Új Szó, 2012. január (65. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-04 / 3. szám, szerda
Régió-szülőföld 15 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JANUÁR 4. Kosa Rudolf fél tucat államalakulat polgára volt, pedig egy évszázada szülőfalujában él. 2011. december 14-én töltötte be századik életévét. Nem kell meghalni - ez a hosszú élet titka Kosa Rudolf: „A családhoz és az egészséghez is szerencse kell..." (Fogas Ferenc felvétele) Nyékvárkony. Kosa Rudolf a monarchiában született, majd a Csehszlovák Köztársaság polgára lett. Horthy hadseregének katonájaként került szovjet fogságba, megélte a szocialista rendszer tündöklését és bukását, a rendszerváltást, majd egy önálló állam létrejöttét. Életének száz éve egy viharos történelmi korszak keresztmetszetét tátja fel. LŐR1NCZ ADRIÁN Hogy egészen pontosak legyünk: Rudi bácsi 2011. december 14-én töltötte be századik életévét; a település vezetése, barátai, rokonai természetesen a centenárium komolyságához illőn köszöntötték. „Nem vártam ekkora ünneplést”, csóválgatja ma is a fejét, majd mesélni kezd. Gondosan megválogatva a szavakat, ügyelve a legkisebb részletre is. Mindenre emlékszik - a falusi tanítókisasszony apjára éppúgy, mint a katonacimborákra, vagy arra, hogy a szövetkezetesítés idején ki mit vitt a közösbe. Egy rendkívül mozgalmas évszázad történéseit, szereplőit őrzi emlékezetében. Háborútól háborúig „Mivel decemberi vagyok, évvesztesként kezdtem az iskolát; éppen 1918-ban, amikor az Osztrák-Magyar Monarchiának vége lett - emlékszik vissza. - Két hónap elteltével menesztették a tanítókisasszonyunkat, helyére Rehoroczky Rezsőt nevezték ki. Jól jártunk vele, mert a kisasszony bizony nem bánt velünk kesztyűs kézzel. Úgy emlékszem, a Masaryk vezette Csehszlovák Köztársaságban jó dolgunk volt. Mindennek megvolt az ára; a búza mázsájáért például százötven, az árpa, kukorica és rozs mázsájáért pedig százharmincöt koronát fizettek minden éven. Ha valaki értékesíteni akarta, biztos bevételre számíthatott, a gazdaság így fejlődött. Úgy vélem, akkortájt élte ez a vidék az aranykorát.” A magyarok 1938-ban rosszul indítottak, véli Kosa Rudolf. „Mindent tudni akartak; ki mennyit termel, mennyi állatot tart, és a beszolgáltatásokat is nagyon szigorúan vették. Nem mondom, mindent kifizettek, de nagyon alacsony árakat szabtak; nyilván már készültek a küszöbön álló háborúra - mondja. - A feketézőket szigorúan büntették; a helyi hentes például arra fizetett rá, hogy pár fillérrel drágábban adta a húst. Hét hónapra lecsukták, majd amikor szabadult, azonnal berukkoltat- ták. Sosem tért vissza.” Csak a változás állandó A második világégés idején az akkor huszonnyolc éves Kosa Rudolfot is szólította a haza. „A Pest megyei Ócsára rukkoltam be, majd Budapesten állomásoztam, végül pedig az Alföldön, a Tiszánál kötöttem ki. Ahogy közeledett a front, egy debreceni gyerekkel, Kádár Imrével egy ízben áthajóztam a folyón. Ä fölöt- teseinknek ez természetesen a fülébe jutott, büntetést kaptunk érte. Később hadifogságba kerültem; az oroszok Besszarábiába deportáltak bennünket, de két és fél hónap múltán szabadultam. 1941. szeptember 11-én már idehaza voltam” - idézi fel Rudi bácsi. Bár életének ez a korszaka veszélyes helyzetekben nem szűkölködött, legközelebb talán akkor járt az elmúláshoz, amikor a nyékvár- konyi kastélyban berendezett katonai kórház magyar tisztje fegyvert fogott rá. „Csúfra itthon kell meghalnom” - villant át az agyán, ám hajszál híján megúszta. Csakúgy, mint a csehszlovákiai magyarok kitelepítését - már zsebében volt a „fehér lap”, amikor változott a politikai helyzet, így szülőfalujában maradhatott. „A negyvenes évek vége nagyon nehéz volt, enyhülés csak az 1952-es szövetkezetesítés után állt be - mondja. - Egy ideig jól mentek a dolgok a közösben, később viszont kiderült: az' egyenlőség sem egyformán vonatkozik mindenkire. Aztán 1989 novembere után megint csak más rendszer jött, de sok minden nem változott...” Kiszámítani nem lehet Kosa Rudolf 1947. január 