Új Szó, 2012. január (65. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-02 / 1. szám, hétfő
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2012. JANUÁR 2. www.ujszo.com TOLLVONÁS Szilveszter KULCSÁR FERENC „Kilenc óra múlva éjfél. Szilveszteréjjele. Dolgozó- szobámban, ahol a titokzatos földi idő fogságában egész évben szavakat öltöttem egymásba, már félhomály van - a Nap bí- borszín rózsája becsukta szirmait, s magába ölelte a tengerző láthatár. Megtör- ténta 2010-es nap utolsó naplementéje, vagy ahogy eleink mondták, napáldozata. Kilenc óra múlva újabb körét kezdi róniaFöld: mitszámít, hogyhányadikat-hiszen örök időkre rendeltetett” -ír- tam2010. december 31-én a naplómba. E bejegyzésből is kiviláglik,hogy-akár dantei értelemben is - az ember évei soijázásával egyre beljebb kerül a tiszta, színarany létezés rengetegébe. Azaz: az emberélet útjánakfele után nem kifelé tartunk a nagy sötédő erdőből, az életből, hanem az egyre magasabbra emelkedő időtlenségbe. Mert valójában ez az ember útja: a bölcsőtől a koporsóig együtt forog az egymást váltó, drágakőragyogású évszakokkal, a csillagteli világ- egyetem kozmikus idejével, míg az évekpergésévelel nem éri az öregkort. De szelleme és lelke nem lesz az idő foglyává: azéletmagasabb, megfoghatadanabb és ki- mondhatatlanabb szintjén visszatér az elveszett paradicsomba, tékozló fiúként megtér az atyai házba, az egyszeri haza után az örök hazába. Amélyen megélt élettudja, hogy ez nemmese, hanem a kimondhatónál kimondhatatlanul valóságosabb valóság: múlandóságunk és törékenységünk mélyén ott tündöklik a meghí- vottságunk a T eremtő öröktől fogva megterített asztalához. Földi hányattatásunk és halandóságunk, az arcunkra vésett ráncok magukban rejtik halhatatlanságunkat, a ráncok mögött az öröklét fényét és sugárzó örömét is. Ilyen értelemben a szilveszter a legkülönösebb ünnepünk: többszörösen is túlnő önmagán. Egyrészt szemünk elé emeli az elmúlt év, mi több, elmúlt életünk „ikonját”, földönjáró ünnepként a Föld idejében végbevitt tetteinket, földi fájdalmainkat és örömeinket, másrészt az ó és az új egymásnak feszülésével a múlás és az érkezés, a nyilvánvaló és a titok, a hála és a remény mezsgyéjére állít bennünket, esélyt ad va a léleknek a derű kiküzdésére, a lét iránt érzett áhítat elnyerésére. Ez az emberi dráma adja meg életünk értelmét. Ez az éberség, ez a feszültség teremti örökös egyidejűséggel az önmagát egyre megtisztító, évszázadokat felöltöztető, élhetővé tevő kultúrát. Meg a hit, hogy a titokzatos földi időben bekövetkező, „végérvényes” halálunk valódi öröklétbe fordul át. Vagyis hitünkkel és reményünkkel fölébe emelkedünk enneka végzetes időnek, mi több, a látható és láthatatlan csillagoknak és egeknek. 2011 szilveszterén ez is eszébejuthatott az ember fiának. Ezért, ha nem tudatosítjuk is, az óév búcsúztatása s az új év örömteli fogadtatása a földi idő megszentelése is egyben: egyrészt - ahogy Pilinszky János írja - „az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya”, másrészt - miközben szilveszter éjjelén „Isten véghetetlen csendben és szeh'den áthajtja csillagnyájait az óesztendő kies legelőiről az új esztendő kövér mezőire”, eleink hitével hihetjük, hogy emberi időnk az öröklét fényében „véghetetlen csendben és szeh'den” áthajol az időtlenségbe, ha úgy tetszik, a Teremtő örökjelenébe. Esetében nem túlzás azt mondani, hogy megszámlálhatatlan filmben és darabban szerepelt Távozott a „magyar kisember” (MTI-felvétel) „Idén nem találkozunk már, viszont januárban, ugyanígy kedd este várom önöket. Amit már biztosan tudok, hogy jön Garas Dezső első vendégként 2012-ben” - jelentette be Rónai Egon az ATV-ben december 29-én. Most talán ő is megtanulta, hogy az életben semmiben sem lehetünk biztosak. JUHÁSZ KATALIN Garas Dezső egy nappal a magabiztos felkonferálás után halt meg, hosszú betegség után, álmában. A magyar köz- szolgálati televízió már el is büszkélkedett azzal, hogy övék volt az utolsó interjú, úgyhogy nincs mit tenni, reklámoznom kell az egyébként eléggé semmilyen DTK show-t, amely január 5-én, csütörtökön az Mien vélhetően csakis Garas