Új Szó, 2012. január (65. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-21 / 17. szám, szombat
Tévedések vígjátéka V www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2012. JANUAR 21. PORTRÉ 13 N em született nála nagyobb bohém, de elegánsabb színész sem Csehországban. Arisztokratikus lényének még lobbanékony természete sem mond ellent. Kiabált, ordítozott, ha kellett. De hogy mikor kellett, azt egyedül ő szabta meg, s olyankor soha senki számára nem volt könyörület. Menthetetlenül kimondta, amit ki akart mondani. Jiií Kodét párját ritkító színész volt. Született komédiás. Színpadon rengeteg főszerepet játszott, filmben élete utolsó tíz évében kapta a legizgalmasabb lehetőségeket. A hatvanas-hetvenes években Jin' Menzellel forgatott a Szigorúan ellenőrzött vonatokban, Vera Chytilovával a Panelsztoriban, Juraj Herzcel a Morgianában, filmes pályájának két komoly elismerését Jan Hrebejknek és Petr Zelenkának köszönhette. Előbbitől a Kuckók három infarktuson túl is robbanékony Kraus árját kapta, a kommunizmus halálos ellenségét, aki aranyköpésével (Világ proletárjai, nyaljátok ki egymás seggét!”) az egész filmet beragyogja. Petr Zelenka Gombkötőiben ő az infantilis nyelvészprofesszor, „a házi pilóta”, aki nem hisz sem a pénzben, sem Istenben, sem a demokráciában, csak az ember individualitásában. Maró iróniáját, vérfagyasztó humorát, civil politikai állásfoglalását, életszemléletét ebben a szerepében tudta a leginkább megfogalmazni, kamatoztatni, eleganciája azonban itt sem hagy semmi kívánnivalót maga után. Még arcszeszének illata is lejön a vászonról. Nagy játékos volt, egy rég letűnt csapat utolsó mohikánja, aki minden szerepébe belopott valamit saját életéből. Utolsó három színpadi szerepét Jirí Kodét Eszenyi Enikőtől kapta a prágai Nemzeti Színházban. Antoniót, Messina kormányzójának bátyját játszotta a Sok hűhó semmiért-ben, a beteg lelkek gyógyítóját a Tévedések vígjátékában, legvégül pedig a papot a Vízkeresztben. Fenomenális volt mind a három szerepében. Senkihez sem hasonlítható, eredeti figura, szerepeiben még annál is eredetibb, ahogy Shakespeare megírta. „Kodét úr engem Szatyi bácsira, Szatmári Istvánra, a Vígszínház csodás színészére emlékeztetett — mondja Eszenyi Enikő. — O is mindig elegánsan, vasalt ingben, öltönyben, nyakkendőben, fényes cipőben járt. Először a Sok hűhó... -ban dolgoztam Kodét úrral. »Egy fogatlan vénemberrel, gyertek, álljatok ki!“ - szólt a darabban a fiatal katonákhoz, és szinte széttépte magán az inget. De már előtte elkezdett lassan vetkőzni. Hiába ment máshol a jelenet, mindenki őt nézte, pedig nem csibészkedett, csak vetkőzött. Hetven is elmúlt már akkor, izmos felsőteste, hibátlan alakja hihetetlen látvány volt. S amikor már ott állt ing nélkül, hirtelen mozdulattal kivette a protézisét. A döbbenet után kitört a nevetés.” Eszenyi Enikő következő rendezésében, a Tévedések vígjátékában Eredetileg nem szerepelt volna. Aztán mégis „belopta” magát az előadásba. „Egyszerűen nem találtam neki való szerepet, de van egy őrült orvos a darabban, s Kodét úrnak arra fájt a foga. Meg is kért, hogy hadd játssza el őt. Behozott magával a próbára egy üvegcsövet, de már ahogy előszedte, az is külön- szám volt, s amikor a főszereplő teljesen megtébolyodott, akkor Kodét úr megnyugtatta a színpadi feleségét, hogy ő majd megvizsgálja, bízza csak rá. S elővette azt az üvegcsövet, majd rágyújtott egy cigarettára, és a csövön keresztül befújta a füstöt a partnere, Milan Mikulčík szájába. Az első próbán természetesen senki nem volt erre felkészülve, így amikor Kodét úr véghezvitte az ödetét, velem együtt mindenki rázkódott a nevetéstől. Ilyet kitalálni! De ne felejtsük el: Menzel-színész volt, és az külön iskola a színész számára.” A