Új Szó, 2012. március (65. évfolyam, 51-77. szám)
2012-03-17 / 65. szám, szombat
Szombati vendég 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. MÁRCIUS 17. Gáti Kati: „Amikor Budapestről visszaköltöztem Hollywoodba, volt egy kis lebegés a bizonytalanságban. Azok nehéz hónapok voltak..." Többéves kihagyás után ismét magyar filmben Visszatérés című filmjével, amelyet Elek Judit rendezett, a magyar mozikba tért vissza Kathleen Gáti, vagy ahogy számunkra ismertebb: Gáti Kati, a magyar szülőktől Kanadában született amerikai színésznő. SZABÓ G. lÁSZLÓ Csaknem húsz évvel ezelőtt, Koltai Róbert nagy sikerű rendezése, a Sose halunk meg! hu- sikás Nusikája tette népszerűvé, majd meglehetősen sokat foglalkoztatott magyar színésznővé. Amikor aztán elfogytak a neki íródott szerepek, Los Angelesbe költözött, ahol amerikai színésznőként épült be az ottani filmekbe. Tim Roth-tól Rob Lowe-ig számos jeles hollywoodi sztár partnere volt már, s miközben egyre magasabbra jutott a kinti ranglétrán, a magyar filmbe is vissza-visszahívják. így került be a Márai Sándor utolsó, San Diegó-i éveit feldolgozó olaszmagyar koprodukcióba, Az emigránsba, majd négy évvel később Elek Judit alkotásába, amelyben Svédországból látogat haza, egykori szülőföldjére, Ceausescu Romániájába. Elveszettnek hitt gyerekkorának boldog és félelmetes emlékeit éli újra svéd félje és lánya társaságában, szembesülve egy diktatórikus rendszer nyomasztó valóságával. Az Erdélyben forgatott Visz- szatéréssel tavaly a moszkvai filmfesztiválra is eljutott. Különös érzésekkel utazhatott Oroszországba, hiszen gyerekként, még Kanadában balerinának készült. Moszkvába vágyott, a Bolsojban akart tanulni. Egy pszichológus egyszer azt mondta, hogy első emlékünk az életünk végéig elkísér, hiszen a legnagyobb vágyainkkal azonos. Az én első emlékem az, hogy a balettiskolában állok a lépcső alján, és hosszasan nézek felfelé, ahonnan csodálatos zene árad, és alig várom, hogy felmehessek, és ott táncolhassak, ahol a nálam jóval nagyobb lányok. Anyukám operaénekesnek készült Magyarországon, de amikor 56-ban el kellett hagyniuk az országot, feladta az áímait, abbahagyta az éneklést. Apukám karmester volt, és Kanadában is az maradt, így rengeteg klasszikus zenét hallgattunk otthon. Nem bírtam ülve maradni. Én folyton táncoltam. Háromévesen a televízióban láttam először balettet. Galina Ulanova Giselle-t táncolta. Annyira lenyűgözött, hogy be is jelentettem a szüleimnek: én is balerina leszek, méghozzá a Bolsojban. Szegény szüleim! Nagyon akaratos kislány voltam, a szüleim tudták, hogy minden eldőlt. Ha megkérdezték tőlük, hova készülök, milyen pályára, azt felelték: „Azt ő fogja eldönteni, parancsolni nem lehet neki.” Galina Ulanova nemcsak csodálatos táncosnő volt, hanem isteni színész is. Az érzelmek legszélesebb skáláját mutatta meg a színpadon, s ez engem a mai napig inspirál. Akkor érzem jól magam, ha a kamera előtt mindent meg tudok mutatni abból, ami a szerep révén lezajlik bennem. Montrealban tehát balettiskolában kezdett. Hároméves koromban írattak be a szüleim egy magyar tanárnőhöz, Pofi Ágihoz. Imádtam őt. Kilencéves koromban Kanada nyugati oldalára, Vancouver