Új Szó, 2012. március (65. évfolyam, 51-77. szám)
2012-03-17 / 65. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2012. MÁRCIUS 17. SZERELMI TÖRTÉNET 1 31 F riss, tiszta, hangos versekkel, tizenkilenc évesen költözött Szentpétervárra. Konsztantyinovói ukrán parasztszülők fiaként rajongott Puskin és Gogol műveiért. Egyházi iskolában végzett, tanítóképzőbe készült, előbb egy mészárszékben, később könyvesboltban, majd nyomdai lektorként dolgozott. Közben verseket ín. Nyírfaerdőket, behavazott sztyeppékét, végtelen tájakat énekelt meg. Költő barátja tanácsára orosz népi ruhákat öltött, a forradalmat éltette, személyes vonzerejével gyorsan belopta magát az emberek szívébe. Zaboládan csínyei, kétes szerelmi kalandjai miatt Arthur Rimbaud- hoz, az elátkozott francia költőzsenihez hasonlították. Egyszerre volt bohém és gyengéd szívű huligán. Rubáskáját, muzsikzubbonyát divatos ingekre, selyem nyakkendőre, finom nemezkalapra cserélte. Közeli barátai szerint úgy festett, mint egy bolsevik ficsúr. Szergej Jeszenyin többkötetes költő volt már, a moszkvai kocsmák botrányhőse, az orosz irodalmi élet zaklatott életű géniusza, amikor 1921 késő őszén, sikerei csúcsán, egy festőbarátja műtermében vil- lámcsapásszerűen sújt le rá a szerelem. Mellesleg nős. Második házassága Zinajda Rajk színésznőhöz köti, aki két gyerekét neveli. Világjárt amerikai asszony lép az életébe. Egy negyvenhárom éves, San Franciscó-i születésű táncosnő, aki szakított a klasszikus balett hagyományaival, a szabadság és a természetesség jegyében mezítláb, görög tunikára emlékeztető ruhában táncolt. Isadora Duncan előadásait nemcsak klasszikus zeneszerzők alkotásai, hanem szobrok, festmények, sőt versek is ihlették. Szabad szellemű, emancipált nő volt, aki nemcsak gondolkodásával, hanem életvitelével is megelőzte korát. Szerelmi életében senki sem befolyásolhatta. Híres kapcsolatai mind drámai véget értek. A milliárdos varrógépkirály, Paris Singer, a magyar színész, Beregi Oszkár, a neves angol díszlettervező, Gordon Craig csak a fájdalmat erősítették szívében. Míg karrierje szárnyalt, magánélete szerencsétlenséggel volt tele. Mercedes de Acosta amerikai költőnővel akkor bonyolódott szerelmi viszonyba, amikor ráunt a férfiakra. De jött 1921 késő ősze, Jeszenyin huszonhat éves, amikor Isadora Duncan, a proletár diktatúra lelkes híveként Moszkvába látogat. A szovjet-orosz kormány felkérésére táncolt a Nagy Színházban, s pár héttel később negyven növendékével megnyitja a nemzeti tánciskolát. Bolsojbeli fellépése valóságos diadalmenet volt, a szovjet kormány anyagiakban mégsem támogatja elképzeléseit. Alekszej Jakovlev, a neves orosz festőművész műtermében gyakran megfordult Jeszenyin. A kor vezető művészei rendszeresen itt találkoztak, s azon az estén is többen voltak, amikor a díszes társaság a tánc amerikai forradalmárát, az isteni „Dunnkant” várta. Bár a táncosnő jókora késéssel érkezett, a jelenlevők csodálatuktól fűtve megbocsátották neki. Éjfél után érkezett vörös kitonban, s hogy mindenki lássa és ő is mindenkit láthasson, a terem legjobb pontján elhelyezett díványt választotta. És alighogy leült, máris megakadt a szeme a fiatal, szőke fürtjeivel, érzéki ajkával hódító költőn. „Én ebben á nőben a boldogságot kerestem” - írta nem sokkal később Jeszenyin. A kék szemű, elegánsan öltözködő „tékozló fiú” ugyanis