Új Szó, 2012. március (65. évfolyam, 51-77. szám)
2012-03-15 / 63. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. AAÁRCIUS 15. Március 15. 9 Dušan Škvarna: 1848 tavaszán Kossuth és Štúr elgondolásai a reformokról párhuzamosak, csak a nemzetiségek jövőjéről vallottak eltérő elveket Távolról a Mostba (Somogyi Tibor felvétele) Ki tudja, talán mert e viharvert tájon születtem, nekem a ’89-es rendszerváltást követő első tavasz óta március 15-e egyik üzeneteként rendre Ady Endre 1914már- ciusában írt versének fent idézett címe jut eszembe. És egyben a nyitó és záró verssor is: „Úgy ötven évről nézhetni a Mostba.” MIKLÓSI PÉTER Lehet, azért munkál bennem újra meg újra Ady gondolata, mert a magyar és a szlovák történelmet ébresztgetve - így természetesen az 1848-as forradalom és szabadságharc emlékeit is -, tagadhatatlan a közös múlt, ám tagadhatatlanok a közös csapdák is. Ilymód Ady- nak egy másik, hat évtizeddel negyvennyolc után írt sora szintén napjainkig aktuális: „Fiatal március, most nézz a szemünkbe!” Babits pedig? Petőfi születésének századik évfordulóján kérdezte merészen; „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát?” Nos, ha a márciusi napok költőink szerint is a szembenézés napjai, akkor elszila- jult szenvedélyek nélkül, de a válaszkeresés igényével nekünk is ezt illendő tenni. Március idusának küszöbén, az akkori történések 164 esztendő- nyi távolából a jeles történész, Dušan Škvarna egyetemi professzor és a riporter párbajsegédek nélkül, szóban „duellál”. Sok évszázados közös történelmünkben a tárgyilagos értékelések vagy a hamis mítoszok élnek élénkebben? Kizárólagos válasz helyett nem árt differenciálni. Ha a tudományosan megalapozott, tényszerű történetírást nézzük, gondolom, ott a tárgyilagos értékelések dominálnak; bár néhány pontban - főként a mindmáig élő, olykor előítéletes általánosítások révén - eltér a magyar és a szlovák történészek nézete. Más, kevésbé tárgyilagos és higgadt megközelítés tapasztalható a történelem szélesebb körű társadalmi népszerűsítésében. S ennél is másabb kicsengésű a múltidézés, ha a politikusok hivatkoznak történelmi példákra, ők a (rég)múlt eseményeit saját céljaikhoz, politikai programjaikhoz illesztik. Jól érzékelem, hogy a szlovák történetírásban a nemzettudat kiemelésének igénye hangsúlyosabb a történelmi önreflexió fontosságánál? Erre talán az a megfelelő válasz, hogy a modem értelemben vett szlovák kultúra a 19. században teljesen más, a magyarokétól eltérő körülmények között formálódott. Ennek terhét mi mindmáig a hátunkon cipeljük, a vadhajtásait pedig nehéz lenyesni. Úgy tűnik, magyar részről a nagyság, szlovák részről olykor a kicsinyeskedés komplexusa dominál. Napjaink szemszögéből mintha a szlovák kultúra a 19. században lemondott volna saját történelméről, ugyanakkor a történeti Magyarország a korábbi századok históriáját elsősorban a magyar, illetve a német ajkú jelenlét prizmáján keresztül láttatta. A közösen megélt ezer esztendő tükrébe pillantva mi jellemezte a szlovák történelem különbözőségeit? Az elmúlt évezred szlovák és magyar történelme nemcsak hasonló, hanem tényleg közös. De az érem másik oldalát tekintve ennek az együttes múltnak - például a katalánok és a spanyolok, a csehek és a németek, a lengyelek és az oroszok közötti kölcsönös folyamatokhoz hasonlóan - valóban vannak jelentősen eltérő sajátosságai is. Ezekről, nyilván a szükségesnél, jóval kevesebb szó esik. Lakmuszpapírként itt van akár az 1848-as forradalom és szabadságharc. Vajon a vonatkozó szlovák nyelvű művek zöme szigorúan a tényekre, a hiteles igazságra, a szlovákok akkori magatartásának való történetére támaszkodik? Nézze, a történetírás sosem azonos a sarkigazságokhoz ragaszkodó természettudománnyal. Nemzedékenként változnak az ideológiák; mi több, egyazon múltbéli eseményre, annak akcentusaiban, már csak két történésznek sem kell egyformán tekintenie. A szépirodalom pedig még el is rugaszkodhat a tényéktől, bár épp ezzel teremthet különféle mítoszokat. Szintén része az igazságnak, hogy a kommunizmus alatt Szlovákiában sem a hivatalos történetírás, sem a kutatás nemigen szentelt figyelmet ennek a fontos