Új Szó, 2012. január (65. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-31 / 25. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JANUÁR 31. Keddi faggató 17 Kubická Kucsera Klára: Bennem máig él egy hang, ami arra buzdít, hogy szóvá tegyem, ha valami akadozik, ha helytelen irányba sodródik... Megérteni felbolydult világunkat A napokban, január 25-én Besztercebánya főpolgármesterének díját kapta. A korábbi években a Marian Vá- ross-díjat, a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjét, a Martin Kusý-díjat, a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának díját is átvehette. MIKLÓSI PÉTER Tavaly ünnepelte 75. születésnapját, és idestova másfél évtizede újra Besztercebányán él. Ezúttal viszont - épp a magyar kultúra napjának előestjén - a Pozsonyi Magyar Intézetben beszélgetünk. Talán a hely szelleme sugallja, hogy Kubická Kucsera Klára művészettörténészt kissé váratlan kérdéssel sikerül meglepnem. Ön miként vélekedik arról, hogy a Pozsonyi Városszépítő Egylet eredeti helyén tervezi felállítani Mária Terézia 1921. október 27-én nagy robajjal szétzúzott szobrának pontos mását? A korabeli szobor szervesen illeszkedett az akkori idők folyamába. A koronázási domb még élt a pozsonyiak emlékezetében, a mű alkotója, Fadrusz János pozsonyi születésű volt, a szobor jól illett a környező épületek méreteihez, a Duna-part sem volt még túlterhelve forgalommal, így a szobor a város büszkeségévé lett. Eltávolítása a cseh légionáriusok által nemcsak Pozsonynak szólt, hanem a csehek ellenségeskedő szemléletét is kifejezte a monarchiával szemben. Egyébként a szobrok vándorlása vagy kópiáik újbóli felállítása nem éppen szerencsés dolog. Ez, a kompozíció és az arányok tekintetében, például a Štefánik-szobor esetében is látható az új Szlovák Nemzeti Színház előtt. „Elhurcolkodása” esetén ugyanez történne a Štúr- szoborral is. A helyére kerülő Mária Terézia-szobormásolat térhatása pedig mesterkélt lenne, ráadásul az sohasem volna már a kitűnő Fadrusz János műve. Azonkívül a Duna-parti sétány hajdani nyugalma sem létezik már, és Pozsony mai lakosságának tudatában még 2012-ben sem él az a felismerés, hogy a múltban mind a város, mind az ország a monarchia része volt; Mária Terézia pedig a történelem, illetve a történelmi elődök szimbóluma. Talán majd ha ez az öntudat bekövetkezik... Mert előbb-utóbb be fog következni. Bő fél évtizede írásban is kifakadt önből az a sóhajszerű rádöbbenés, hogy aki a 20. században élete javát a mi térségünkben töltötte le, annak nincsenek illúziói. Ennyire bonyolultnak látja a világot? Nem könnyű megérteni a felbolydult világunkat, hiszen részesei vagyunk a mindennapok történéseinek, amelyek hovatovább egyre bonyodalmasabbak. Eközben eléggé bajos eldönteni, hogy a megélt múltból mit lehet elfeledni, a jelenben gondolkodó fiatalokat pedig nem is érdekli mindaz, amit az előző egy-két generáció átélt. Mi viszont az elhalványuló emlékek sodrában jobbára megbocsátottuk, amit lehetett. Nemcsak a külvilágnak, hanem önmagunknak is. Magunknak is? Természetesen. Mindenkinek akadnak dolgai, amelyeket önmagával kell megbeszélnie. Az ember, életkorának előrehaladtával, fontos döntéseinek, meghatározó teendőinek zömét először teszi meg, nemegyszer tévedésekbe esve közben. Akár olyanokba is, amelyeket aztán már nincs lehetőség korrigálni. Ezt magyarázom az unokáimnak. Hogy ők most válnak felnőttekké, próbálják hát megérteni ennek Idhívásait, ahogy nekem fokozatosan az öregedés tényeivel kell szembe- szállnom. Egyre csak jönnek a holnapok, és ők is, én is először éljük át az ebből adódó élethelyzeteket. Tehetünk többet, mint elfogadni helyünket az életben? Nyilván nem, bár ez nem jelenti azt, hogy passzívan éljünk. Bennem máig él egy hang, ami arra buzdít, hogy szóvá tegyem, ha valami akadozik, ha helytelen irányba sodródik... Mert igaz ugyan, hogy az ember bizonyos dolgokat készen kap az élettől, ám hogy ezen belül ki milyen irányokat szab magának, miféle döntéseket hoz, milyen környezetben