miatt lesz érdekes. Esetében nem túlzás azt mondani, hogy megszámlálhatatlan filmben és darabban szerepelt, legalábbis ahány méltatás, annyi különböző adat. Az én statisztikám szerint 72 mozifilmben, 28 tévéfilmben és 108 színházi szerepben láthatta őt a közönség, de nem is a számok a fontosak. Hanem a tény, hogy Garas Dezső mindannyiunk ismerőse volt, talán nincs ember, aki ne szerette volna. Én például képes voltam rendszeresen nézni az Életképeket is, amikor felbukkant a tévésorozatban. Színpadon sajnos nem láthattam, és ezzel nyilván nem vagyok egyedül tájainkon. Nem csak emiatt kockáztatom meg az állítást, hogy Garas elsősorban filmen „létezett”, a kamera előtt mozgott otthonosabban. Olyan megfogalmazhatatlan, evidens Garas Dezső (1934-2011) jelenlét volt ez, mint mondjuk Törőcsik Marié, akit tömérdek színpadi szerepe ellenére szintén főleg filmszínésznek tartok. Zsenije 1954-ben villant meg először a Lüiomfi filmváltozatában, a magyar filmtörténet legbájosabb szerepcserés vígjátékában, ahol a mókás helyzetek azért állnak elő, mert a szereplők másnak néznek másokat, illetve saját magukat másnak adják ki, mint akik valójában. Ekkor alig 20 éves volt, ifjú Schnapsként zöld sapkában ült egy hordó borban, csuklott, és igyekezett nem elfogadni, hogy Darvas Iván a valódi Schnaps. Aztán egy ideig nehezen találták meg a szerepek, mert sem alkata, sem stílusa nem passzolt a 60-as évek elegáns, romantikus színjátszásához. Kisembereket, lúzereket osztottak rá. Talán ezért szerették meg oly gyorsan a kisemberek (is). Ezen figurák közül kiemelkedett a Két félidő a pokolban című 1961-es Fábri-film munkaszolgálatos focistája. Az elcsigázott foglyokból álló csapat a biztos halál tudatában száll harcba a német őrökkel a pályán. Garas kétségbeesetten csetlik-botlik, küzd, aztán lemondóan vállat von és meghal. A nagy áttörést Minarik Ede mosodás és fociőrült szerepe hozta meg neki az 1973-as Régi idők focijában, Sándor Pál egyszerre derűs és keserű bur- leszkjében. A rendező azt mondta: „Garas ment be átöltözni és Minarik Ede jött ki a lakókocsiból.” A pesti közegben is életképessé tette az amerikai filmes szabadalmak egyikét, a burleszket, méghozzá úgy, hogy a stílusbeli jellegzetességeket megtartva az abszurdba hajló, kétes egzisztenciáktól hemzsegő magyar rögvalóságot is ábrázolni tudta, egyszerre idézve meg a foci és a mozi mítoszát. A „Kell egy csapat!” nem a történet írójának, Mándy Ivánnak, hanem neki köszönhetően vált szállóigévé. Garas Minarikja közeli rokona Chaplin csámpás csavargójának és Buster Keaton szomorú szemű bohócának, de mégis sajátosan magyar jelenség. Sándor Pállal aztán alkottak még néhány emlékezetes történetet. Ő volt a Herkulesfürdői emlék (1977) fényképésze, aki keményen fegyelmezi magát halálos beteg lánya előtt, majd ordítva nem tud beletörődni a halálába. ÓvoltaRipacsok(1981) keserű bohóca, aki kirúgatván Kern Andrással közös nadrágjukból úgy dönt, megöli áruló barátját, és végig is üldözi a városon, hogy aztán utálkozó arccal énekelje vele a végén: „Egyedül nem megy.” Szabó Magda és Zsurzs Éva négy részes tévésorozatában, az Abigélben ő volt König tanár úr, a kenyérre kenhető, látszatra te- szetosza latinista, aki ellenállásra buzdít, röpcédulákat szór és vigyáz egy kezelhetetlen diáklányra egy félelmetes korban. Utolsó filmfőszerepét ismét Sándor Páltól kapta, ő lehetett az ország legjobb nagypapája a Noé bárkájában (2006). Szerintem filmtörténeti jelentőségű jelenetsor, amikor a remeteéletet élő Kállay Ferencet kicsalogatja lakásából, bevezeti a pesti éjszakába, és a kalandokat megkoronázandó közösen elszívnak egy spanglit. A film végén pedig a két színészóriás együtt motorozik tova. Valahová messze, a ködös végtelenbe, a filmes örökkévalóságba. MI VOLT AZ ÉV KULTURÁLIS ESEMÉNYE? Csemegékkel csábítanak a londoni múzeumok Olimpia helyett művészet AAT1-ÖSSZEFOGLALÓ London. A brit főváros múzeumainak illetékesei arra számítanak, hogy idén nyáron, az olimpia ideje alatt a szokásos tolongás nélkül járhatják be kedvenc galériáikat a művészetkedvelők. A British Museum 2012. július 19-én nyitja meg a Royal