Új Szó, 2012. február (65. évfolyam, 26-50. szám)
2012-02-07 / 31. szám, kedd
Morva Pál: A tánc egyben mozgás meg örömforrás, így a táncos vigalom az egészséges életmód segítője is - különösen a füstmentes báltermekben www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. FEBRUÁR 7. Keddi faggató 17 (Somogyi Tibor felvétele A hivatalos báli szezon utolsó harmadába léptünk. Viszont hamvazószerdáig mégjavában tart a farsang, akinek tehát mulathatnékja (és pénze!) van, annak vígan áll a bál. Ott pedig nemcsak táncolni illendő, hanem a báli protokoll szabályai szerint a ki tudja, volt-e valaha „illembarátok klubjának” tagjaként viselkedni is. MIKLÓSI PÉTER Ez utóbbi igény lényegében nem lazább egy nívós táncestélyen vagy a tánciskolát záró koszorúcskán sem. A régebbi időkben és a korábbi közszokások tekintetében a társas tánc, s az avval párosuló illemtan, már-már elengedhetetlen velejárója volt az ifjú hölgyek és urakjólneveltségének. Korábbi jó modorral szólva: a bonton- nak. A rock meg a diszkó megjelentével aztán úgy tűnt, hogy bizony lőttek az elegánsabb táncok korszakának. Hogy leáldozott az angolkeringő, a foxtrott, a quickstep, a jive és a többi standard tánc módija. Ám amióta a tévék egymással versengve keresik a táncparkettek csillagait, azóta a tánciskolák - az érdeklődők korára való tekintet nélkül - ismét virágkorukat élik. A 72 éves Morva Pál tánc- és illemtanár bő félszázada él a tánciskolák, báltermek, táncparkettek világában. Nagymegyeren, családi házának tágas földszintjén dis- kurálunk. Itt is szőnyegek helyett laminált padló, az egyik falon méretes tükör fogad - ha valaki a táncsuliban vagy az esküvői menyasszonytánc előtt bukásra áll keringőbői, tangóból, egyéb társas táncból, itt kaphat egy-két pótórát, tehet pótszigorlatot... A parkett ördögeként szórakozni, vagy táncot oktatni szeret inkább? Szabadjon egy sasszéval válaszolnom: életem a tánc. Ellenkező esetben sohasem lettem volna okleveles tánc- és illemtanár. Hogyan jutott az eszébe ti- zenvalahány éves suhanc- ként, ráadásul az ötvenes években, hogy pont a társas tánccal foglalkozzon behatóbban? Alkalmi tánctanfolyamot rendezett a városi kultúrház. Először csak odanéztem, végül ott ragadtam. Lehetett bennem némi tehetség, mert az oktatónk egy igényesebb tánckurzusra is javasolt Pöstyénbe, azt elvégezve pedig kezdő versenytáncosként már az egyik pozsonyi táncklubba járhattam. Aztán a katonaéveket is versenytáncosként lejtettem végig. Amikor leszereltem, a nagymegyeri kultúrház akkori igazgatója, Kopper bácsi táncklub megalakításával bízott meg. Egyúttal arra szintén rábírt, hogy Pozsonyban beiratkozzak a hatféléves tánctanítói továbbképzőbe. Itt azután már tantárgy volt a tánctörténet, a társas táncok, a zene, az etika, a step, érintettük a népi táncot, de még a marxizmust is! Elvégre marxista szempontból aligha lehetett közömbös, ki hová lép, ki hogyan tartja-vezeti a partnernőjét... E vígságosan mellkasfeszítő esztendők vidorságai- tól eltekintve - mondjuk, a hatvanas évek derekától napjainkig - nagyon sokat változott a társas tánc társadalmi megítélése? Magát a táncot tekintve szerintem nem. Sőt, az alkalmi szórakozásnak, a derűs kikapcsolódásnak ez a formája, hála az egyre szaporodó táncversenyeknek, mostanában újra reneszánszát éli. És az utóbbi másfél-két évtizedben a nagyobb, látványosabb, elegánsabb bálok szintén újra divatba jöttek. Ebből adódóan élénk az érdeklődés a tánctanfolyamok, a tánciskolák iránt is. Tánctanárként számomra talán az egyetlen gond pusztán az, hogy az érdeklődők körének számát tekintve a szükségesnél kevesebb legény, érettebb korú férfi jelentkezik. Önre, nyilván a hölgyek örömére, így valószínűleg nemcsak oktatóként, hanem biztos tudású táncosként is bármikor szükség van! Nagyon megváltozott az elsajátítandó táncrend azóta, hogy Morva Pál még nem a parkett ördöge, hanem csak a standard táncok bojtárja volt? A szlovák táncszövetség vonatkozó szabályzata előírja, hogy mit kell tanítani a tánciskolákban, a tanfolyamokon. Mind a táncok, mind az illemtan alapjait