s hogyan él, miként használja ki a tehetsége adta esélyeket, az már egyéni elhatározások kérdése. Életemnek ezt a meggyőződését próbálom továbbadni a szőkébb környezetemnek is. Önnek felnőttekként is fontosak az unokák? Nagyon. Korkülönbség ide vagy oda, megteremthető velük a közvetlen kapcsolat. Igaz, néha várni kell, amíg eljön a megfelelő pillanat. Például a legidősebb unokám 17-18 évesen jött rá, hogy a nagymama nemcsak jó szakácsnő... És már dédunokám is van. Fordítsunk egyet az idő homokóráján! Miről beszél szívesebben: Léváról vagy Komáromról, ahol 1953-ban érettségizett? Mindkettőről. Noha Léva sokkal mélyebben él bennem, mivel a szülővárosom. Ott éltünk, édesanyám családja, a Tu- ri-Nagyok révén ott volt az otthon. Komárom viszont rengeteg újat hozott az életembe. Teljesen más volt a légkör, mint Léván. Naponta éreztem, hogy nemcsak a magyar gimnáziumba, hanem pont a kamaszéveimben magyar városba is kerültem. Egyetemistaként azután jött Pozsony, ahol az Ifjú Szivek megalakításába is bekapcsolódott. Nem pusztán feledhetetlen emlék, hanem életem egyik büszkesége, hogy ott ültem annál az asztalnál, ahol megszületett az új csoport neve. Gyüre Lajossal, Mede Istvánnal, Tő- zsér Árpáddal, Csikmák Imrével egy Ady-esten is fáradoztunk akkor, és az együttes neve végül az Ifjú szivekben élek verseimből adódott. Szakmai pályájának kezdete a műemlékvédelemhez köti. Manapság a vak is látja, hogy e tekintetben tékozló örökösök vagyunk. Miért? A felvetés jogos, még sincs rá szimpla válasz. Egyebek között azért, mert lényegében minden európai állam megélt egy olyan korszakot, amikor a műemléknek nem volt különösebb értéke. Elég akár Párizst említeni, annak 19. századi városközpontját lerombolták, teret nyitva a sugárutaknak. A mi térségünkben először a két világháború alatt ment tönkre rengeteg építészeti érték. Később aztán jött a hetvenes-nyolcvanas évek buldózerkorszaka, amikor fölöslegesnek ítéltek szinte mindent, ami régi volt. Egy tekintélyes kutatóintézetben akadt például olyan kollégám, aki hittel állította, hogy minden, ami a szocializmus előtt volt, az pre- hisztorikus, azaz történelem előtti. Országszerte széltében- hosszában lebontották a polgári házakat, a parasztházakat, és persze nem kímélték a műemlékeket sem. Szerencsére, mára felnőtt a fiatalabb nemzedéknek egy olyan érzékenyebb rétege, amely szereti azt, ami emberléptékű és esztétikus. Mi több, a még fennmaradt műemlékeket is azok valós értékén és árán szemlélik. Civil szervezetekbe tömörülve védeni igyekeznek azokat, támogatják a javítást, a kutatást, a becsben tartandó régi dolgok megőrzését. Az érem másik oldalát tekintve azonban látni kell, hogy nálunk, sajnos, nem ez a hozzáállás jellemzi a hatékony műemlékvédelem fő vonalát. Ellenkezőleg, nagyon sokszor és sok helyütt megkerülik, kijátsszák a törvényt. Tudományos pályafutásának fontos időköze a Szlovák Nemzeti Galériában töltött pár esztendő, elvégre megalapítója az ottani építészeti gyűjteménynek. Mi az, ami az építészethez, a műépítészethez köti? Már az egyetemi évek alatt is az építészet érdekelt. A diplomamunkám a Csallóköz téglaépítészete volt. A nyolcvanas évek derekán adódott egy esély arra, hogy a Galériában vagy a Szlovák Nemzeti Múzeumban önálló részlegként létrejöhessen - egységes műtermi anyagként-az építészeti gyűjtemény. Bánt, hogy ez az elképzelés később füstbe ment, s az általam akkoriban fölhalmozott anyag parlagon hever. Kár pedig, mert Szlovákiának mindmáig sincs építészeti múzeuma. Ahogy nincs kellő bátorsága szembenézni a rendszer- váltás előtti korszak kortárs képzőművészetének sajátosságaival sem. Pedig voltak akkoriban a támogatott, a tiltott és a megtűrt alkotók... A legszigorúbb normalizáció éveiben a Besztercebányai Kerületi Képtárban dolgoztam. Azzal csalogattak oda, hogy Szabó Gyula, Angyal Géza és a régió több más magyar művészének munkásságával foglalkozhatok behatóbban. De ahogy az már lenni szokott, jócskán varrtak más munkát is a nyakamba, így az akkori kulturális