Új Szó, 2012. február (65. évfolyam, 26-50. szám)

2012-02-25 / 47. szám, szombat

1 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. FEBRUÁR 25. Szombati vendég 9 Bindics Gábor: „Az én feladatom, hogy hagyjam kibontakozni az emberekben lévő kreativitást" Aki megvalósítja, amiről álmodik Még csak 26 éves, de már szervezett filmes projek­tet Párizsban, alapított biciklis futárszolgálatot, s egy éve indította el a főváros egyik legme­nőbb szórakozóhelyét. Bindics Gábor. CZAJL1K KATALIN Mi jelenleg a legaktuáli­sabb projektje? Egyértelműen a Dunaj kul- túrcentrum (KC Dunaj), az, hogy megvalósuljon mindaz, amit megálmodtunk. Mi tulajdonképpen a Dunaj? Leginkább közösségi térként jellemezném, ugyanis belső működését tekintve nincsenek hierarchiák, mindenki egyen­rangúnak számít. A nagykö­zönség számára pedig talán a legszívesebben egy 21. századi kultúrházként szeretnénk mű­ködni. Azt próbáljuk meg fe­szegetni, hogy hol vannak ma a kultúra határai. Számunkra ez egy nagyon tág fogalom. Bele­fér a kiállítás, a koncertek, a táncház, de ugyanúgy része a fiatal nonprofit szervezetek támogatása. Hogy jött a gondolat? Korábban kultúrszervező- ként dolgoztam, s azt láttam, hogy a kultúrával foglalkozó szervezeteknél aránylag ala­csony a befektetett források ef- fektivitása. Úgy gondoltam, hogy ezen azzal lehetne segí­teni, ha lenne egy állandó hely, ahol ezek a különböző aktivitások összefutnak, s a hasonló érdeklődésű emberek találkoznak. A korábbi mun­kám során, a Védcölöp Alapít­ványnál is azt tapasztaltam, hogy bár rettentő sok nagyon jó projektünk volt, nem volt meg a kellő effektivitás, mert túlságosan szétszóródtak az egyes programok. A másik fontos dolog a személyes mo­tiváció volt. Amióta 2-3 éve Pozsonyba jöttem, nem talál­tam a helyem a városban. Ko­rábban sok helyen megfordul­tam, éltem Budapesten, Pá­rizsban, Barcelonában, s itt természetes volt, hogy ha ki akartam kapcsolódni, nem egy kocsmába ültem be, hanem olyan szórakozóhelyre, ahol van valami értelmes program is. Pozsonyban pedig nem ta­láltam ilyet. Úgy látom, elég szerteága­zók a KC Dunaj aktivitásai. Amikor ez az interjú készül, az egyik teremben tánctan­folyam van, a másikban egy afganisztáni nő beszél a hallgatóknak az ottani nők jogairól. Ez így van. De lehetne foly­tatni. Az irodába, ahol most ülünk, napokon belül kezdő nonprofit szervezetek fognak fél évre bérmentesen beköl­tözni, s mi segíteni fogjuk a munkájukat. Mellettünk pe­dig a Dunaj rádió stúdiója ta­lálható, ahonnan a koncertje­inket közvetítjük interneten keresztül. Nem áll fenn a veszély, hogy fölöslegesen szétapró­zódnak az erőforrások, ha ilyen sokfelé kell figyelni? Ettől nem tartok. A Dunaj körül rengeteg ember forog, s a túlnyomó többség kizárólag meggyőződésből csinálja. Például az említett nonprofit- inkubátor projektet, amit egyébként Quick Kancle-nek neveztünk el, egy programo­zó fiú csinálja, aki munka után jár ide, beszervezi a leg­jobb szlovák dizájnereket, hogy tervezzenek asztalokat, saját pénzén vásárol szőnye­get az irodába, amit maga ra­gaszt le, s mindezt ingyen és bérmentve. S nagyon sokan vannak itt ilyenek. Az én fel­adatom, hogy koordináljam az egyes aktivitásokat, s hagy­jam kibontakozni az embe­rekben lévő kreativitást. Mindez elég hihetetlenül hangzik. De ha azt vesszük, hogy ez a tér másfél évvel ez­előtt egy lebontásra ítélt iro­daépület volt, mindjárt más­ként fest a dolog. Hogy sike­rült meggyőzni a tulajdono­sokat, hogy egy kultúrköz- pontnak adják ki ezt a belvá­rosi helyet? Úgy indult az egész, hogy egyszer erre sétáltam, s láttam az épületen egy telefonszámot. Azt felhívtam, s érdeklődtem, tényleg lebontják-e az épületet, s