szigetre költöztünk, és Victoriában tanultam tovább. A klasszikus balett mellett ott már dzsessztánc, modem tánc, spanyol tánc és pantomim is szerepelt az órarendben, majd tizenhat évesen, ösztöndíjjal a Kanadai Nemzeti Balett művészeti vezetőjéhez kerültem. Rám nézett, és azt mondta: tehetséges kislány vagy, de sosem lesz belőled balett-táncosnő, mivel túl hosszú és túl vastag a lábad. Az álmaimat rombolta szét. Van egy mondás, amit kint tanultam: Édes jó Istenem, segíts, hogy változtathassak azon, amin tudok, segíts, hogy elfogadjam azt, amin nem változtathatok, és segíts abban, hogy lássam a különbséget a dolgok között. És én ebbe kapaszkodtam még akkor is, ha közben azt éreztem, hogy a megjegyzést nem rosszindulatból kaptam. Victoria után Seattle, Washington következett, egy nagyon jó tánccsapat, a Füst Chamber Dance Company. Kemény, következetes tanárom volt, mégis imádtam a balettrúd mellett állni. Az adagio volt a kedvencem, lassú, érzelmekkel teli tánc. Egyszer ki kellett áll- nom az osztály elé, hogy megmutassam, hogyan csinálom. Szigorú tanárunk, aki soha, egyetlen dicsérő szót sem mondott, mégis imádtuk és tiszteltük őt, egy aprócska fejbólintással jelezte, hogy ,jó, rendben van”. Nekem ez az elismerés csúcsa volt akkor, ugyanolyan boldogságot jelentett, műit amikor nemrég Budapesten, a Visszatérés bemutatóján 1200 ember hosszasan tapsolt a moziban. A Bolsojról azonban senki nem tudta lebeszélni. Még azt sem éreztem akadálynak, hogy meg kellett tanulnom oroszul. Napi négy-nyolc óra balett után beültem a padba az egyetemen, és magoltam az oroszt. Folyamatosan diétáztam, mert elhitettem magammal, hogy vár a Bolsoj. Anyukám is biztatott: „Fiam, ne add fel az álmaidat! Én feladtam, te ne add fel! Légy erős!” Ember tervez, Isten végez. Jött egy baleset, elestem, a hátam és a térdem nagyon megsérült. Egy évre abba kellett hagynom a táncot. Szerencsére akkor már színészetet is tanultam, meg énekelni, az oroszt pedig vittem tovább. Minden alapom megvolt ahhoz, hogy a színi pálya felé forduljak. Mivel lépten-nyomon azt hallottam, hogy New Yorkban jobb színiiskolák vannak, mint Los Angelesben, oda költöztem. A fegyelmet és a kitartást azonban a táncos éveimnek köszönhetem. Azt, hogy jól viselem a várakozást a forgatások szünetében, hogy folyamatosan készen állok a feladatra, hogy a legapróbb érzelmi mozzanatokból állítom össze a karaktert, ezt mind a balettből hoztam. Olyan lelki és fizikai tartást, mint a tánc, semmi más nem tudott volna adni. Amikor egy figurát megformálok, mindig a mozgásából indulok ki. Hogy mi mozdul meg nála először. Ä feje, a mellkasa, a dereka, a csípője? Milyen a teste? Büszke? Szemérmes? Milyenek a léptei? Lassúk és megfontoltak, vagy gyorsak, idegesek? Gyakran zenével készülök a szerepre. A zene nagyban befolyásol. Kapukat nyit előttem, érzelmeket ébreszt. Naponta zenére tornázom, ezzel tartom testi-lelki formában magam. A Bolsoj helyett tehát Hollywoodban kötött ki. Igaza lett az anyukámnak. Azt mondta. „Amit megtanulsz, fiam, annak előbb-utóbb biztosan hasznát veszed.” Hollywoodba az orosz nyelvtudásommal kaptam belépőt. Nagyon kevés színész képes orosz vagy magyar akcentussal