minisztériumban több értekezleten kellett megjelennem. Ott közölték velünk: döntés van arról, hogy kik a tiltott képzőművészek. Neveket viszont nem mondtak, de figyelmeztettek, saját lelkiismeretünk dolga eldönteni, kik a mellőzendő alkotók. Ha rosszul döntünk, bennünket vonnak felelősségre. Volt hát, amit ki lehetettjátszani, s volt, amit nem. A képzőművészek közül sokan, a megélhetésük érdekében, témát meg formanyelvet váltottak; de voltak olyanok is, akik vállalták a szembeállást az akkori rezsimmel. Ők többnyire csak 1989 után kaptak újra szabad teret, míg az addig támogatottak közül többen eltűntek a művészeti életből. Korábbi munkájuk java pedig megszűnt érték lenni. Az alkotások .mai szabad piacán az ár vagy az érték a döntő? Erre ne nálam keresse a választ. Aki figyelemmel kíséri a képzőművészetet, esetleg a gyűjtőszenvedélye is ez, nos, az ilyen ember az egyéni ízlése, érdeklődési köre, esetleg az ösztönei szerint választja ki azt, amit megvásárol. És szabad verseny van a művészek és alkotási stílusaik között is. Vannak például irányzatok, amelyek csupán a nagyvárosokban találnak közönségre. A rendszerváltás köztudottan a hazai magyar képzőművészek számára szintén mérföldkövet jelentett. Ön is alapító tagja az akkori Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek T ársaságának. Az efféle igény már jóval korábban megmutatkozott, hiszen a második világháború után nagy űr keletkezett az itteni magyar értelmiség és művészeti élet köreiben. Éltartott bő tíz-tizenöt évig, amíg a főiskolák végzősei révén megjelent az újabb generáció. A képzőművészet sem volt kivétel. Viszont már az újabb, főként fiatal alkotók jelentkezésével a közös kiállítások gondolata is fölmerült. Sajnos, a népművészetet felkaroló Cse- madok elutasította ennek támogatását, úgyhogy képzőművészeink saját fedélszervezet nélkül maradtak. így akarva- akaratlanul csak a hivatásos képzőművészek országos szövetségének lehettünk tagjai. Nem lendített ezen a helyzeten, hogy a hetvenes években Lőrincz Gyula mind a Csemadok, mind a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének elnöke lett? Lendített, de hátrafelé. Mert ő volt „a” festőművész, a többiekkel nemigen törődött. F éltékenységből? Nem tudom. Nehéz megmondani. Az viszont tény, hogy nagyon rosszul viselte, amikor Szabó Gyulának 1971-ben Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában nyüt tárlata. Ő szintén iparkodott szervezni magának ugyanott egy kiállítást, de az csak a súlytalanabb Műcsarnokba szorult. Mindenesetre vele is tárgyaltunk, de egyáltalában nem támogatta elképzeléseinket. Az ő számára érdemben szóba sem jöhetett ilyesmi, így a hazai magyar képzőművészek, ernyőszervezet híján, szétszóródtak az országban. Esetleg regionális vagy helyi szinten sikerült alkalmi csoportokba szerveződniük, a tárlatok tekintetében pedig főként a múzeumok karolták fel őket. Az országos szerveződés ’89 novembere után spontán kezdeményezés volt. Napjainkig is él még az összetartozás igénye? A közösségteremtés szándékában igen. Más tekintetben azonban úgy érzem, hogy társulásunk most ért el ahhoz a ponthoz, amikor egyénenként nemcsak a tagságot kell vállalni, hanem a közösségben létezés feltételeként - az alkotáson, a tárlati szerepléseken kívül - némi többletmunkát is. Az elmúlt húsz esztendő legfőbb tanulsága, hogy a további tervezésnek csupán így van értelme. Például számos szervezési teendő lenne fölöttébb időszerű. Hogy csak egyet említsek: a regionális szerveződések kiépítése nélkül a jövőben aligha lehetséges az eredményes talpon maradás. Egyben túl kell lépni a Nyugat- Szlovákia-központúságon. Eredetileg sok dolgot másképpen képzeltünk el, mostanra elérkezett hát az elemzés és a határozottabb szerveződés ideje. Minden művésziélek érzékeny. A többieket nem feszélyezi a társulás alapító tagjának mentori szigora? Társalgásunk elején nem azt mondtam, hogy bennem máig él egy hang, ami arra buzdít, hogy szóvá tegyem, ha valami akadozik, ha helytelen irányba sodródik?...
