Új Szó, 2012. január (65. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-28 / 23. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JANUÁR 28. ___________________________________ Szombati vendég 9 Glázer Attila: „Nincs komplexebb művészet, mint a tánc. Ezért szeretem azokat a húsz perceket, amelyeket fotózás előtt a táncosokkal töltök..." Színházi fotográfus számára a legnehezebb feladat táncot fényképezni. Glázer Attila nem színházi fotográfus, még sincs páija szakmai berkekben. Arcot, testet, mozdulatot úgy örökít meg tánc közben, hogy képeivel a legrejtettebb érzelmeket is át tudja adni. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nincs nála élesebben látó, finomabban érző, izgalmasabban komponáló táncfotós Magyar- országon. Nelson Regueráról, a Frenák Pál Társulat kubai táncosáról készített portréjával díjat nyert a Magyar Sajtófotó versenyen. Egy legördülő izzad- ságcsepp a próba hevében - a pillanat tört része, amely a test teljes odaadását, az izmokból kipréselt erőt, a mozdulat győzelmét hirdeti. Hogyan került a tánc közelébe? Tudatos volt a választása vagy... ... a véleúen műve. Kortárs táncot tanult az egyik barátom akkori barátnője, s elkezdtünk táncelőadásokra, majd fotós próbákra járni, aztán meglátott valaki, és megkért, hogy van egy barátja, csinálnék-e róla pár képet. Nelson előtt, aki öt éve jött el a műtermembe, addig nem is láttam őt, néhány tánckompozíciót fotóztam csupán. Nelsonnal aztán új fejezet kezdődött az életemben. Ez a fajta indíttatás abban a másfél-két órában született meg, amíg vele dolgoztam. Hozzáteszem: nem a tánc szépségét akartam lefo- tózni, hanem a táncot önmagát, ami túlmutat a személyiségen, a technikán. Nagyon sok dimenzió megnyílt akkor előttem, fél óra múlva már úgy instruáltam Nelsont, mintha korábban valaki mást már megrendeztem volna. Folyamatosan beszélgettünk, amíg mozdulatokat mutatott, és észrevettem, hogy értem, amit csinál. A nyelv, amit használ, érthető volt számomra. Ezen ő is meglepődhetett. Elkezdtünk kommunikálni. Értette, amit mondtam neki, még ha nem is úgy fogalmaztam, mint egy koreográfus vagy egy rendező. Innentől datálódik, hogy tánccal foglalkozom. Annyira belehergeltem magam, hogy már darabokat írok szólótáncosoknak. Környezetbe helyezem az ötleteimet, rendezek, világítok, csak a koreográfiát hagyom meg másnak. Közben az alkalmazott, például a gasztronómiai fotográfia is rettenetesen érdekel. De a legeslegjob- ban mégis a tánc. Nem is maga a darab, hanem a tánc születése. Hogy mennyire kifejező a táncos teste, milyen a technikája, milyen kosztüm van rajta, milyenek a fények, hogyan helyezzem be egy térbe, hogyan tudom őt instruálni, hogyan tudok vele kapcsolatot teremteni, milyen lelki, fizikai, szellemi állapotban van aznap. Egy étel fotózásánál van egy koncepció, Rátalált a vásznára, fényképezőgéppel festi képeit egy szakács és a világítás. Jó, abban is vannak technikai dolgok, de komplexebb, izgalmasabb, nehezebb feladatot nem ismerek, mint táncot fényképezni. A darab üzenete érdekel. Minden fotója „eltáncol” egy részt az előadásból. Nem köt le, ha valami csak le van fényképezve. Az egy fotó. Nem aposztrofálható művészetnek. Ember ugrik a képen. Bumm! Ha el tudom mesélni a képet, az már baj. Nekem baj. Akkor az csak egy