beszélni az angolt. Nekem ez sem okoz gondot, hiszen gyerekként gyakran utánoztam a szüléimét. Erős magyar akcentusukkal mindig megnevettettek. Nagy ideáljai, a Bolsoj balerinái közül sikerült találkoznia valakivel? Margót Fonteynnel, a világhírű angol balerinával találkoztam, aki Nurejev partnere volt. írt egy könyvet talán hatvanévesen, és dedikálta nekem a könyvesboltban. Gyönyörű volt és elegáns, felnézett rám a székből, megkérdezte a nevem, én meg tátott szájjal bámultam őt. Zavaromban sok sikert kívántam neki, közben nekem kellett siker, ő már akkor rég elbúcsúzott a pályától. De a Bolsojba is eljutottam egyszer. Nézőként. Meghívtak egy filmbe, karácsony volt, a Diótörő volt műsoron, reszkettem az izgalomtól. Féltem az érzelmeimtől, hogyan fogom az estét végigélni, hiszen elúsztak az álmaim, és nem prímabalerina lettem, hanem színésznő. De príma színésznő. Aznap este havazott Moszkvában. Beléptünk a párommal a Bolsojba, leadtuk a kabátot, és már szaladtam is a női mosdóba, mert ömlöttek a könnyeim. Senki nem tudta, mi bajom. Természetesen a nézőtéren ülve is bőgtem egy sort. Nem volt elég zsebkendő, hogy felszárítsam a könnyeimet. Nagy élmény volt, de a végén beletörődtem, hogy másképpen alakult az életem. Eszembe jutott a sok kín, az örökös fogyókúra, hogy mindig fájt valamim, hogy hányszor sajgóit a testem, mennyi energiám ment el a gyakorlatokra, és elkezdtem értékelni a mai életemet, azt az utat, amelyet a balettintézetből elindulva megtettem. És tavaly nyáron ismét Moszkvában jártam, a Visszatéréssel. Ez már könnyebb út volt, istenien éreztem magam. Oroszul beszélhettem, boldog voltam. Játszhatok katolikus olasz nőt vagy egy perzsa musz- limot, vagy holokausztot túlélő zsidót, az érzelmekhez mindig más és más mozgást kreálok. Ez a balettből jön, és hogy jól csinálom, azt jelzi az is, hogy a Visszatérésért a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon a legjobb női alakítás díját kaptam. Meglehetősen telített éve volt a tavalyi. Több amerikai filmben jutott jelentős szerephez. Játszottam a Transformers 3.-ban (Dark of the Moon) is. A Madárkákban pszichológust, a The Future-ban német állatorvost formálok meg. Az Oscar- díjas Janusz Kaminski Amerikai álom című filmjében orosz anya vagyok, akinek a fiát - Nick Stahl - beszippantja a maffia. Torontóban egy televíziós sorozatban iráni asszony voltam, egy másik sorozatban hisztis olasz nő lehettem, nemrég pedig Rob Lowe-val forgattam. Szóval elég zajos az életem. Moszkvában, a fesztiválon találkozott olyan kollégákkal, akik megdobogtatták a szívét? A Transformers 3.-nak ünnepi bemutatót rendeztek, és Patrick Dempsey is elkísérte a filmet, akit ismerek. A programban inkább európai alkotások szerepeltek, amelyekre - a sok hollywoodi kacat után - mindig ki vagyok éhezve. Alvás nuku. Mindig vittek, hoztak, sajtótájékoztató, interjúk, fotózás, vetítés, közönségtalálkozó, buli. Néhány fiatal lengyel, francia, olasz színésszel tudtam beszélni, mert láttam a filmjüket, és nagyon jó volt elemezni kicsit az európai és az amerikai forgatási rendszert. A hollywoodi kínálatban kik azok, akiket mindig árgus szemmel figyel? Jessica Lange régi nagy kedvencem. Most éppen egy kemény, gyilkos-véres sorozatban játszik, az American Horror Storyban, amelyben rengeteg az erőszak, de miatta végigszenvedem. A Hódító Pelle óta nagy rajongója vagyok Max von Sydow-nak. De imádom Gena Rowlandst, Kate Winsletet, Cate Blachettet és Emily Watsont is. Csodálatos színésznők. A finom lelkületű színészi játék híve vagyok. Ha a szerep engedi, én is ezt a stílust próbálom hozni. Sajátos humorérzékét, amely a Sose halunk meg!