Új Szó, 2012. február (65. évfolyam, 26-50. szám)

2012-02-25 / 47. szám, szombat

Arccal Mekka felé a sírba fektették

Száj id Mohammad háborús menekült nemrégiben az utolsó fiát, a három hónapos Hánt is elveszítette. A kicsi volt a 24. gyerek, aki az év eleje óta megfagyott abban a kabuli menekülttáborban, ahol Mohammadék élnek.

B

ár a táborokban lakók köztudottan sokat nélkülöznek, Mohammad családjának sorsa másokéhoz viszonyítva is szörnyű. Kilenc gyerek közül Hán volt a nyolcadik, akit nem tudtak megmenteni.

„Vacsora után egész éjjel sín a hidegtől” - mesélte Szajid Mohammad a The New York Times tudósítójának. A családnak nem volt faja, csak egy kis papírja, amelyet az egyetlen életben maradt kislány szedett össze napközben. A kisfiú egészségesnek látszott és rendesen szopott, miközben a többiek vacsorája csak teából és kenyérből állt. De egyfolytában sírt. Végül tüzet raktak, ám az nem volt elég. Szerdán hajnali egy órára a gyerek meghalt.

Szajid Mohammad hat gyereke halt meg még odahaza, a Helmand tanományban levő gereski körzetben. Három évvel ezelőtt jöttek el onnan, és költöztek a Naszádzsi Bagrámi táborba, ahol mült télen meghalt egy hároméves fiuk. A Kabulban élő 35 ezer menekült többségéhez hasonlóan hiába hagyták ott harcok dúlta szülőföldjüket, az új élet, amely menekültként jut nekik, ugyancsak halálos veszélyeket rejt - egy olyan országban, amely tíz év alatt több mint 60 milliárd

dollár értékű nem katonai jellegű segélyt kapott.

Amikor felkelt a nap, a 10 éves Feroza megdöbbenve, tágra nyílt szemmel meredt öccse élettelen, csöpp testére, ahogy ott feküdt a család vászonnal letakart, részben agyagviskó, részben vászonsátor kunyhójában.

A tábor vezetői szerint 16 ötévesnél fiatalabb gyerek halt meg a január elején kezdődött, sok hóval járó hideg időben, amikor éjszakánként nulla Celsius-fok alá süllyedt a hőmérséklet. Egy másik kabuli táborban, a Csarahi Kambárban 8 gyermek pusztult el.

Afgán kormánytisztviselők kétlik, hogy valamennyi gyerek a hidegtől halt volna meg, mondván, hogy halálukat nem orvos vagy szakképzett egészségügyi dolgozó állapította meg. A nemzetközi segélyek nyújtóit hibáztatják, szerintük nem elegendő, amit küldenek. Mindenesetre helyi magánvállalatok, üzletemberek és jótékonysági szervezetek élelmiszert, fűtőanyagot, téli ruhákat, takarókat, sátrakat és készpénzt kezdtek osztani a táborokban, de ez a segítség nem teljes körű és nem is folyamatos. Más segélyszervezetek és az afgán minisztériumok még csak az igények felmérésénél tartanak. „Ha egy hónapon belül elkezdődik a segélyakció, az már gyors intézkedésnek számít. De addigra már a tél nagy részén túl leszünk” - jegyezte meg egy segélymunkás.

A halálesetek némi önvizsgálatra késztették a segélyszervezeteket. Tízévnyi, mintegy kétezer segélycsoportot felölelő külföldi jelenlét és legalább 3,5 milliárd dollár humanitárius és 58 milliárd dollár fejlesztési támogatás után miként fordulhat elő, hogy gyerekek haljanak meg olyan előrelátható - és kezelhető - bajtól, mint a hideg? „Nem lenne szabad meglepődni azon, hogy minden évben beköszönt a tél” - húzta alá Federico Motka, akinek Welthungerhilfe nevű német segélyszervezete egyike annak a kevés szervezetnek, amely a táborokban dolgozik. Kollégáival spontán településeknek nevezik őket, mert politikai érzéket sértene, ha otthonaikból elüldözöttek vagy háborús menekültek táborairól beszélnének, holott valójában azokról van szó. A kabuli kormány azt hangoztatja, hogy a menekülteknek vissza kell térniük és vissza is térhetnek otthonaikba, ám a táborlakók szerint ez túl veszélyes.

