Új Szó, 2012. február (65. évfolyam, 26-50. szám)
2012-02-28 / 49. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. FEBRUÁR 28. Keddi faggató 17 Gágyor József: Manapság a játékot a tévé, a mozgást, a beszédet a számítógép pótolja, a zene is egyirányú, a gyerek így elzárkózik a társadalomtól A jó iskola az akarat kovácsműhelye Egy nyugalmazott pedagógus, aki kitartó néprajzi gyűjtő és kitűnő helytörténész is egy személyben. A szó gárdonyis értelmében: Lámpás. Arról a tallósi tanítóról beszélek, akiről eddigi munkásságának gazdagságát tekintve hozzáfűzendő: a szlovákiai magyarság múltőrző lelkiismerete. MIKLÓSI PÉTER Első tanulmánya (A galántai járás gyermekjátékai) 1972-ben jelent meg; sokadik, éppen legfrissebb könyvének kézirata (Még a lélek is reszket az emberben) most van nyomdai átfutás alatt. A Szülőföld-díj, a szlovákiai magyar pedagógusok Életmű-díjának, a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjének, a hazai magyar honismereti szövetség Pro Patria-díjának, T allós község Polgármesteri díjánakki- tüntetettje. Még a 60. születésnapja kapcsán jeles néprajztudósunk, Liszka József ezt írta róla: „Neve a Szól a rigó kiskorában megjelenésével, az 1970-es évek végén vált a Kárpát- medencében is ismertté. Éz pedig »csak« egy előzetes válogatás, népszerű, gyermekek és pedagógusok számára egyaránt hasznosítható, jól kezelhető mutatvány abból az irdatlan mennyiségű gyermekjátékgyűjteményből, amelyet az akkori Galántai járás területén följegyzett. (...) Számtalan - gyermekeknek is szóló - előadását volt szerencsém meghallgatni, s állíthatom, hogy az a sugárzó szeretet, amivel hallgatósága felé fordul, csak azon keveseknek adatik meg, akik valóban életüket tették (nemcsak) a gyerekek nevelésére.” Sorsának talán külön „betlehemi csillaga”, hogy március 15-én született! A véletlenek összjátéka pedig, hogy az immár 71 éves Gágyor Józseffel, a tallósi tanítói lakás nyugalmában, az anyanyelv napján beszélgetek. Tanító úr, aki a gyerekeket meg a játékot szereti, az remélhetőleg a tréfát is érti. így hát hadd áruljam el, hogy a hazai magyar újságíróberkekben - munkásságának elismeréseképpen, de némi derűvel - ama szólás játja, hogy pedagógusaink között ön a legjobb helytörténész, hely- történészeink között pedig a legjobb pedagógus... Ha ez igaz és őszinte meglátás, annak duplán örülök. Hiszen mindkét dolog valóban egyszerre a szívügyem. Persze, ha önmagamba pillantok, nem érzem és sohasem éreztem magam a legjobbnak. Már annak is becsülettel örülnék, ha visszapillantva az elmúlt évtizedekre tanítóként, néprajzi gyűjtőként, helytörténészként, olykor versfaragóként akár csupán jónak tartanának. Nem is tettem különbet az életemben, csak igyekeztem. Azt viszont türelemmel, kitartóan. Ezért is örülök, hogy már kézhez kaptam a legújabb könyvem kefelevonatát. A címét egy korabeli magánlevélből kölcsönöztem, amelyet annak idején egy asszony írt a Csehországba deportált hozzátartozóinak. Akötet egyes fejezetei a két világháború helyi történéseit, a leventék sorsának, a zsidók el- üldözésének, továbbá a kitelepítésnek meg a reszlovakizáció- nak az emlékeit, a helyi szlovák iskola és a temető történetét tárják az utókor elé. Szülőfalujában, Ipolynyé- ken 1947-ben csak szlovák tannyelvű iskola nyűt. Önt is kénytelen-kelletlen ide íratták be. Viszont 12-13 évesen, ahogy írja egy helyütt, elolvashatta Arany Toldi-trilógiá- ját, ami akkor - legalábbis felnőtt ésszel mérve - nyelvünk erdőzúgását idézte önben. Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a mai gyerekek is visszataláljanak a Toldihoz? Újra felfedezve a nyomtatott betű szeretetét, olvasni kell. Számomra máig élő emlék, hogy szinte faltam a Toldi minden sorát, annyira magával ragadott a történet. De otthon is volt egy szerényke könyvtárunk, így nemegyszer közös olvasás volt az esti program. Egyikünk olvasott, a többiek hallgatták. Sajnos, manapság az üyen közös családi időtöltés csak elvétve fordul elő. Ha egyáltalában előfordul. Tanító úr, még ma is sokat olvas? Igyekszem rá időt szakítani, bár figyelmem főként a néprajzra, a helytörténeti dokumentumok rendszerezésére összpontosul. Folyamatos gyűjtéseim révén rengeteg cédulaanyagom van. Megszállottan foglalkoztat a jellegzetes tájszavak és a gyermekjátékok szorgos gyűjtése is, ha már vagy félszázada egyszerűen belebotlottam ebbe a hivatás- szerű szenvedelembe. Persze, a lelkem mélyén azért mindig is megmaradtam tanítónak. Még most is, hogy évek óta nyugalmazott pedagógus? Igen. De amióta nyugdíjban vagyok, már szabad embernek érzem magam. Ha hívnák, visszamenne tanítani? Szabad emberként őszinte leszek: ha, akkor csakis anyagi okokból. Mert a pedagógusok nyugbére sem éppen leányálom. Különben miért nem? Mert kifordult sarkából a világ. Én 1960-ban kezdtem tanítani, s akkoriban egészen másak voltak a gyerekek. Most sem akarok pálcát tömi a maiak fölött, nyilván mostanában is megvan a játék iránti igényük, viszont szinte minden gyökeresen megváltozott. Alig látom például, hogy a szabadban játszani tudnának egymással. Viszont régente az nem csak játék volt, hanem egyben nevelt is. A bejátszott terület számukra birodalom volt, a játéknak megvoltak a maga szabályai, mond- hatnánk úgy is, hogy a törvényei, I *> és akik játszottak, azok pedig az állampolgárok lehettek mindebben. így a gyerekek lényegében egy életképes társadalmat hoztak létre a játékukkal, s bizonyos fokig abban is szocializálódtak. Mindez szinte önmagától egy olyan rendszert alkotott, amibe még az érzelemfejlesztő zene vagy a mozgás, esedeg a tánc is beleillett. Ezzel szemben manapság a játékot a tévé, a mozgást, a beszédet, az olvasást a számítógép pótolja, a zene- hallgatás is egyirányú - a gyerek pedig eközben elzárkózik a társadalomtól. Amennyiben igaz, hogy az iskola a gyerek második otthona, akkor az otthon a második iskolája? Nem! Minden az otthonból indul ki. A szülői házból. A jó iskola dolga, hogy az akarat kovácsműhelye legyen, és egyúttal megadja az életre szóló tudás alapjait. Az ember jelleme viszont távolról sem csak az elméleti tudásban, hanem elsősorban otthon, a család körében formálódik. Bármilyen ragyogó is legyen valakinek az elméleti tudása, az bizony a gerincesség szilárdsága híján pusztán olyasvalami, akár egy szikrázóan fénylő, havas bérei tető. Megbámuljuk, megcsodáljuk azt, de nem biztos, hogy szeretjük is. Ezért kardoskodom amellett, hogy az „olvatag” megalkuvástól, az anyanyelvvel szembeni hűtlenkedő felszínességtől megóvó egyéni karaktert mindenekelőtt a szülői házban kapott nevelés adhatja meg. Sőt, felnőttként a legszebb utak rendre hazafelé vezetnek. Még így, idős korban is. A hazai táj, a szülőföld képe marad meg legmélyebben az emberben. Gyakran el-ellátogat haza, Ipolynyékre? Sajnos, az én odalátogatása- im már egyre ritkábbak. Fölgyűjtöttem az életem során rengeteg közmondást, pénzt viszont nagyon keveset tudtam gyűjteni, ami, őszintén szólva, korlátok közé szorítja az embert. Ám ha mégis hazavetődöm, türelmetlenül várom, hogy már megpillanthassam szülőfalum határát... Hová vezet az első útja? Az édesapám síijához. Az édesanyám itt nyugszik Talló- son, hozzá sűrűn kijárhatok. Ipolynyéken aztán a templom közelében szoktam elidőzni, közel a volt szülői házhoz, noha az sajnos már nincs meg. Ilyenkor eszembe jut, hogy ott voltam gyerkőc, ott másztam föl a padlásra, elemistaként onnan poty- tyantam le úgy, hogy máig maradandóan látható „ereklyeként” elharaptam a nyelvem. És ott, a templom tövében gondolok a testvéreimre is, hiszen az élet alaposan szertesodort bennünket; meg eszembe jutnak azok az emlékek, amikor gyerekként még ministráltam... Egy szólás úgy tartja, hogy minden ember szívében lakik egy templom. Hát az én szívemben örökre az ipolynyéki templom lakozik. Nem fájlalja, hogy már diákként hűtlen lett a szülőfalujához? Álmaimban bizony néha ott