forradalmi időszaknak. Viszont Magyarországon annál inkább be- leülett a magyar nemzeti legendáriumba; sőt, az akkori évtizedek iróniája, hogy 48/49 hőskorának újkori rezonanciája még az ország marxista szemléletű történelemmagyarázatába is passzolt. Ugyanez a szlovák kultúrában és történet- írásban sokkal inkább valamiféle mementóként jelent meg. Miért? Mert az 1848 tavaszán kitört forradalom, a középkori jogviszonyokat elsöprő reformok, majd a szlovákság követelései, a szláv kongresszus és a szeptemberi felkelés pozitívumként jelenítődött meg; a később zajló eseményeket viszont árnyaltabb elemzés nélkül azzal zárták le, hogy a szlovák nemzetébresztő mozgalom a saját korlátái közé szorítva az elnyomók pártján állt. Az akkori történések láncolatát nem azok egymásra épülő összefüggéseiben érzékeltették. Professzor úr, történészként milyennek ítéli Štúr és Kossuth viszonyát? Štúr Pozsonyban, 1848. március 6-án, a Magyar Országgyűlésben tartott beszédével elnyerte Kossuth rokon- szenvét. Még Jozef Miloslav Húrban is azt íija erről a napról, hogy ott milyen közel is álltak egymáshoz! Štúmak ez a híressé vált beszéde fölvillanyozta Kossuthot, őszintén meg is dicsérte érte, de nem álltak szorosabb személyi kapcsolatban. Štúr egy volt a képviselők közül, Kossuth viszont az események középpontjában álló vezéregyéniség. A korabeli társadalom korszerűsítéséről, az „én népem és az ön népe” úrbéri kötelezettségei eltörlésének mértékéről s módjáról hasonlóképpen vélekedtek, azonban a történeti Magyarország nemzetiségeinek jövőjével kapcsolatos elveik nem egyeztek. Mindketten reformerek voltak, s az akkori nemzeti törekvések szellemében modern nacionalisták is. Nacionalisták vagy az akkori idők patriótái? Nem ódzkodnék a nacionalista szótól. Kossuth és Štúr szemében értékként a nemzet állt első helyen. Ha Kossuth a szónak mai értelmében csupán hazafi lett volna, úgy minden egyéb kérdés hidegen hagyja, és a reformok elmélyítésével kizárólag a haza érdekében cselekszik. Európában patriotizmusról, szerintem, csak Svájc kapcsán beszélhetünk. Persze, Štúr sem cselekedett pusztán a hazáért, hiszen az emlékezetes ország- gyűlési felszólalása után pár nappal már Bécsben tartózkodik, ahol a Sperl-fogadó- ban nem éppen rokonszenves hangon szónokol a magyarokról. Miért hagyta faképnél Pozsonyt, méghozzá az általa hőn szorgalmazott törvények megszavazása előtt? Erről a lépéséről nagyon kevés hiteles adatunk van. Jobbára az a vélekedés járja, hogy Pozsonyban nem érezte magát biztonságban. Viszont Bécs, helyszínként, kitűnően megfelelt a szerbekkel, horvátokkal, lengyelekkel zajló egyeztetésekhez, hiszen nem lehetett tudni, hogy a forradalmak hevében és a közép-európai átrendeződések kilátásaival egyáltalában fennmarad-e a Habs- burg-ház. De annyi bizonyos, hogy ekkoriban még nem kereste a közvetlenebb kapcsolatot a császári udvarral. 1848 tavaszán a szlovákság bizonyos köreiben tapasztalható öntudatosodás tagadhatatlan jele A liptó- szentmiklósi petíció. Ön szerint mennyiben voltak reálisak ezek a követelések? Ez hipotetikus kérdés. Egyfelől tény, hogy a szlovák nemzet szóban forgó kívánságai mind formai, mind tárgyi-tartalmi szempontból az akkori szlovák törekvések csúcsát jelentik. Más kérdés, hogy az illetékes értelmiségi körök felekezeti széthúzása miatt ennek a petíciónak mennyire volt egységesítő ereje. Ebből pedig az következik, legalábbis úgy vélem, hogy a dokumentum megvalósíthatóságának nem volt igazi átütő ereje. Két további körülményről nem is szólva. Egyrészt a hivatalos magyar politika nem hajlott a területileg megszabott hatáskörű nemzeti tanácsok létrehozása felé; másrészt a szerbek, horvátok, szlovének is hasonló jogállást akartak kapni Pesttel szemben, mint amilyen Bécs és Pest viszonylatában állt fenn. Negyvennyolc késő tavaszának egy további, hát nem éppen a márciusban kitört forradalom ügyét felkaroló mozzanata a Prágában tartott Szláv kongresszus volt. Ezen a fórumon Štúr számomra meglepően kikelt magából, s ezúttal a császári udvarról kijelentette, hogy az a szervilizmus, a besúgás, a reakció, a jezsuitizmus és más ocsmányságok kvintesszenciája... Úgy gondolom, Štúr