nem lehetne-e esetleg valamit kezdeni vele. A válaszból az de­rült ki, hogy ez nem kizárt. így aztán felhívtam néhány kultúr­szervező ismerősömet, s mind­nyájuknak tetszett az ötlet. Ek­kor kezdett reális alakot ölteni az egész projekt. Elkezdtünk befektetőket keresni, üzemel­tetőt a bárba stb. A tulajdonost szerintem az az érvünk győzte meg, hogy ha mi idejövünk, más bérlők is követni fognak. S ez így is lett. Ráadásul, úgy tűnik, egy év alatt elég jól befu­tottunk. Sokszor van teltházas rendezvényünk, van olyan hét, amikor mi vagyunk Szlovákia legnagyobb söreladói, vagy ná­lunk vesz részt a legtöbb ember kulturális programon. Hogy került egyáltalán Po­zsonyba? Egy korábbi munkám révén, amikor a Magyar Kulturális In­tézetnek, illetve a Védcölöp Alapítványnak dolgoztam. Sokan nem szeretik Po­zsonyt, ön hogy volt ezzel? Korábban hasonlóan, bár mindig is szimpatikus volt a hely multikulturális múltja. Egyházgelléről származom, s mielőtt elkezdtem itt dolgoz­ni, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor jártam itt. Akkor is azt láttam csak, hogy ez egy nem túl szép város. Az­után különféle távoli helyre kerültem, s egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy hazatér­jek. Azt hiszem, leginkább ez vezérelt, amikor végül is itt kötöttem ki. Fiatal kora ellenére sok he­lyen megfordult, és sok érde­kes dolgot csinált. Hogyan indult ez az út? Budapestre kezdtem egye­temre járni, de félév után úgy döntöttem, néhány hónapra kimegyek Angliába egy kis pénzt keresni valami egyszerű munkával. Egy hónap után azonban úgy éreztem, ez egy modem kori rabszolgaság, s nekem innen azonnal men­nem kell. Ekkor került Párizsba? Igen. A barátaimon keresztül felvettem a kapcsolatot egy fia­tal festővel, aki Párizsban la­kott egy műteremben. Meg­kérdeztem tőle, lakhatnék-e nála egy hónapig, s ő beleegye­zett. Ez egy igazi párizsi művészközeg volt. Nyolc mű­vész lakott egy műteremben, ami egy ukrán származású, Amerikában élő neves festőé volt. Hogy megszolgáljam a kvártélyt, felajánlottam, hogy segítenék neki. Pont abban az évben válogatták be az egyik portréját a londoni Nemzeti Portrégaléria pályázatába, s én azt a megbízást kaptam, hogy menjek el Londonba, s prezen­táljam a képet a zsűri előtt. Ha jól értelmezem, ez volt az első kultúrszervezői meg­bízása. Igen. El is mentem, egy A4- es papírral a zsebemben, amit magam írtam azokból a szto­rikból, amiket a reggeli teázá­sok mellett mesélt a festő az életéről. Mint a legtöbb mű­vész, ő is borzasztóan szétszórt volt, így azután valójában ma­gamra kellett hagyatkoznom. Azokból a foszlányokból, ami­ket megtudtam az életéből, ki­találtam, milyen korszakai vol­tak, s miről szól igazából a művészete. Mi lett Londonban? Elmentem a Trafalgar térre, s a sok neves műértőnek előad­tam a történetet. Nagyon lelkes voltam. Az volt az igazi megle­petés, amikor a másnapi He­rald Tribune-ben egy nagy kép jelent meg - az a bizonyos festmény, s hozzá egy hosszú elemzés a festőről. Párizsban mivel foglalko­zott? A magyar kulturális intézet­nek csináltam egy projektet - egy tetőteraszmozit. Hogy jön ahhoz egy se- honnai húszéves fiú, hogy ilyesmit csináljon? Teljesen véletlenül. Egyszer elmentem az intézet egyik ren­dezvényére, ahol, szintén vé­letlenül, összeismerkedtem az akkori igazgatóval, Derdák Andrással. Összebarátkoz­tunk, s elkezdtem gyakrabban járni az intézetbe. Az épület­nek, melyben az intézet talál­ható, van egy csodálatos tera­sza, ami azonban mindaddig kihasználatlan volt, mert a környék lakói nem tűrték volna a hangos zenét. így aztán Breier Ádám filmes barátommal jött az ötlet, hogy csináljunk ott egy néma mozit. Ez abból állt, hogy hetente