tekintve. Közben jóleső érzéssel látom, hogy manapság már a diákok sem jönnek farmerban, átizzadt pólóban, gyűrött ingben a táncórákra. Ok is felöltöznek, akár az idősebbek. Lehetőségeikhez mérten adnak magukra az emberek. A falvakban rendezett különböző táncestélyeken is. A társadalmi szempontból kiemeltebb fontosságú, rangosabb hírű városi bálokra pedig a hölgyek nyolcvan-kilencven százaléka nagyestélyiben érkezik. Érthető, hiszen a báli éjszakán minden hölgy dámává válik. De mit tanácsol azoknak a hölgyeknek, akik ugyan szépek szeretnének lenni a bálon, de nincs pénzük ruhakölteményekre? Az ahhoz illő topánkáról, kézitáskáról, kesztyűcskéről nem is beszélve... A ruha tekintetében jó szívvel ajánlhatom a kölcsönzőket. Az sem olcsó, de azért mégiscsak jutányos áron lehet szép és divatos, a hölgy egyéniségéhez méltó báli ruhát választani. Ebben a tekintetben ma már szinte a korlátlan lehetőségek időszakát éljük. Ugyanakkor azt sem árt tudatosítani, hogy akárcsak a közéletben, a bálokon sem csak a ruha teszi az embert. A hölgyek esetében is a megjelenés, a kisugárzás, a megnyilvánulás, a társasági megmutatkozás tudománya legalább ugyanennyire manifesztálódik. A ma embere - legyen szó hölgyről vagy úrról, s egyúttal a báloktól függetlenül - kissé furcsán szembesül az illik, nem illik fogalmával. Valahogy kerüli, hogy nagyon illedelmes legyen. Rosszul értelmezett modernségből, közvetlenségből vagy rutin jogcímén tapintatlanságok sorát követi el... Szerintem ott a baj, hogy a legtöbb ember nem tud, esetleg nem is akar különbséget tenni illem és bevett szokás, tapintat és modorosság között. Pedig ez a lényege a dolognak: az illem fogalmának értelmezése. Tudatosítjuk-e, hogy minden helyzetben és minden alkalommal úgy kell viselkednünk, hogy környezetünknek a lehető legkevesebb kényelmetlenséget okozzuk. Ha ezt a lépten-nyomon tapasztalható neveletlenség, figyelmetlenség, faragatlanság szemszögéből vizsgáljuk, akkor bizony manapság az illemtudó emberekre valóban nagyobb szükség van, mint valaha volt. A jólneveltség, az illem tulajdonképpen nem is kíván egyebet, mint „csupán” arra törekedni, hogy a viselkedésünk korrekt és kellemes legyen mind a társaságunkra, mind a környezetünkre nézve. Szóba jöhet akár a modem illemtudás kérdése? Hiszen napjainkban aligha a múlt század elején divatos mély meghajlásokkal, cikomyás karmozdulatokkal, nyájasan fellengzős frázisokkal kell érdeklődni a nagybecsű hogyléte iránt... ... az illem és a tapintat nem egy ruhadarab. Olyasmi, amelyet hol felvesz, hol ledob magáról az ember. Persze, hogy nem! Voltaképpen elegendő, ha a modern időkben a kellőképpen körültekintő, őszinte és megfelelő szintű udvariasságról, az ülem- tan természetes alapszabályairól beszélünk. Az utcákon, a munkahelyeken vagy a báltermekben egyaránt. Mert legfőképpen azzal kell tisztában lennünk, hogy az illem és a tapintat nem olyasvalami, mint egy ruhadarab. Olyasmi, amelyet hol felvesz, hol ledob magáról az ember. Vagy csak akkor veszi fel, ha társaságba, történetesen éppen bálba, esetleg a tánciskolát záró koszorúcskára, érettségi előtt szalagavatóra megy. Ugyanis a jó modor mindenkor s mindenkivel szemben kötelező. A munkahelyen a beosztottal szemben éppen úgy, mint otthon a családdal, vagy táncestélyen a feleséggel, mások partnereivel szemben. Sajnos, rohanó világunkban kevesen gondolnak arra, hogy a jó modor, a jó illem a mások iránti megbecsülés kifejezése is. Hogy egy keresetlen, de őszinte kézszorítás, egy meleg tekintet több a szertartásos mosolynál, a komikusán mély meghajlásnál, esetleg a begyakoroltán színpadias testtartásnál. így kapcsolódik az esztétika az illemtanba, az pedig fontos szerepként a hétköznapokba. Hogy a környezetünk, a privát ismerőseink érezzék azt a tiszteletet, mellyel minden ember tartozik másoknak. Egy báli társaságban mozgó embernek pedig duplán tisztában kell lennie ezekkel a szabályokkal, mert azok nem értelmetlen formulák, hanem az alkalmi ünnepélyesség helyesen megállapított követelményei. Maradjunk is a helyszínen! Hogyan lépjünk a bálterembe? Elsősorban