sohasem volt holmi nagyfokú cso- dálója Bécsnek. Hogy a negyvenes években, de különösen 1849-ben mégis előzékeny volt a császáriakkal szemben, azt én politikusi taktizálásnak tartom. Nyilván azt hitte, hogy ez hozzájárulhat egyéni koncepciója megvalósulásához. Egyébként azok a Prágában mondott kemény szavak az abban az időben Európát bejáró forradalmi hangulat velejárói is lehettek. Annak a kétpólusú világnak a lecsapódása, amit az uralkodói udvarok és az új világot ígérő reformok szembekerülése jelentett. Štúrt végül is nemzetének kérdései vagy a társadalmi reformok sürgették határozottabban? Ez talán rossz kérdésfölvetés. Ugyanis történelmileg vannak pillanatok, amikor a társadalom korszerűsödése együtt jár/járhat a nemzeti emancipációval, a saját államiság igényével. Ezt a kérdést én ezért nem a vagy-vagy ellentétéből mérlegelem, hanem azzal a meglátással, hogy Štúr egy „pakétban” képzelte el a társadalom, a politika és a nemzet korszerűsödését. Lényegében éppen úgy, ahogy 1848/49-ben a radikális magyar baloldal követelte ezt élén Petőfivel, Táncsiccsal, Madarásszal. Kossuth a pesti utca nyomására jutott el a feudalizmus teljes elvetéséig úgy, hogy nemcsak a tömegek hangulatát érzékelte, hanem előrelátóbb is lett. Más szavakkal: kínálhatta volna a jogokat gyorsabban, bőkezűbben és körültekintőbben, ha korábban meghallja a parasztság és a történeti Magyarország nemzetiségeinek hangját. Ilyen szemszögből vizsgálódva úgy tűnik, hogy Štúr sem állt mindig a valóság talaján... Jól látja. Feltéve, ha tudatosítjuk, hogy a szlovák nemzet sebtében petícióba foglalt kívánságai meghaladják az 1848 márciusában, a pozsonyi országgyűlésben törvénybe iktatott reformokat. Többet akarnak és radikálisabbak. Persze, más kérdés, hogy ez „csak” egy dokumentum, míg a Magyar Országgyűlésben, a konzervatívok törekvései ellenére, konkrét törvényeket sikerült elfogadni. Eszerint Štúr szintén reálpolitikus volt, pusztán más beállítottságú, mint Kossuth? Politizálásának saját hangsúlyait forszírozta. Ahogy az szintén igaz, hogy Kossuth rangos kormányzati tekintéllyel bírt, míg Štúr inkább csak egy „privát” politikus volt. Mivel magyarázható, hogy a nemzetébresztők toborzása dacára a szlovákság a vártnál csekélyebb érdeklődést tanúsított 1848 kora őszén a szeptemberi felkelés, majd a téli, illetve az 1849 májusában indítandó hadjáratok iránt? Nem mondanám, hogy a szeptemberi felkelést kevesen támogatták. Hiszen körülbelül tíz nap elegendő volt ahhoz, hogy mintegy 8-10 ezer ember álljon csatasorba. Hogy csak rövid ideig tartott, annak egyik fő okát a felekezeti széthúzásban látom. A december 4-én kezdődött téli hadjárat előtti felvonulás egybeesett azzal az időközzel, amikor a történeti Magyarországon a nemzeti mozgalmak már mind Bécs, a császári udvar pártján álltak. Az akkori körülmények között ez logikus lépés volt, noha nem érdemel különösebb ünneplést. A Morvaországból támadó, Csaca felé induló téli hadjárat szlovák önkéntesei lényegében beolvadtak a császári seregbe. A májusra tervezett újabb hadjárat pedig tulajdonképpen már meg sem valósult. Történelmi távlatból szemlélődve: a szlovákság 1848/49-es reménykedéseit Bécs kétarcúsága futtatta zátonyra? A diákjaimnak is mondogatom, hogy abban az időben - az akkori modem nacionalizmusok révén egy olyannyira heterogénné vált térséget irányítva - nem szívesen lettem volna a császár bőrében. Bár ez mit sem változtat azon, hogy igen, a bécsi udvar szintjén dőltek dugába a dolgok. És hogy a modem időkben se dőljünk saját kardjainkba, mikor fognak hatékonyabban közeledni egymáshoz a magyar és a szlovák történészek álláspontjai? Akár az 1848/49-es forradalom és szabadságharc történéseinek kölcsönösen tárgyilagos és hiteles felmutatásában? Hogy már eleve ne zsigerből tekintsünk, Adyval szólva, Távolról a Mostba?! Véleményem szerint a történészek álláspontjai nem állnak annyira riasztóan távol egymástól. Ellenben őszintén nyugtalanít mind a szlovák, mind a magyar köznapi halandók történelmi tudata, történelmi ismereteik sekély szintje. Sajnos, ebben a tekintetben még a régi mítoszok élnek, ha úgy tetszik, valóban a távolból ajelenbe.