vagyok igazán otthon, de a valóságban már T allóshoz kötődöm. De ne higgye, hogy Ipolynyéket nem érzem máig is a magaménak. Még verset is írtam róla. Arról az érzésről, hogy szeretnék az őrhegyre fölmenni, a közsé- getszívemreölelni. JL (Somogyi Tibor felvétele Tanító úr, ön szerint a Má- tyusföld mennyiben különbözik az Ipoly mentétől? Az Ipoly vidékét, elsősorban Nyéket én ma is jobbára csak az egykori, kamaszkori emlékeimmel tudom látni. Derék, vendégszerető emberek lakják azt a tájat. Ajószívű Pista bácsik, a jóságos Mari nénik, az egy demi- zson borral sem fukarkodó, jólelkű szomszédok máig élnek bennem. De Tallóst szintén nagyon könnyű volt megszeretnem, bár korábban csak az édesapámtól hallottam róla. Ő, a két háborút megjárt katona mesélte, hogy a helyi kastélyban például hadikórház volt. Amikor fiatalon idekerültem, szinte napok alatt otthonra leltem. És remek embereket találtam itt. Olyanokat, akik a tanítói pályán segítettek, a néprajzi gyűjtőmunkában támogattak. Mindaz vagy legalábbis egy töredéke mindannak, amit szenvedélyes gyűjtőmunkájának eredményeként letett a szlovákiai magyar közösség asztalára, visszakerül a .„címzettekhez”? Például a gyermekjátékok kötetekbe gyűjtött kollekciói - a gyerekekhez? Hát... ezt a kérdést már párszor föltettem önmagámnak is. Bízni bízom benne, viszont meggyőződve róla nem vagyok. Nem elkedvetlenítő ez? Kiváltképpen, ha már nem har- mincvalahány éves valaki! A gyűjtés öröme sohasem korfüggő. En legalábbis mindenkor élveztem. Ha összejöttünk, összejönnek öten-hatan és megcsillan, fölragyog a tiszta forrás. Az érték. Olyasmi ez, mint hogy jó és nemes bort kóstolni igazában csak borospincében lehet. Egyáltalában: rohanó világunkban, ma is születnek még gyermekjátékok? Egészen biztosan, bár bizonyosan nem úgy, mint régente. A gyerekek mindig kitalálnak valamit, ami újszerű. Mégse vegye tőlem zokon senki, ha bevallom, hogy számomra ez már nem az igazi. A gyermek életének menynyiben természetes része a játék? A játék? Az első költészete. Hiszen amikor gőgicsél, akkor a hangokkal játszik. És ezt csak az édesanyák meg az angyalok értik meg. A gyerek szívéhez később is a játékon keresztül vezet a legegyenesebb út. Elvégre a felnőtt emberben is megvan a játék szeretete. Viszont a játszani képtelen emberektől csak félni lehet. Életem talán legnagyobb dicsérete az volt, amikor a kislányommal, aki most 27 éves, azt játszottuk, hogy most fut az egérke, most megy a nyuszika, most jön a medve - akkor hirtelen megölelt, és kacagva azt mondta: Apu, te vagy a legjobb állat a világon! Eszerint a gyerekeiknek kiváltságos helyzetük lehetett. Sokat játszott velük? Szülőként mindenre kapható voltam. Hetvenegy évesen is még kamasznyi a lelke? Úgy érzem, hogy igen. Gyerekek között könnyebb fiatalosnak maradni. Csevejünk során szóba jött már, hogy röviddel a második világháború után ön szlovák elemibe kényszerült. Tamto úr, ma mi a véleménye azokról a színmagyar családokról, akik napjainkban szimpla közönyből nem élnek az anyanyelvi oktatás lehetőségeivel? Már Arisztotelész figyelmeztetett arra, hogy minél kimű- veltebb valaki, annál jogosabb a kívánalom, hogy etikailag is gerinces legyen. Sajnos, a jelen társadalma mintha sok esetben pont fordítva, erkölcsi válságban lenne. Úgy vetkőzünk ki a magyarságunkból, ahogy a népviseletből vetkőztek ki annak idején. Pedig nem bor mellett kell a Himnuszt énekelni, hanem magyarként kell élni. És megélni is a mindennapokat. Ta- lán Platón megszívlelendő bölcseleté illene most ide, hogy a derék ember a rossz társadalomban is jó és megbízható ember tud lenni. Látja, erre figyelmeztetni, az már az iskola és a gerincességében becsületes család közös feladata! Pluszként mit ad az élet, ha valaki magyar létére március 15-én született? Talán tudat alatt jobban munkálkodik benne bizonyos fokú küldetéstudat. Egyébként pedig mindegy, hogy ki mikor születik, csak egészséges legyen!
