízen kidolgozott karaktert lehet adni. A bábos tudja, mire képes az általa vezetett báb, mi a jelleme, milyen a viszonya a környezetével, ezért olyan szituációkat tudunk teremteni, hogy játsszunk bárhol, ott megáll a levegő. A bábszínház épp a saját természetes, közvetlen eszközeivel lesz műiden másnál egyértelműbb, viccesebb, líraibb, egyszerűen jobb. Ezt tanítom mindenhol. Csak a legegyszerűbb példát említem: ha mondjuk Jeanne d’Arc életét fogom rendezni a bábszínházban, azt azért fogom megtenni, mert az orlé- ans-i szüzet, e francia hősnőt az ő valós sorsának megfelelően fogom máglyára küldetni és elégetni. Ahogy ez 1431-ben megtörtént. Erre senki sem képes, kivéve a bábszínészt. Az ön számára mit jelent a bohócdoktorkodás? Mindent. Ez az én mindennapi színpadom, napi energiám. Ott, a gyermekkórházak sajátos légkörében tudatosítom, hogy az emberek jók, és van értelme élni. A maximumot adva magamból naponta. Mert lehet, hogy ma még itt társalgunk, de holnap talán már nem is leszek... Ezért jó, hogy a bohócdoktorok látogatása alatt olyan dolgokat művelünk, ami egy kórházi környezetben, például a gyermekonkológián, nem szokványos. Sokat nevetünk és nevettetünk. Elvégre a gyerekek életeleme a játék, a nevetés, és miközben egyre barátságosabbá, fesztelenebbé válik a hangulat - oldódik a stressz, az idegesség, a nyomott hangulatú aggály. Szerencsére, ez ma már természetes része a terápiának, és szemmel láthatóan segít is. Bohócokként indulunk a betegszobákba, de ahogy ülik, minden ajtón tapintatosan kopogunk. Megkérdezzük, bejö- hetünk-e? Már ez is egy játék. Elutasítás esetén nem erőltetjük a dolgot. Viszont ha beléphetünk, ezt olyan spontán tesszük, mintha egy lakásba lépnénk. Nagyszerű érzés, ha a mesét, a derűt, a játékot, a bohóckodást pillanatok alatt fölfedezik a gyerekek. Marika, ha a bohócdoktor és a bábjátékos egyazon személyben találkozik, akkor azt mondhatom: akivel beszélgetek - boldogságművész? Nekem így teljes az életem. Hajt a belső erő, hogy mindent jól csináljak. Az meg különösen jó, hogy amit adok, magamból adom. Bábművészként, pedagógusként, bohócdoktorként, anyaként. Rájöttem, hogy az élet alaphelyzetei nagyon egyformák. Ahogy az érzések és az érzelmek is.