„Kabul közepén mintegy 35 ezer ember él ezekben a táborokban a tél közepén fűtés és világítás nélkül: ez igazi humanitárius válság” - fogalmazott Michael Keating, az ENSZ

humanitárius ügyekben illetékes afganisztáni koordinátora. Januárban az ENSZ és a nagy segélycsoportok új programba kezdtek Consolidated Humanitarian Appeal néven, és 452 millió dollárt kértek a különböző adományozó csoportoktól és kormányoktól erre az évre, vagyis 22 százalékkal többet a tavalyi 582 millió dolláros keretnél. A kabuli menekülttáborok sok lakója számára azonban egyfajta 22-es csapdáját jelenti a nemzetközi segélypolitika. A táborok, mivel ideiglenes létesítménynek tekintik őket, nem folyamodhatnak fejlesztési segélyért, és sok afgán hivatalos személy ellenzi a fenntartásukat. Azzal érvelnek, hogy ha segélyeket

folyósítanak a táboroknak, azzal maradásra bírják a bennük élőket, és talán újabbakat is oda vonzanak. Másrészt, mivel a táborok egyfajta „krónikus szükségállapotban” léteznek, a legtöbb adományozó nem minősíti humanitárius krízis- helyzetnek azt, ami bennük van. ,Az emberek úgy gondolják, hogy nem lehet szükséghelyzetnek nevezni, ami már tíz éve tart. Pedig valójában arról van szó” — magyarázta Julie Bara, a Solidarités International nevű francia segélycsoport munkatársa.

A szervezet az elmúlt hónapokban felmérte a halálozásokat a táborokban, és megállapította, hogy az 5 évesnél fiatalabb gyerekeknél 144

ezrelék az arány, ami afganisztáni méretekkel is rendkívül magas. Azt jelenti, hogy minden hét gyerek közül egy nem éri meg a hatodik születésnapját.

A Mohammad családnak két nagy takarója van, plusz a meghalt baba kis plédje.,Annyi fánk sincs, hogy reggelit csináljunk” - kesergett Szajid Mohammad, amikor az amerikai lap tudósítója felkereste. Egy szomszéd kis zacskó burgonyaszirmot ajándékozott Ferozának, akinek a neve türkizt jelent.

A kemény hidegben rokonok és barátok gyűltek össze, hogy a szokásoknak megfelelően pontosan elvégezzék a halálozáskor szokásos szertartást. A szomszédos kunyhókból meleg vizet hoztak, és ötször megmosták a kisfiú deszkára fektetett holttestét. Gödröt ástak, hogy a mosdatásra használt víz abba folyjon, és senki se lépjen bele vé- ledenül, mivel az szentségtörésnek számít. Hán olyan kicsi volt, hogy a mosdató férfiak keze félig betakarta a testét. Lailuma, az anya a kunyhó ajtajából nézte, mi történik odakint, de egyébként a nők távol maradtak a szertartástól. Egyedül Feroza ment ki, és húzódott be egy falmélyedésbe, hogy onnan figyelje, mit csinálnak a férfiak.

Tiszta fehér pamut lepedő szolgált halotti lepelként. Miután beletekerték Hánt, parfümmel szórták meg, majd ráterítették nyúl- és mackómintás kis takaróját is. Aztán egy férfi a karjára vette a kis testet, és némán elindultak a temetőbe. Valid Hán, a tábor mullahja mondta el a búcsúimát. Hánt arccal Mekka felé a sírba fektették, és minden gyászoló három marék fagyott földet dobott rá.

Szajid Mohammad a temetés előtti éjszaka nem aludt, a szeme véres volt a kialvadanságtól. Feroza mellette, de egy kicsivel hátrébb állt. Kabátját markolta, és mélyen, szaggatottan köhögött, ami megriasztotta az apját. „Most már biztosan ő is beteg” — jegyezte meg szomorúan. (MTI-Press)