kétszer magyar filme­ket vetítettünk, amiket fülhall­gatóval lehetett hallgatni. Aki pedig nem akart filmet nézni, elborozgatott a bárnál. Meddig tartott ez a pro­jekt? Körülbelül egy évig. Amikor a vége fele közeledett, Ádám barátommal megállapítottuk, hogy Párizsban nagyon hideg van, s olyan helyre kellene menni, ahol nem fáznánk. így hát elmentünk Barcelonába szórólapot osztani. Amikor pár hónap után hazajöttem, a szó szoros értelmében egy fillérem sem volt. Mi következett ezután? Pozsony. A Védcölöp Alapít­ványnak kezdtem dolgozni, amely főleg magyar-szlovák kultúrprojekteket támogatott. Ennek tapasztalatából nőtte ki magát később a KC Dunaj is, igaz, inkább a negatív tapaszta­latokból. Közben a magyaror­szági Hajtás pajtással együtt­működve megalapítottam a Švihaj Šuhaj biciklis futárszol­gálatot. Negatív tapasztalatokat említett, mik voltak azok? Például az, hogy amint az ember az állami szférával kezd együttműködni, nagy az esé­lye, hogy buktatókba fut. Si­mán megtörténik, hogy akár fél évvei később utalják a pénzt, vagy egy kormányváltás miatt bukik az egész projekt. Ilyesmikre nem érdemes egy életet feláldozni. S mi lett az egyetemmel? Végül ledipilomáztam, de egész más intézményben, egész más szakon. Pécsen vé­geztem levelező tagozaton kul- túrszervezést. Rájött, hogy mégis kell az egyetem? igen, bár ehhez ma már hoz­zátenném, hogy nem mindegy, milyen egyetem. Ha ma válasz­tanék, biztosan egy igazán presztízs egyetemre próbálnék meg bekerülni, mint mondjuk a párizsi Sorbonne. Az ottani di­ákokkal beszélgetve jön rá az ember, milyennek kellene len­nie egy jó egyetemnek. Ezek a fiatalok tele vannak feladatok­kal, állandóan pezsegnek, lel­kesednek a szakjukért. A szlovákiai magyar kul­túrkörökre jellemző, hogy nem nagyon kommunikálnak a szlovák közeggel. Önre ez egyáltalán nem jellemző. Hogyhogy? En valahogy sosem tudtam szlovákiai magyarban gondol­kodni. Témákban igen, de kul­túrában nem. S az itteni ma­gyar kultúrköröket mindig is nagyon zártnak tartottam Nem igazán találom meg a közös hangot a „nagy” szlovákiai ma­gyar kultúrcsinálókkal. Sokkal jobb az együttműködésünk a kisebb csoportokkal, mint pél­dául a párkányi Forma fesztivál vagy a zselízi Keep it Cool cso­portosulás, akik szenzációs dolgokat valósítanak meg. Pozsonyba érkezve egyéb­ként nem érzett nyelvi aka­dályt? De igen, ám ezt hamar le­küzdöttem. Többnyire szlovákokkal dolgozik együtt. Nem gond ebben a közegben a magyar akcentus? Csajozásnál gond, de a mun­kám során soha nem tapasztal­tam ilyet. Különben sokkal többet használom munkában az angolt, mint a szlovákot. Ami pedig a szlovák művé­szeket illeti, azt hiszem, telje­sen elfogadtak, sőt, pozitívan veszik, hogy magyar vagyok. Amikor például megnyitottuk a KC Dunajt, többen mondták, hogy mi lenne velünk a magya­rok nélkül. Úgy tűnik, nem fogy ki az ötletekből. Mik a jövőbeni tervei? Néhány építésszel közösen elkezdtünk azon dolgozni, hogy egy életképes koncepciót, fenn­tartható működést találjunk a pozsonyi régi vásárcsarnoknak. Az elsődleges cél, hogy újra piac működjön az épületben, esetle­gesen egy olyan másik kulturá­lis funkcióval összekötve, amely újra életre kelti ezt a teret. Egy másik, szintén még csak az el­képzelés szintjén létező kezde­ményezés egy munkahelyte­remtésre felépített projekt. Konkrétan egy működő divat­cégről van szó, amely roma tra­dicionális elemeket komponál a ruháiba, és mindezt romák vanják, rakják össze, találják ki. Ezt szeretnénk itthon is be­indítani. Ez a koncepció jó pél­dája lehet annak, hogy mind­nyájunk számára, mindig is fontosabb lesz az a munka, amellyel saját közösségünket, kultúránkat erősítjük.

Next

/
Thumbnails
Contents