gyorsan he- 'lyet talált magának Isadora közelében. Nem is a díványra, hanem a lába mellé ült, hogy az asszony keze egy óvatlan pillanatban beletúrhasson aranyszínű hajába. „Zolotaja golova” - súgja Isadora az „arany fejű” költő fülébe, majd angolul gyorsan hozzáteszi, hogy „angel” (angyal). És gyorsan megcsókolja. Jeszenyin egyetlen szót sem tud angolul, Isadora már azt is tudja, hogy „csjort” (ördög). A második csók után ugyanis ezt lehelte a verseit felolvasó költő fülébe. „Géniusz, géniusz!” - lelkendezik az amerikai nő. Szerelem első látásra? Se Dúncan, se Jeszenyin nem tagadta, hogy ez történt köztük. Mindketten elemi erővel hatottak a másikra. A testi vonzerő még a köztük levő nyelvi akadályokat is azonnal legyűrte. „Háromezer nőm volt” - dicsekedett akkoriban Jeszenyin. Barátai nevettek rajta. „Na jó, akkor háromszáz!” Még mindig kinevették. „Rendben, akkor harminc!” Erre már sorra megölelték. Nem lehetett nem szeretni őt. Isadora Duncan nem kérkedett szeretői népes táborával. Szeretett Szerjózsája bizonyára elcsodálkozott volna, ha kimondja az igazat, talán nem is hitte volna el neki. Pedig a tánc harcos asszonya nemcsak a szabadság szüntelen élvezetét hajszolta - a szerelemben mindig újra, többre és másra vágyott. Így akadhatott a horgára az orosz költőzseni, a különös szépségű, hol démoni, hol gyermeki tekintetű kölyökragadozó is. Chopin prelűdjére táncolt az istennő, Oroszország szenvedélyes poétáját a földön ülve is lenyűgözi a látvány. Russzkaja ljubov. Szerelem orosz módra. Yes, yes, Isadora moja, eto russzkaja ljubov, i ti moja naveki” (Igen, igen, Isadora, ez orosz szerelem, s te örökre az enyém vagy) - így az egykori muzsik, az angyal, a démon, a szőke gyermek. És együtt távoznak a műteremből a Szerelem orosz módra lánglelkű táncosnő Balasov palotabeli szálláshelyére. Moszkva előtt Isadora Duncan már New Yorkot, Párizst, Budapestet és Buenos Airest is meghódította. Táncolt az Elysée palotában, Roosevelt előtt a washingtoni Fehér Házban. Nem akart mást, mint ösztöneitől vezérelve szabadon mozogni belső harmóniájának ritmusára. Moszkvában azonban még a parasztok felszabadítását, a vörös zászló eszméjét, sőt még a harmadik internacionálét is eltáncolta. Nyilvános demonstrációkon vett részt, a szabad ég alatt mutatta be művészetét. Sem párizsi, sem londoni, de még a New York-i sikere sem jelentett számára annyit, mint a moszkvai. Szerette az orosz művészetet, hitt a haladó szellemű orosz festőknek, költőknek, rendezőknek, színészeknek, zeneszerzőknek. Vakon is követte volna Jeszenyint. Szilajságukban, makacsságukban és ösztönösségükben még hasonlítottak is egymásra. Isadora Duncan hazavitte magához az irodalmi élet összes szabályára fittyet hányó fiatal költőt. Haza, moszkvai lakásába, amelyet ő maga rendezett be különböző szőnyegekkel, szőttesekkel, bőrökkel és drága kelmékkel. Neki, személyesen ott táncolt először. „Micsoda bájos és derűs vállmozdulatok! - írta róla egy párizsi előadása után Colette, a híres francia írónő. - Milyen szép, amikor a csinos térd hirtelen kimered a muszlinrétegek mögül, harciasán és csökönyösen, mint a kos szarva! Féktelen és mégis klasszikus bacchanáliájában a két táncoló kéz - az egyik hívogat, a másik jelez - betetőzi, felvirágozza a kavargó tüllfátylak mögött jól látható izmos, rózsaszínű test vidám rendetlenségét...” Ezt