Új Szó, 2012. március (65. évfolyam, 51-77. szám)
2012-03-17 / 65. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. MÁRCIUS 17. Szalon 23 A szlovák szocialista narratíva mégis arra játszik, hogy a történelmi félmúlt osztályainak maradványai jelen vannak, és segíteni kell rajtuk... Smer, második kiadás (Kép: SITA/Jozef Jakubčo Nem jött el az idő, a ki- engesztelődés ideje. Igaz, senki sem várta, legfeljebb az eszement bolond, hogy a parlamenti választások után a bizalom kozmikus érzése tölti el Szlovákiát. SZIGETI LÁSZLÓ A balközép mező egészét kitöltő szocialista Smer a 150 tagú parlamentben 83 mandátumot szerzett. A korábbiaktól eltérően sok magyar szavazott rájuk, ami az emberek spontaneitásba vetett hite felől nézve nem meglepő. A baloldaliság- nak, noha teljesen lefojtottak, erősek a hagyományai Dél- Szlovákiában. Az 1989-et követő kommunistaellenességben az önvédelem kollektív reflexe, az akkortájt kialakult hármas - liberális, népnemzeti, keresztény - pártszerkezetből az első kettő a baloldaliságot a diktatúra túlélésének, a magyar megmaradás szükségszerű eszközévé degradálta. Ä saját bal- oldaliságát föladó szlovákiai magyar öntudat amnéziáját az a gesztus teljesítette ki, amellyel a közösség lehetővé tette önmaga számára, hogy az egykori kommunista identitást a magyar nemzeti identitás nyilvános vállalásával megbo- csáthatóvá tegye. A rendszer- váltó szlovákiai magyar társadalompolitikai reprezentáció helyesen ismerte fel, hogy a diktatúrából a demokráciába való átmenetet bársonyossá békítő haveli koncepció tálcán kínálja a megbocsátást. A körön kívülinek feltehetően érthetetlen, hogy a haveli emlékezetfelfogásban kitüntetett fontosságú totalitarizmus magára vonatkozó aprólékos feltárását elmutyizva a szlovákiai magyarság miért bújt az elgyengült emlékezőképességű közösség álruhájába. Kínálkozik a magyarázat, hogy a kisebbségi magyar nemzetideológia a kollektív felejtés fölmentő gesztusával törölni akarta a diktatórikus hatalommal való közösségi azonosulás tényét, s vele a baloldali eszmeiséget a szlovákiai magyar identitásból. Hogy kommunista múltja miatt senki se űzethessék ki a magyarok közösségéből, a szlovákiai magyar pártok, a média és a fennálló intézményrendszer legitimációs bázisa magánüggyé zsugorította a múlttal való szembenézés erkölcsi felelősségét. Arra játszott, hogy a szlovákiai magyar baloldaliak a masaryki időkben és a kommunizmus négy évtizede alatt a keresztény hagyomány módszerével éltek, mely szerint az eretneknek adott szó nem számít, csupán az ellenség (a csehek, szlovákok, szovjetek) megtévesztését szolgálja. E felmentő hazugságon alapuló felejtéstechnika logikus következménye a részleges amnézia abszolutizálódása, s vele a baloldali eszmeiség napjainkig tartó totális tagadása. Noha a szlovákiai jobboldal nem másolja a magyarországit, nem bélyegzi nemzetidegennek a baloldalt, a szlovákiai magyar pártok mindmáig patologikus viszonyban állnak a baloldali eszmeiséggel, a szlovákiai magyar lakosság minimum negyven százalékának értékrendjével. Bebizonyosodott, hogy jelentős azon magyarok száma, akik voksoláskor nem etnikaiközösségi, hanem egyéni-egzisztenciális alapon parancsolnak lelkiismeretüknek. Számukra a politika nem hit, hanem szolgáltatásnyújtás, ezért a választási urnánál a magánéleti érdekérvényesítésre és a létfenntartás biztonságára törekvés szembeszegeződhet a magasabb rendűként manifesztálódó közösségi ideológiával. A szlovák szocialisták magyar választói nyilván abban bíznak, hogy Robert Fico szociális államra vonatkozó ígéreteiből betart valamennyit. Joguk van e reményhez, még akkor is, ha léteznek, akik a magyar közösséghez tartozás elárulásának minősítik voksolásukat. Döntésükben szerepet játszhatott, hogy mellőzte a tőle megszokott magyarellenességet, s noha a szokottnál mérsékeltebb populizmussal