fénykép, semmi több. Az alázat mellett rengeteg kíváncsiság van bennem, és ha kell, pimaszság is. Engem nem állíthat meg semmi. Felmászok a tizenegy méter magas szerelőállványra, és onnan fényképezek. Tágítom a keretet. Oda biztosan nem állok, ahol négy fotós kattogtatja a gépét. Nekem más mozdulat kell. Szépen elkezdek nézemegkérem őt, hogy ne jöjjön el a fotózásra. Két különböző látásmódunk van, de ugyanazt a dolgot vizsgáljuk meg más szemszögből. A közös nevező azonban meglesz. S én nemcsak a koreográfust - a táncosokat is szeretem. Elképesztő érzés, hogy elfogadják, amit mondok. Nem kérdeznek vissza soha? Amikor a k.Rush-ra készültek, ami magyarul karambolt jelent, balesetet szerettem volna előidézni a táncban. Mondtam nekik, hogy felőlem táncolhattok szépen, de az most konkrétan nem érdekel. Az viszont igen, hogy egy adott pillanatban, amikor virtuálisan elüti őket egy autó, mutassák meg, hogyan „repülnek”. Nehéz dolguk volt, mert keze, ahogy akarja. Én nem tudok festeni, bár vannak képek a fejemben. A táncos azonban minden ötletemet, minden gondolatomat megvalósítja. Ott állok előtte, és szédülök a gyönyörűségtől, hogy megcsinálja. Koncentrálnom kell, hogy fegyelmezetten viselkedjek. Képes lennék ugyanis lerakni a gépet, és csak nézni őt. A rajongás nagyon sokat hozzá tud tenni egy képhez. Megnézel húsz fotót egy darabról, aztán elmész, megnézed az előadást, és azt mondod: ismerem! Nyilván egészen más egy műteremben táncost fényképezni, és külön műfaj, amikor egy kész előadást kell dokumentálni. tosan átgondolt, és azért ragaszkodik a koncepciójához. Nem érzi néha, hogy sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a tánc fotózásában találjon önmagára? Sokszor küzdöttem azzal, hogy ki kellett vámom, míg valami megtörténhetett végre. Dühös voltam a közegre, amely fékezett. Már általános iskolában szerettem volna olyan dolgokat csinálni, amelyekre a lehetőséget csak tizennyolc-húsz éves koromban kaptam meg. Az még nem a fotózás volt. Verseket, novellákat írtam, de örülök is, hogy nem publikáltam őket. Igazán csak most látok rá ezekre a szövegekre, most értem meg, mi az, ami ebből egyedül nekem szólt, és mi az, amit ki lehet bocsátani. Húszévelődni, jönni-menni, mászni, hasalni, bemenni, kimenni, felmenni, mert nem pusztán dokumentálni szeretném a táncot, amit látok, hanem hozzáadni azt a pluszt, amit én ebbe az egészbe belegondolok. Nekem ez interaktív kapcsolat a koreográfussal, nem maradok passzív soha. Frenák is erős egyéniség, de én is az vagyok. Neki is van koncepciója, meg nekem is. Nem akarok berzenkedni, ezért például ha egy előadás plakátját készítem, meg kellett törniük, el kellett rontaniuk egy mozdulatot, ráadásul egy autó motorházának a tetején. De megkapták hozzá a szikrát, és tökéletesen végrehajtották a feladatot. Világéletemben csodáltam azokat a festőművészeket, akik nem pusztán lefestették, amit az asztalon láttak, hanem hozzágondoltak valamit, amitől a látvány sokkal izgalmasabb lett. A hideg kiráz, amikor ilyenekkel szembesülök. Hogy valaki képes erre. Hogy úgy mozog a Az első darab a Seven volt, amit egészében fotóztam. Frenák alkotóműhelye azért jó iskola nekem, mert Pali pont azon a határmezsgyén mozog, ami úgy művészi, hogy érthető, átérezhető, követhető. Értve ezalatt azt