-et is beragyogta, van lehetősége kamatoztatni mostanában? Imádom a vígjátékokat. Ha lehetőségem lenne rá, reggeltől estig nevettetném a közönséget. Igazándiból ez a legfontosabb az életben, nem? Nevetni és felejteni. De mert tudják rólam, hogy sírni is tudok, nagyon sok drámába is hívnak. Legutóbb egy vallásos, konzervatív magyar takarító nénit játszottam egy sorozatban, az is humoros figura volt. Ha csak az elmúlt tizenöt évet vesszük: hol tart a pályán? Van már választási lehetősége, dönthet két szerep között, vagy minden feladatnak örülnie kell? Előfordult már, hogy a sok felkérés miatt le kellett mondanom egy szerepről. De olyan is volt, hogy vagy a film, vagy a figura nem tetszett. Vagy színházi meghívás miatt kellett nemet mondanom, mert annyira elfoglalt voltam. Egyébként minden felkínált lehetőségért hálás vagyok, s ha csak lehet, elfogadom. A bizonytalanságot, a két film közötti várakozást köny- nyen viseli? Ezt is meg lehet szokni? Amikor Budapestről visszaköltöztem Hollywoodba, volt egy kis lebegés a bizonytalanságban. Azok nehéz hónapok voltak. Időbe telt, míg sikerült gyökeret eresztenem. Azóta folyamatosan dolgozom. Vagy a televízióban, vagy a filmben, vagy a reklámiparban, vagy a színházban. Nem állítom, hogy minden pillanatban tudom, mit hoz a holnap. A kiszámíthatadanságnak van azonban varázsa is. Izgalomban tartja az embert, a megszokástól nem kell tartama. Erőt, derűt miből merít? Két film közt mivel töltekezik? Ha nem forgatok, minden napomat tornával kezdem. Másfél óra egy tornateremben, harminc nővel. Élvezem nagyon az üyen tömeges gyűrődéseket. Bolondozunk, nevetünk, izzadunk, és a végén örülünk, hogy megint végigcsináltuk. Engem feldob a torna, formában tartja a lel- kemet és a popikámat. Aztán megnézem az interneten, hogy milyen szereplehetőségek vannak, ki, hol, mit forgat, beszélek az ügynökömmel, a menedzseremmel, DVD-ket küldözgetek producereknek, hogy lássák, ki vagyok és müyen filmekben játszottam. Igyekszem mindig egy lépéssel előbb tartam, mint tegnap, hogy műidig jöhessen valami váradan felkérés, ne csak az ügynökömtől várjam a sült galambot. Hangoskönyveket is készítek, ami számomra mindig dupla élvezet, hiszen olvasni nincs sok időm, így pedig még fizetnek is érte. És persze néha bevásárolni is elmegyek, főzök egy finom vacsorát, este kiruccanunk valahova, a legtöbbször moziba, ha jó idő van, elmegyünk motorozni a párommal... a kikapcsolódás mindig jól jön. A filmezésen kívül annyi sok szép dolog van még a világon! Budapestről mi hiányzik az életében? A jó barátok, a szomszédok, az ottani lakásom, a színházi élet, a boltok, az éttermek, a finom falatok, a panoráma... minden, amit megszerettem. De majd megyek, megyek, megyek!