vállalt szolidaritást az alul- és közepesen képzettekkel, a munkavállalókkal és a nyugdíjasokkal, megígérte, hogy a bérből és segélyekből élők bevételeiből nem farag. Könnyű dolga volt. A konzervatívok októberben kiszavazták magukat a hatalomból, amit egy máig rejtélyes, a teljes politikai elitet a korrumpáltság gyanúja alá helyező titkosszolgálati irat megjelenése követett. Miután Robert Fico mindenkit egyetlen mondattal küldött a francba, a média ízekre szedte a jobboldalt. Önmagában mégsem ez, elsősorban az növesztette a jobboldali politikából kiábrándultak sokaságát, hogy a mértékadó jobboldali média páratlan dilettantizmussal, már-már bulvárosított méretekben foglalkozott az üggyel. Mérhetetlen a felelőssége abban, hogy a modern Szlovákiában először uralhatja egyeden, ráadásul a jobboldali médiában elvileg kifogásolt eszmerend a törvény- hozást. A szocialisták felelősségét elviselhetőbbé teszi, hogy nem szereztek alkotmányos többséget, s nem kísértheti őket az alkotmányozói korlátlanság egypárti diadala, amely a jogállam orbáni szintű dege- nerálásáig sodorhatná őket. A szlovák szocialisták a szuverenitás veszélyforrását főként a kisebbségi magyarokban vélték megpillantani. A parlamentbe került négy jobboldali pártnak mindössze 51 mandátumra futotta, s ötödikként közéjük ékelődött egy magát morális felsőbbrendűséggel fölkent, az erény és emberiesség látszatával manipuláló exhibicionista is. Újdonsült populista pártja 16 mandátumtól fosztotta meg őket, s biztosra vehető, hogy szüntelen bohóckodásaival megingatja az ellenzéki konstruktivi- tás tartópilléreit. Nem a baloldal, ez a végtelenített populizmus veszélyezteti leginkább a jobboldal újraéledését. Programjuk nincsen, a korrumpáltság elleni vádbeszéd vitte sikerre őket, amely egyébként az egész kampányt jellemezte, a szennynek álján, s csak adalékként a programok versenye, s mindeközben elfogadottá vált a nézet, miszerint az 1989 után született társadalmi szerződés egyik legfőbb alapelve, a korrupció tolerálása, a hazai pénzügyi befektető csoportok, az oligarchák, illetve saját holdudvaruk kiszolgálóivá tette a pártokat. Szofisztikus működésük demokratikus jogállam helyett annak torz nemzeti másolatát teremtette meg, az állampolgár szabadsága helyett a nemzeti szabadság illúziójának szentségét, amely szentség oly mértékben növekszik, amilyen mértékig hívei lemondanak arról, hogy a történetnek, közös történetünknek mégiscsak egyetlen húsba vágó lényege lenne: az ember. S nem az illúzió. Társadalmi osztályokat emlegetni posztkommunista térségekben röhejesen történelmietlen, hiszen függetlenül nemi, faji, etnikai, vallási és műveltségi szinttől, a jogállami demokráciában a politikai jogok mindenkit megilletnek. Szlovákiában még a rabot is. A szlovák szocialista narratíva mégis arra játszik, hogy a történelmi félmúlt osztályainak maradványai jelen vannak, és segíteni kell rajtuk. Voksukkal milliónál többen adtak igazat ennek a szempontnak, akik a régiek helyébe talán új osztályokat képzelnek, amelyek, holt apám szerint, Isten pluralizmusának hordalékai. S noha átmenetileg az osztályok alól kifogyott az intézményi rendszer, maholnap menetelésre készek. Az analfabéta és aluliskolázott mélyszegények, és a munkásból, parasztból, értelmiségiből filléres polgárrá avanzsáltatok: kisemmizettek. A demokrácia vesztesei. Kétségtelen, hogy lenne miért, de nincs ki ellen felkelniük, harcot vívniuk. Az európai politikai pártok és mozgalmak küzdelme századunkban már nem an- tagonisztikus tereken zajlik, következésképpen a hatalom mint önérték olyan pucérság- gal mutatja magát, mint Machiavelli óta talán még soha. Ezzel Fico is tisztába jött, s csökkentette harci kedvét. Ennek ellenére a Smer választóinak java arról ábrándozik, hogy leszakadásuknak egy újfajta nemzeti szocializmus vet majd gátat, de a