Új Szó, 2012. január (65. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-24 / 19. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JANUÁR 24. Keddi faggató 17 Zászlós Gábor: Gondolatok helyett politikai marketing uralja a közéletet. Alig-alig beszélgetünk, s egyáltalában: kinek hány barátja van manapság? Epehányás helyett felvilágosult egoizmust! (Somogyi Tibor felvétele) Tizenöt évesen erdészeti szakmunkásképzőbe iratkozott, majd a pozsonyi Duna utcai gimnáziumban érettségizett. Jogi diplomát a prágai Károly Egyetemen szerzett, ugyanitt doktorált. A rendszerváltás előtti tíz esztendőben vállalati jogász. MIKLÓSI PÉTER A ’89 novemberét követő első hónapokban a Független Magyar Kezdeményezés jelöltjeként a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke, utána két évig a szlovák kormány alelnöke. Csehszlovákia kettéválása után Prágában, illetve Budapesten él. Zászlós Gábor 1995 óta Pozsonyban a magyarországi TriGránit Fejlesztési Zrt. szlovákiai elnöke. Korszerű irodaházuk sokadik emeletének ablakai mögül megejtő az egykori koronázó városra nyíló látkép... Alattunk a város, fölöttünk az ég; szavainkban viszont a mindennapok. Egy bő húsz éve volt parlamenti alelnöktől, majd miniszterelnök-helyettestől illendő megkérdezni: hogy van? Köszönöm, jól. Persze, fertőzött vagyok a politikával. Figyelem, de hál’istennek nem veszek részt benne. Kilépett vagy kihátrált belőle? Kihátráltam. Még 1992 tavaszán levélben jeleztem, hogy az akkor esedékes választásokon képviselőjelöltként sem kívánok indulni. És máig is úgy érzem, jól döntöttem. Nem hiányzik a csúcsra járatott nagypolitika? Rendkívül igénybe veszi, szinte bedarálja az embert. Számtalanszor tanúi lehetünk, mennyire megváltoznak az emberek, ha beülhetnek a sofőrrel kijáró nagy, fekete autóba... ... és hogy megváltoznak, ha ki kell belőle szállni! Szerencsére, talán a szolgálati időm rövidsége miatt, ez a ragály elkerült. Annak idején Göncz Árpi bácsi mondta többször is: a betegség, a börtön és a hatalom kipróbálja a jellemet. Nagyon egyetértek vele, s ez alól nyilván a mi kisebbségi politikusaink semjelentenekkivételt. Úgy tűnik, tényleg nincs ellenére, hogy időben kiszállt a politika mókuskerekéből. De azt azért mégse akarja velem elhitetni, hogy számottevő a különbözőség a politika farkastörvényei és a gazdasági élet dzsungeltörvényei között! Nézőpont kérdése. A politikában már csak egy pártelnök sem sejtheti, hogy ki, mikor és müyen eszközökkel akar a posztjára tömi. A gazdasági élet azért nem ilyen. Keménynek kemény, de aki tisztességes az üzleti partnereivel szemben, és cége presztízsét tartja szem előtt, az hosszabb távon és nagyobb biztonsággal tervezhet. Persze, a gazdasági szférában, a vállalkozások világában is át lehet ejteni valakit, de jobbára csupán egyszer, mert ennek gyorsan híre megy, s másodjára az illetőt elkerülik a korrekt üzletek. Ehhez képest húsz éve másról sem hallani, mint klikkekről, szürkegazdaságról, korrupcióról, mindennek csúcsaként itt van most a 2011 őszutóján elhíresült Gorillaügy - pártokat és politikusokat rántva a slamasztikába... Természetesen, ép ésszel nem állítható, hogy a gazdasági élet vegytiszta. Ahogy Nyugaton sem. Nálunk viszont érdemes a maga időrendiségében beszélni ezekről a dolgokról. A hazai tőkefelhalmozás kezdete a rendszerváltást követő vadprivatizáció volt, amikor sok hozzá nem értő, ám jó időben jó helyen forgolódó „vállalkozó” jutott jelentős javakhoz; s attól a naptól kezdve csak azt várta, hogy majd dől a pénz. Amikor viszont az ő alkalmatlansága révén a megkaparintott vagyon nem jövedelmezett, gyorsan és jó pénzért eladta egy nyugati befektetőnek, a hazai cápáknak. Az ilyen hibás lépések tipikus példái a tátrai szállodák, az agrárszektor, a cukorgyárak esete. Nem kevésbé igaz, hogy ma is előfordulnak panamák, lefizetések, vagy akár itt az ominózus Gorilla-ügy. De ezek az esetek napjainkban már nem annyira a szűkebben értendő gazdasági élet ficamai, hanem köznapiságuk a bűnüldözés mulasztásaiban, a jogalkotás hiányosságaiban* a törvénykezés lazaságaiban, eltussolásuk reményében keresendők. A korrekt