Vízkereszt, vagy amit akartok szereposztásánál Jin' Kodét szóba sem jöhetett, hiszen szklerózisa miatt a szöveges feladatokkal már nem igazán tudott megbirkózni, ráadásul egy másik rendező már korábban kiválasztotta őt egy kisebb szerepre. „Beteg is volt, meg elég idős is, amikor harmadik alkalommal rendeztem a prágai Nemzetiben. Figyelmeztettek, hogy Kodét úr egyre gyakrabban felejti el a szöveget, az egészségi állapota pedig rohamosan romlik. Különben is foglalt volt, Vladimír Moráveknél próbált, nem lehetett volna egyeztetni. Emlékszem, nagyon szomorú voltam, mert a pap szerepében kezdettől fogva őt láttam magam előtt, de mert nem számolhattam vele, ki sem osztottam a szerepet. Úgy gondoltam, majd csak lesz valami. Nem is tudom, mire vártam. Végső megoldásként az is átfutott az agyamon, hogy majd a bolondot megformáló színész odaugrik, és eljátssza a papot. De még messze volt a jelenet, nem kellett ezen töprengenem. Aztán hirtelen felborult a próbák menete. A zeneszerző nem készült el a zenével, a főszereplő eltörte • • Önmagát adhatta a Kuckókban Halálos ágyán kedvenc operáját hallgatta, pedig súlyos betegsége talán már nem is engedte, hogy szíwel-lélekkel átadja magát a zenének. Jirí Kodét, a cseh színház és a cseh film legendás alakja hatvanhét éves volt, amikor 2005 júniusában vesztesként távozott az élet színpadáról. Két Jirí: Kodét és Menzel Zuzana Mináčová felvételei a lábát, szerepátadások voltak, és egyáltalán nem foglalkoztam a pap figurájával. Majd eljutottunk lassan ehhez a jelenethez, amikor egyszer csak megjelent Kodét úr. Megállt a próba, mindenki nagy örömmel üdvözölte, velem mindig nagyon udvarias volt, kezet csókolt, mondtam neki, hogy: »Dobrý den, pán Kodét, ako sa máš?« O meg, hogy dobre, výborné, de hogy azt szeretné kérdezni a pani režisérkától, hogy nincs-e neki itt valamilyen szerep? Men odaát, a Nemzed Színház Moldva-parti épületében nem érzi jól magát. Nem tetszik neki a darab, és szeretne átjönni hozzánk. Mondta ezt az egész társulat előtt. Ezen mindenki mosolygott, csak én maradtam komoly. De igen, pán Kodét, feleltem, a pap szerepe önre vár. És nagyon boldog voltam, hogy eljátszhatja. »De most nem kell próbálnom, ugye? - kérdezte. - Elég, ha csak a főpróbára jövök...« Mondom, samozrejmí, pán Kodét! Azzal kezet csókolt, ahoj, és elment. Mi meg on álltunk lelkendezve, hogy Kodét úr ismét hozzánk tartozik. Miután elment, megkénem a színészeket, hogy ne törődjenek majd azzal, ha Kodét úr nem fogja tudni a szöveget, ne zavarja meg őket, ha elfelejti. Tanulják meg, és ha kell, mondják el helyette. A puszta jelenléte úgyis többet ér, mint maga a szöveg, hiszen olyan erősen képvisel valamit. Nekem ő a kabalámmá vált. Örültem, hogy a darabbeli szerelmeseket végül mégis ő fogja összeadni. Természetesen semmit sem tudott a szövegéből, amikor megjelent a főpróbán. Fiatal kollégái azonban már erre is fel voltak készülve. Meg is oldottak mindent helyette. Azt találtam ki, hogy Kodét úr részeget imitálva egy szép nagy fehér kutyával átmegy a színen, de amíg ezt az utat megteszi, úgyis megnevetteti a közönséget. Ö azonban még ezt az elképzelésemet is felülmúlta. A gyönyörű hófehér kutyával megállt a színpad közepén, a kutya kinézett a nézőtérre, Kodét úr megkérdezte tőle, hogy co čumíš, mit bámulsz, és kitört a taps. Aztán intett egyet a szerelmes fiataloknak, és a kutyával együtt, anélkül, hogy összeadta volna őket, kisétált a színpadról. A nyílt színi taps sosem maradt el. Ez volt az utolsó szerepe, ám akkor még ő sem tudta, hogy ezzel búcsúzik a közönségtől.” Otthonában, a saját ágyában érte a halál. Rendezni, hosszú pályája során, nem rendezett, de akkor bizonyára érezte, hogy élete utolsó fejezetének a végén jár. Ahhoz kért zenét. Szabó G. László