mélyszegényeknek ez is csak maszlag, nincs hová hátrálniuk, legfeljebb apátiájuk fojtogató intimitásába. A mélyszegénységben élők a rendszerváltáskor választottak utoljára, 1990-ben Szlovákiában 95,39% volt a választási részvétel. Az idén 59,11%, mivel a valamivel elviselhetőbb állapotban élő kategóriával, a leszakadókkal szinte egyenes arányban csökkent húsz év alatt az urnákhoz járulók száma. Az ő szemszögükből a politikai elit képtelen olyan feltétel- és elvárásrendszert teremteni, amely segíthetné őket a kisemmizettek stigmájának eltüntetésében. Ők is kerülik az urnákat. Sorsuk arra figyelmeztet, a demokratikus jogállam nem képes a társadalom egészére alkalmazni az emberjogi és méltóságbeli egyenlőséget, ezért számukra semmi értelme élni e jogállam garantálta politikai jogaikkal. A szocialisták 1134 280 szavazatának nagyobbik hányada a szétporladt parasztság, a szétzilálódott munkásosztály, a lerongyolódott értelmiségiek és a mára választóvá érett utódaik öntudatosságát tükrözi. Az önösszeszedés reményét, amely nem hiszi el a jobboldali propagandának, hogy a szabadságot mint a politikum lényegi ismertetőjegyét a szlovák balközép népnemzeti ideológia ki akarná pusztítani. A Le Monde találóan írta, Szlovákia az eurozóna második legszegényebb országa, s ez jelentős mértékben növeli a lakosság fogékonyságát a baloldali ígéretekre. Hogy e fogékonyság mennyire teljed ki a kisebbségi jogi normák konszenzuális betartására és bővítésére, azt legfeljebb találgatni lehet. Inkább semennyire. Azt sem lehet egy- értelműsíteni, miként hatottak Robert Ficóra és e kérdéskörben nyomatékos szerepkörrel rendelkező párttársaira a nyugat-európai szocialisták jó tanácsai. Az első Fico-kormány szégyenteljes kisebbségi és emberjogi praktikái azt valószínűsítik, hogy valószínűtlen és kiszámíthatatlan minden teljesítésük. Milyen lesz a második? Ha komolyan gondolják a klasszikus baloldali értékek szlovákiai meghonosítását, s a szlovák demokráciát nem illi- berális, hanem konszenzuális elvek mentén kívánják valóban európaivá tenni, az ehhez szükséges metamorfózishoz saját fejükben kell rendet teremteniük, s az országon belül végre hiteles kisebbségi konzultációs partnerekre, szövetségesekre lelniük. A szlovák nemzetállami romantika mélyen áthatja a szlovák szocialisták eszmerendjét, irracionalizmusai nemegyszer átszakították a jogállami normák korlátáit, meglehetősen sűrűn, s a szuverenitás veszélyforrását főként a kisebbségi magyarokban vélték megpillantani. Igaz, ez a konzervatívokkal sincs másként, csak véka alatt tartják kételyeiket, s kulturáltabb formában mondanak a kisebbségi kezdeményekre nemet, igaz, nem mindig és mindenben. A szlovák baloldaliság demokráciafelfogásának fokmérője, hogy érlelődő európaiságuk tudata ellenségkép helyett kíván-e, képes-e a szlovákok számára spontánul elfogadható pozitív képet alkotni a szlovákiai magyarokról. Elsőként azt kellene belátniuk, hogy a parlamentbe került Híd képviselői, s mindkét magyar párt választói valójában a társadalmi tőke hatékonyságát növelik, amikor nem mondanak le a szlovákiai demokrácia karakterének alakításáról, a résztvevő cselekvésről. S tudatosítaniuk, hogy a kisebbségi ember realizmusa tudja, idealizmusa érzi a politikum és a személyes cselekvés igazi értelmét: a szabad rendszerek politikájában újratermelődő hatalmi elnyomásokkal, erőszakokkal, visszaélésekkel szemben még akkor is cselekedni kell, ha valószínűtlen és kiszámíthatatlan a végeredmény, és mindkét térfélen gyenge a bizalom. Ha a szocialisták újból a nemzetállami romantika patologizált szerkezeteiben keresik majd a megoldásokat, akkor nekik a hét is páros lesz, s kisebbségpolitikájuk nem a kisebbségét nyíltan vállaló ember életének megszervezését és biztosítását igyekszik majd előmozdítani, hanem megerősíteni önmaga rosszul értelmezett szuverenitását.