gazdasági kapcsolatokra ugyanis nem az ügyeskedési szándék jellemző. Sokkal inkább annak tudatosítása, hogy ez az átgondolt vállalkozás az enyém, ezt gyarapítóm, esetleg a családom is folytatja majd, ezért nem csak egy általam arasznyira tervezett időszakot tartok elsődlegesnek. Ön gondolta volna, hogy a politika-üzleti társaságok tekintetében lényegében Iveta Radičová kormánya sem különbözik majd elődeitől? Másfél esztendei kormányzati időszak rövid ahhoz, hogy erről határozott véleményt lehessen mondani. Persze, az is tény, az ember minden új választás előtt abban bízik, hogy majd jobb irányba haladunk. Talán a mečiari korszak, illetve a két Dzurinda-kor- mány, majd a Fico-kabinet öröksége is szerepet játszhatott abban, hogy zátonyra futottak a 2010-ben vállalt elképzelések? Sőt! Nyakunkon a reálszocializmusban megéltekkel, ráadásul ebben a régióban, naivitás elvárni, hogy jaj de hamar megtisztul a közélet. Mert ha még hátrább nyúlunk az időben, már József Attila kérdezi: koccannak-e a molekulák, Ady kompországról beszél; Liszt Ferenc életregényében pedig Vörösmartynak bankettországot említő felszisszenéséről olvasni, amikor az urak - a fenntartás folyamatos költségeitől tartva - elállnak Lisztnek a Zeneakadémiát létesítendő tervétől... De visszatérve a mába: Iveta Radičová bicskája talán épp abba tört bele, hogy ő nem illett bele ama kirakós „puzzle”-ba, amit környezetében a többiek űznek. Kormányának bukása nagy sebet ejt Szlovákia demokrata közvéleményén? Nem hiszem. Ez a kormányzat eleve több sebből vérzett. Radičová asszony szociológus, egyetemi professzor, aki a tiszta kezek kormányzásának szándékával indult. De szerintem sem ő, sem az őt segítő csapat nem tudatosította, hogy az ország kormányzása kemény és népszerűtlen munka. Bármilyen döntést is hozzon egy kabinet, az mindig sérti egy-egy társadalmi csoport érdekeit. A kormányzás adminisztratív mindennapjai akár egy taposómalom, amelyben ha elfogyott az oxigén... ... akkor én kereken rákérdezhetek: eszerint disszonáns és őszintéden volt 2010 tavaszán a Robert Fico leváltását célzó többpárti projekt? Ha cinikus lennék, mai szemmel nézve azt felelném: a választó félrevezetésén alapult. Ha úgy tetszik, igyekezett visszaszorítani a korrupciót, bár a hétköznapokban ritkán tapasztalni ennek kézenfekvő jeleit. E tekintetben hihetetlen a posvány az önkormányzati szférában, a rendőrség berkeiben, könnyen tetten érhetőek a helyi szintű összefonódások is. Az önkormányzati közbeszerzésekről már nem is beszélve. A közvélemény miért tűri ezt zokszó nélkül? Szlovákiában a választók hány százaléka igényel számon kérhető pártprogramokat, hányán gondolják végig, müyen ígéretnek minő következményei, pénzügyi feltételei vannak? Miért nem esélyt eséllyel, teljesítményt teljesítménnyel mérnek össze, hanem ászt ásszal, hangerőt hangerővel? Mert gondolatok helyett a politikai marketing uralja a közéletet, ez szinte megmételyezi a levegőt. Ki mikor keresi a barátját, hogy leüljenek pusztán beszélgetni? S egyáltalában, kinek hány barátja van manapság? Valamikor a szomszédok át-át- ruccantak egymáshoz csevegni, ma az emberek nem társalognak. Van helyette, esetleg, üzleti tárgyalás. Vagy héthatárra szóló születésnapi buli tűzijátékkal, ahelyett, hogy összeülne a család meghitten ünnepelni. Hiányolom továbbá az iskolaigazgató, a tanítóság, a pap, az orvos* a polgármester együttműködését a falu szellemi gyarapodásának, erkölcsi nívójának emelésében. Ez sziszifuszi munka és nem is népszerű, de közösségi szempontból meghatározó. Hogyan terelgeti nyáját az a lelkész, aki csak a templom és a papiak között közlekedik? Miként vélekedjek arról a polgármesterről, aki amilyen hosszú az esztendő, nem megy végig gyalog a faluján, nem kérdezi meg személyesen a polgároktól, van-e ötletük, javaslatuk, netán panaszuk?... Nem a 19. századot sírom vissza, de szükséges igény, hogy a polgár alapvetően számítani tudjon valakire a környezetében. Ehelyett úton-útfé- len elidegenedést látni, az a kedves szó pedig, hogy földim, sajnos már kiveszőben van. A modem kommunikációnak ugyan különböző divatos formái