Shakespeare Company-val közösen szervezett Shakespeare- kiállítását, ahol az íróhoz kapcsolódó tárgyakkal, kosztümökkel, rajzokkal, festményekkel és filmekkel találkozhatnak a látogatók. A Queen's Gallery a királyi gyűjtemény gyöngyszemeiből szemezget a The Northern Renaissance: Dürer to Holbein (Az északi reneszánsz: Dürertől Holbeinig) című tárlaton. A Taté Modem a film, a fényképészet és a színházi produkciók kontextusába ágyazva mutatja be Edvard Munch művészetét. Január közepén nagyszabású kiállítása nyílik David Hock- ney-nak a Royal Academy-ben: a látogatók hatvan év 200 alkotását csodálhatják meg az április 9-ig tartó tárlaton, a britek legkedveltebb fiatal művésze, David Shrigley pedig februártól veszi birtokba a Hayward Gallery-t. Yoko Ono munkái a londoni Serpentine Galleryben, Damien Hirst alkotásai pedig a Taté Modemben kapnak helyet. Március végétől augusztus közepéig nagyszabású divatkiállítással várja a látogatókat a Victoria and Albert Museum. A British Design 1948-2010 című tárlaton mintegy 350 divattal kapcsolatos tárgyat, köztük a néhai Alexander McQueen egyik estélyi ruháját is megnézhetik a látogatók. Ardamica Zorán költő, egyetemi oktató É Azon kívül, hogy megjelent két könyvem? (Haha...) Az egész világot megdöbbentő magyar kultúrbotrá- nyokat! A magyar oktatásügy módszeres törvényi tönkretételét (a szlovák szintén kómában van), a magyarországi és külföldi magyar médiára nehezedő évtizedek óta nem tapasztalt politikai nyomást és annak intézményesítését, a magyarországi kultúra nagyfokú ellenőrzését és politikai befolyásolását, a vélemény- és szólásszabadság ázsiai típusú, gátlástalan korlátozását és üldözését, a vallásszabadság megszüntetését. Valamint a kultúrához való hozzáférés beszűkülését, ami részben közvetlenül politikai probléma, részben pedig közvetten az, hiszen a gazdaság és az elszegényedés szintén politikai kérdés. Irodalmárként idén csak három könyvet vásároltam, csak egyszer voltam színházban, kétszer koncerten. S nem a well- nessben lógtam, sem a kocsmában. Több állásban dolgozom, de nem jutott pénz többre. És én még nem élek ún. mélyszegénységben, csak napról napra. Azon kívül, illetve a fentiek következtében is botrányossá nőtt az értékvesztés és értéktévesztés a társadalomban. Világszínvonalon alkotó, elismert, élvonalbeli művészeknek nem jutnak méltó munkakörülmények (gitárosnak húrokra, festőnek festékre nem telik), a tudomány finanszírozása Szlovákiában és Magyarországon általában logikátlan és nevetséges, miközben senkiházi nyikhajok nulla a köbön teljesítménnyel okádják a hülyeségeiket. Ezek folyamattá kapcsolódó, öngerjesztő események. Mindenki látja, és szinte mindenki szarik rá. Akkorát, hogy a kultúra már nem látszik a rakás alatt. Gazdag József író, sportújságíró Elkezdődött a legnagyobb magyar író, Kosztolányi Dezső műveinek kritikai kiadása, s ezt nemcsak a Kalligram, hanem az egész magyar könyvkiadás egyik csúcsteljesítményének tartom. Örültem annak is, hogy Tarkovszkij Nosztalgia című filmje magyar nyelvű DVD-n is megjelent. S tudom, hogy bizarrul hangzik, de a legnagyobb hatással egy ausztrál animációs film, a Mary és Max volt rám. Szép, szomorú mese két ember kapcsolatáról, akik közül az egyik Asperger-szindrómás. Tavasszal láttam egy budapesti moziban, délelőtti vetítés volt, a végén minden gyerek sírt, engem pedig napokig vigasztalnia kellett a feleségemnek. Aki tudja, nézze meg: Mary és Max. Kubicska-Kučera Klára művészettörténész Sokat gondolkoztam a kérdésen, de sajnos jelenleg számomra megválaszolhatatlan. Egészségi állapotom gátol az utazásban, így Besztercebányán tartózkodom. Életem állandóan a kultúra atmoszférájában telik, de ami a 2011-ben elért hozzám a helyi produkciókból és a TV hullámain, az nem tartozik a legekhez. A kilengéseket inkább negatív irányban észlelem - az idén már nem látogathatom a New York-i Metropolitan Opera közvetlen adásait az Europacinema-ban, mert megszüntették a szerződést. Az alternatív színház egy kerti faházban játszik, ezt a beállt hidegben ki kell hagynom. A volt kultúrház magánkézben van és nem működik. Folytassam? (juk, tb)