is, hogy jól van világítva a darab. Olyan valakire bízta ezt a munkát, aki ért hozzá. S ha ő valakit tisztel, hagyja dolgozni. Beleszól, mert nem tud nem beleszólni, de ha a másik fél tartja magát az elképzeléséhez, akkor örül, hogy mindent ponsen azonban kategorizálnom kellett volna magamat, pontosan kimondani, hogy akkor ki is vagyok valójában. Mint most a fotóimmal. Es erre nem vagyok hajlandó. Egyszer csak eljön az idő, amikor Glázer Attila lesz a fontos, és senki nem fogja kérdezni, hogy akkor író, költő vagy fotográfus? Mert az is, meg nem is? Mert az is, meg más is. Eredetileg táj- és kertépítészmémök, de kameraman, hangutánzó, kicsit színész, kicsit zenész, kicsit rendező is. Végül mégsem ez az érdekes, hanem az, hogy Glázer Attila gondol valamit valamiről. Azt aztán vagy leírja, vagy eljátssza hangszeren, vagy lefényképezi, vagy inspirálja egy kert tere. Számomra tényleg az a csoda, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy lefotózzam a világot. Hogy aztán szóban teszem meg vagy képen, az teljesen mindegy. Egy táncosnál mi inspirálja a leginkább? Ki az, aki elemi erővel hat a fantáziájára? Volt, hogy egy lányba azért szerettem bele, mert tetszett a füle. Szinte csak arra figyeltem. Tragédia, hogy megláttam a többi részét is. Egy táncosnál mindig a test a kiindulópont. Nekem fontos a szépség. Lehet, hogy tényleg szépségfasiszta vagyok, minden rossz és kirekesztő értelmével együtt. Csakhogy nekem ez a közegem. Meg lehet tanítani egy sós vízben élő halat, hogy édes vízben úszkáljon? Bele fog pusztulni. Frenáknál mindig szép embercsapat áll össze. A következő lépcsőfok: ki mennyire érett? Van-e belső tartalom a tökéletes mozgáshoz? Lehet, hogy az egyik táncos még mindig játékos gyerek, s úgy bánik a testével, mint egy gumiember, a másik, miközben a tökéletességre törekszik, szívesen nézegeti magát a tükörben. A harmadik: modellalkat, mégsem ez jön le róla elsősorban, hanem az, hogy kőkeményen dolgozik, ettől minden mozdulata hiteles, és nincs mögötte izzadságszag. A negyedik: tébolyító jelenség. Tizenhét méterről is hat rám. Izgalmas, flegma, furcsa habitus, dühös, kielégítetlen, sír, hisztizik, egyszer csak megcsinálja, amit kémek tőle. És beleviszi a hisztijét is. Neki egyébként meg is engedném, hogy piros tűsarkúban megtaposson egy kicsit. A lelki társam: Nelson. Értem, amit gondol, beszél, cselekszik. Nincsenek kérdőjeleim vele kapcsolatban, mint ahogy egyetlen felesleges mondatot sem pakolunk semmire. Nem lennék az, aki vagyok, ha őt nem ismerném. Megható, hogy nem vagyok egyedül a világban. Ő a vászon, a festmény maga, általa fejezem ki a gondolataimat. De az sem mindegy ebben a történetben, hogy mivel és mire festek. Bármelyik képét nézem is, mindegyik magába ránt, beszél hozzám. Biztosan azért, mert a táncban minden benne van. Az ösztönök. Az erotika. A tudás. A technika. A tapasztalat. Nincs komplexebb művészet, mint a tánc. Ezért szeretem azokat a húsz perceket, amelyeket fotózás előtt a táncosokkal töltök. Mondhatnám: ezekért a húsz percekért élek, és nem azért, hogy minden pillanatban kizsákmányoljak, elvegyem, amit akarok. Aztán marad az arc, a test, a mozdulat, a szépség, amely mögött ott a fájdalom. Fájdalom nélkül nincs semmi. Se születés, se halál, se élet se szerelem. Semmi.