vannak, de tagadhatatlanul azoké a felelősség, akik alakítani képesek a közvéleményt. „Alant” mit lehet hát kezdeni a közömbösséggel, a magasabb szinteken viszont az autoriter politikával, a demokrácia köntösébe bújtatott lózungok különböző termetű bajnokaival? Viszontkérdezek: Szlovákiában két magyar párt van, igaz, jelenleg egy szerencsétlen kapcsolatban. De az általánosságokon túlmenően hogyhogy egyiknek sincs egy egyszerű, összefüggő, közérthető, jó programja a mezőgazdaságról, a föld védelméről? Vagy az oktatásról. Vagy a szociális kérdésekről. E három szempont köré fölépíthető egy párt sikere. Ezek lehetnének a szlovákiai magyar politika kulcskérdései? Az én szememben igen. Ez az elcsépelt jelszavakon túl szólítaná meg az embereket. Egyúttal ez válasz is lehetne a szlovákiai magyar politizálás dilemmáira? Remélhetőleg. Mert a mostani helyzet elszomorító. Hogy ide jutottunk, azt valószínűleg több tényező befolyásolta, de a múlttal nem kívánok foglalkozni. Attól viszont irtózom, hogy 2012 márciusában mindkét párt kívül rekedhet a 150 tagú parlamenten, ahol akár húsz magyar képviselő a mérleg nyelve is lehetne! Bosszant, hogy mindez néhány ember hiúsága miatt történik. Hogy konzultációk helyett és a választók körében végzett fölmérés nélkül a Híd és az MKP nekiállt levelezgetni Bugár Béla, szerintem, elsietett s elfogadhatatlan feltételeiről. Ez a jelen szituáció. Hol a kiút, a dilemmákat eloszlató nyitás? Abban bizakodom, hogy bő húsz év elteltével egy újabb generáció is belép a politikába. A létszámában talán szűkebb körű, ám a közügyek iránt érdeklődőbb, józanul gondolkodó, külföldi tapasztalatokkal s nyelvtudással is felvértezett, sokoldalúan fölkészült ifjabb politikusi garnitúra. Amelyben több lesz az empátia, önzés helyett az odafigyelés, egyéni karrierféltés helyett a választókkal folytatott párbeszéd igénye; célja pedig egy aprólékosan kidolgozott és a gazdasági kérdéseket is racionálisan megközelítő program lesz, amelynek fegyelmezett teljesítése biztonságot sugallhat. A szlovákiai magyar pártoknak, az arra fogékony szlovákokkal, ebben kell megtalálniuk az együttműködés módozatait. Egy olyan közegben, ahol a magyar pártokkal rokonszenvező szlovák politikusok zöme is „ugyan normális, csak kissé nacionalista”?... Találó kérdés. Épp ezért nagyon sajnálom, hogy az olyan kitűnő emberek, mint František Mikloško, Peter Zajac, Ondrej Dostál - akiknek véleménye mindig respektálta az alapvető emberi jogokat, és a személyükben sosem kellett attól tartani, hogy visszkézből kapjuk a két pofont - most Igor Matovič kétes értékű „klubjának” választási listáján indulnak. Nekik ez egy olcsó játék, nekünk szomorú felismerés, személyesen nekem pedig rendkívül nagy csalódás. Magyar szemmel tehát jogos a felvetés: kikkel? Nyilván akikkel lehet. A hazai magyar pártoknak ezért is kellene minden kormányban ott lenniük, persze, egy belső érlelő vita nyomán megállapított küszöb, célminimum biztosítékainak tudatában. Mit mulasztott el a szlovákiai magyar kormányzati politika 1998 és 2006 között? Annak tapasztalati felismerését, hogy akinek elsősorban a saját érdeke, karrierje a mérvadó, az nemigen tud tenni a közösségért. Ennek tudható be, hogy elmaradt egy kisebbségi intézményrendszer anyagi bázisának megteremtése, s annak jogszabályokkal biztosított körülbástyázása. Hogy a dolgok továbbélése sose legyen személyfüggő a mindenkori választási eredményektől. Ugyanis jogszabály nélkül, hatalmi rosszindulat esetén, nem lehet orvoslást keresni. És nem teremtődtek meg annak a szakmai műhelymunkának a feltételei sem, hogy nem is ingyen, nem is rövidlejáratú ciklusokban, de együtt tudjon gondolkodni társadalomtudós, orvos, jogász, közgazdász, szociológus és még sokan mások. Talán féltékenységből, hiszen ezek a szakértők bármikor a befutott politikusok helyébe léphetnének. Aki félti a pozícióját, ne politizáljon! És a szlovák-magyar párbeszéd? Marad az epehányás, vagy eljutunk legalább a felvilágosult egoizmusra épülő párbeszédig? Egy megfontolt minimumra építve nyitottnak kell lenni a dialógusra. Mindenkivel. És szövetségeseket keresni.