28-án vette feleségül Julianna asszonyt; idén ünnepük hatvanötödik házassági évfordulójukat. Két leányt és egy fiúgyermeket neveltek fel. „A családhoz és az egészséghez is szerencse kell - vallja Kosa Rudolf. - Többször kérdezik tőlem: mi a hosszú életkor titka? Azt szoktam válaszolni, hogy nem kell időnek előtte meghalni. Persze az életmód sokat tesz. Apám pipázott; akkortájt egy korona volt egy pakli dohány, hát én megfogadtam, hogy sosem szokom rá, és ezt be is tartottam. Italt mindig csak mértékkel fogyasztottam, és ha csak tehetem, a mai napig nagyokat sétálok a töltésen, a kanális partján. Mozgásban kell lenni - talán ez a hosszú élet titka.” A túlzásba vitt orvoslátogatás sem tesz jót az egészségnek, véli Nyékvárkony legidősebb polgára; egy ellenőrzés félévenként még éppen megteszi. „Ékelődött is velem az orvos, hogy ha megérem a százat, már nem érhet baj, mert abban a korban már kevesen halnak meg - ereszt meg még egy anekdotát. - Hát hogyne, mert kevesen élnek száz évig! Sokan elmentek már azok közül, akik a halálomat jósolták. Az ilyesmit kiszámítani sosem lehet...” Kása Rudolf nejével és az 1952-ben született Juliannával (Képarchívum) Bihari Antal operatőr álma, hogy a KTV által összekösse a Duna két partját - Szőgyéntől egészen Dunaszentmiklósig Kitartását bajor felmenőinek köszöni GULYÁS ZSUZSANNA Az esztergomi székhelyű Körzeti Televízió és a Szent István-díj alapítója védjegyének az állandóságot tekinti. Fontos számára a család. Rendkívül büszke sváb származására. „Kitartásomat is bajor felmenőimnek köszönhetem. Mottómmá vált, hogy soha nem adom fel” - állítja Bihari Antal operatőr. „Édesanyám révén erősén kötődöm Szlovákiához. Ót és szüleit Szőgyénből telepítették Dunaszentmiklósra. Édesapám családi neve Bi- hacker, amit magyarosítania kellett ahhoz, hogy megkapja kinevezését Csolnokra, ahol kerületvezető erdész volt. Őseim egyébként az 1700-as évek közepén kerültek Bamberg környékéről Dunaszentmiklósra. A bajorokra jeüemző szívósságot, kitartást, pontosságot és rendszeretetet a génjeimben hordozom” - vallja Bihari. Egy jó kamera ára egy lakáséval vetekedett A felsőfokú operatőr-rendezői szak elvégzése után 1994-ben kezdett komolyabban foglalkozni a tévézéssel. Ekkor váltotta ki a stúdióalapítási engedélyt. „Ebben az időben egy asztali magnó megközelítőleg 70 ezer forintba került. A kamera ára 420 ezer forint körül mozgott. Esztergomban ekkor 630 ezer forintba került egy kétszobás lakás. Korábbi munkahelyemnek köszönhetően jó technikai háttérrel és kapcsolatokkal rendelkeztem. 1995. március 27-én közvetítettünk először élőben. Első vendégünk Pozsgay Imre volt” - mesélte az operatőr. A Körzeti Televízió nem nyereségorientált, nonprofit közműsor-szolgáltató- ként kezdett működni. „Az állandóság a védjegyünk. Nagy öröm számomra, hogy műsorainkat nemcsak az esztergomiak és az Esztergom környéki településeken, hanem a határon túl is nézik. Nézőtáborunk egyre nő. Az az álmom, hogy a KTV által összekapcsoljam a Duna két partját Szőgyéntől egészen Dunaszentmiklósig” - árulta el a Körzeti Televízió tulajdonosa és vezetője. Utazások, élmények, kapcsolatok Szabadidejében szívesen utazgat. Útjai során rengeteg emberrel ismerkedett meg, sok értékes kapcsolatra tett szert. „Egyik legmeghatározóbb élményem az az utazás, amelynek során ellátogattunk a házsongárdi temetőbe is. Sajnos a síremlékek és a Legközelebb Danter Izabella néprajzkutatót mutatjuk be. A felsőfokú operatőr-rendezői szak elvégzése után 1994-ben kezdett komolyabban foglalkozni a tévézéssel (Nagy László felvétele) kripták nagyon rossz állapotban vannak. Közadakozásból szépen rendbe lehetne hozni őket” - véli Bihari. 1993-ban Aachenben, a Ká- roly-díj átadásakor kezdett motoszkálni fejében a Szent István-díj megalapításának ötlete. „Ezer éve Aachen és Esztergom is uralkodói székhely volt. Esztergomnak viszont nem volt a Károly-díj- hoz fogható kitüntetése. Ott és akkor döntöttem úgy, hogy megpróbálok létrehozni valami hasonlót” - nyilatkozott a díjalapító.