ne késsünk, de elsőkként se jöjjünk, hanem egyszerűen érkezzünk időben. A ruhatárban a férfi csakis a hölgy után vetheti le a kabátját. Amikor a hölgy már a tükör előtt a haját igazítja, vagy kíváncsi tekintetével a többi dáma ruháját pásztázza. A ruhatárjegyről szintén a férfi gondoskodik, ezzel is tehermentesítve a hölgyet. A terembe nyíló ajtókat is az úr nyitja a hölgy számára, akit a helyére vezet, és szükség esetén bemutat az asztaltársaságnak. Az uraknak tudatosítaniuk kell, hogy minden tekintetben ők felelnek a partnemőjü- kért. Akit ha például egy tánc után a helyére kísérnek, meg kell várniuk, amíg a hölgy leül. Ugyanez kötelező, ha valaki mással táncoltak. És persze meg kell köszönni a táncot. Még egy közös asztaltársaságon belül is szabály: ha egy hölgyet úgy kér föl valaki egy táncra, hogy annak partnere bármi okból éppen nincs jelen, akkor a visszakísérésnél nemcsak a táncot illik megköszönni, hanem a dáma partnerétől elnézést is kell kérni, hogy az illető távolléte miatt az ő engedélye nélkül indultak táncolni. Természetesen, a bál egész ideje alatt az úr gondoskodik a partnernőjéről, hogy az semminek se érezze hiányát. Az pedig végleg tilos, hogy a férfi valahol a bárpultnál ücsörögjön, magára hagyva a hölgyet, ráadásul esetleg idegenek társaságában. Viszont a hölgy sem jár-kel magányosan a bálteremben, hanem csak a partnere kíséretében, vagy karonfogva egy másik ismerős hölggyel. Egy-egy asztaltársaság hangulatát az szintén nagyban meghatározhatja, hogy az ott szórakozók közös témákat találva tudnak- e társalogni egymással. Ha esetleg nem, annak a bál éjszakájáról alkotott összbenyomás láthatja kárát; hiszen „a” bál, vagy „csak” egy-egy rangosabb táncestély a modem időkben is a társasági élet, a társadalmi érintkezés különösen elegáns, tulajdonképpen legelőkelőbb formája. És mit kezdjünk a különböző rendű-rangú celebek- kel, az önmagukat annak tartó hírességekkel? Főként ne törődjünk velük. Minden „híresség” önmagát képviseli, és természetesen minősíti is. Az igazi hírességet az illedelem, a jó ízlés, a karakter jellemzi. No meg a jó modor: hölgyként nem ő a bál központja, úrként pedig éjjel kettőkor sem veti le a zakóját. Hogy csak két „apróságot” említsek. Tényleg, a bálok természetes szertartásossága mikor engedi meg legalább a fikarcnyi lazítást? A második vacsora és a tombola után. De például a zakó akkor is marad! Mi a különbség a városi és a vidéki, esetleg a községi bálok között? A bálok írott és íratlan szabályait tekintve lényegében nincs számottevő eltérés. Inkább arra kell ügyelni, hogy zártkörű vagy a nyilvánosság számára is elérhető rendezvényről van-e szó. Érdekesek, jó hangulatúak szoktak lenni az immár hagyományosan rendezett táj jellegű bálok, ahol a vendégkör figyelme egy-egy adott régióra összpontosul. Hasonlóképpen jók és nívósak a különböző közösségek „szakmai” báljai. Ezek közül talán a vadászbálok hagyománya a legnépszerűbb. Az üyen rendezvények szinte forgatókönyvszerűén zajlanak, kezdve az öltözéktől a menüig vagy a tomboladíjakig. Helytálló az a tanács, hogy bálba ne menjen, aki nem akar táncolni? Van benne valami. Bár ha valaki bármi okból nem táncolhat, de egy nagyobb asztaltársasággal van ott a bálban, akkor akár végigülve az egész táncestélyt, tud beszélgetni, szórakozni. Persze, egy bálban azért inkább táncolni szokás, semmint előre megfontolt szándékkal, hölgyként, petrezselymet árulni. Manapság divat mindennek megadni a módját. Mondjuk az elsőbálozó ruhájának nagyon különlegesnek kell lennie? Nem. Sőt, minél egyszerűbb egy ruha, annál szebb lehet. Különösen, ha az ifjú hölgy egyéniségéhez is ülik. Az elsőbálozó lénye legyen derűs, ne a cicoma, hanem a megjelenése sugározzon örömöt. Miért jó dolog táncolni? Talán mert boldogsághormonok termelődnek közben. Talán mert a zene is, a tánc is mindenkié. Talán mert öröm, hiszen a nevében is ott van, hogy társas tánc. Öröm magamnak és a partneremnek is! A tánc- és Ulemtanár egy farsangban hányszor megy bálba? Ahányszor csak ideje engedi. És ahányszor hívják. Tánc és illem