látta, ezt csodálhatta Jeszenyin is azon az őrült éjszakán, amikor szerelmi vallomás helyett letépte csizmáját, elhajította, és mezítláb táncolt el egy tébolyító, erővel teli gopakot, ami csak az orosz paraszt- emberek sajátja. Ez volt a vérében, ezt szívta magába otthon, az övéi között, még gyerekként. A nő, a messziről jött nő, a világot járt nő lenyűgözve nézte. Két tánc, amely szövetségre lépett, két sors, amely végérvényesen ösz- szefonódott. Két, szenvedéllyel átitatott, fékezheteden tánc, amelynek hirtelen vége lehetett. Jeszenyin nemcsak a táncban, dühkitöréseiben, indulatában, ellenszegüléseiben is paraszti őseit követte. Ha valami nem volt ínyére, lendült a karja, és Isadora arcán csattant a tenyere. Részegségében, de míg színjózanul is sokszor bántalmazta, alázta meg asszonyát. 1922 májusában ugyanis összeházasodtak. Európai turné, amerikai turné, férj és feleség együtt utaztak, a férj, részeg fejjel szállodai szobákat ver szét, botrányokat csap, éttermekben asztalokat borít fel, felesége szenved, szégyenkezik, de mert szerelemmel szeret, mindig megbocsát. „Ljublju tyebja” - öleli magához rajongott párját, aki miatt gondolkodás nélkül adta fel amerikai állampolgárságát, mire a válasz: „Igyi k csjortu!” (Menj a pokolba!”) Berlinben, Párizsban, New Yorkban egyre kínosabb, egyre fájóbb, egyre durvább jelenetek zajlottak le közöttük, Isadorát halálra gyötörte, a végsőkig kimerítette Jeszenyin alkoholfüggősége. Anyagi helyzete is katasztrofálissá vált, hiszen minden pénzét közös életükre költötte, amely kártyavárként omlott össze előtte. Isadora táncolt, Jeszenyin költekezett. Luxuscipők, pompás öltönyök, kasmírzakók, selyemsálak, drága parfümök. Orosz propagandatevékenységük miatt el kell hagyniuk Amerikát. Jeszenyin boldog. Gyűlöli Oroszországot, de élni sem tud nélküle. Ivócimborái körében Isadorát már csak megöregedett milói Vénuszként emlegeti. „Találkoztunk? Véletlen ajándék. Mosolygós-nyugodtan búcsúzom- írja a Rab Zsuzsa által fordított Nem szerelem című versében.- Elindulsz majd utadon, s már mégy is visszacsalni, ami elszaladt. 0, csak hamvas lelkeket ne érints! Hagyd a csók-tudatlan ajkakat!” Afganisztánba és Szibériába még együtt utaznak, 1923 májusában azonban végleg elválnak útjaik. Jeszenyin nem sokkal később újranősül, aztán egy másik, házasságon kívüli kapcsolatából fia születik, akit soha nem ismer el. „Fekete ember, feketén fekete, fekete ember telepszik mellém az ágyra - írja -, fekete ember nem hagy aludni éjeken át.” Depressziók kínozzák. Paranoiás. Hallucinációk gyötrik. Pisztolyt vesz, mert folyton úgy érzi: követik. Rendőröket inzultál. Menekül. Főbe akarja lőni magát. Életunt, beteg ember, amikor egy szentpétervári szálloda szobájában felakasztva találják. „Azért jöttem e világra, hogy minél hamarabb elhagyjam.” Jeszenyin halálhíre Isadora Duncant Párizsban érte utol. Fivére szerint tekintete merev lett, és egyetlen szót sem szólt, csak órákon át zokogott. Élete utolsó évében még egyszer megérinti a szerelem. Egy fiatal zongorista a kiválasztottja, ám az a kapcsolat sem tart sokáig. Isadora Duncant Nizzában, egy száguldó sportkocsiban ülve éri a halál. Hosszú sálja hirtelen beakad a kerékbe, s megfojtja őt. Mindez olyan hirtelen történt, hogy a sofőr is alig vette észre. Ötvenévesen követte a halálba imádott Szerjozsáját. Szabó G. László
