Új Szó, 2012. január (65. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-03 / 2. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JANUÁR 3. Keddi faggató 13 Pálházy Béla: Egy újévi fogadalom mindig reális legyen, tudjam, miért teszem; és kell hozzá egy társ, aki átsegít a kísértések gyenge pillanatain Ki hoz reánk víg esztendőt? (Somogyi Tibor felvétele Még csupán órákban ajánlatos számolni 2012 első napjait, így ebben a kissé emelkedett időszakban érdemes eltűnődni azon: hogyan is állunk az ilyenkor szokásos szilveszteri meg újévi hiedelmekkel s fogadalmakkal... MIKLÓSI PÉTER Ami biztos, hogy a szilveszter, a vidámságnak ez az évente visszatérő ünnepe nem szűkölködik bizakodásban sem. Igaz, állítólag első királyunk koronázásakor, 1000-ben, épp fordítva, rettegéssel várták e nevezetes éjszakát, hiszen valamiféle titokzatos jóslatok szerint pont erre az időpontra tették/várták a világ végét. És bár ez az oktalan hiedelem valótlannak bizonyult, a sors iróniája, hogy a számmisztika „tudorai” most újra, 2012-re is rebesgetnek valami hasonlót! Nos, aki hagyja magát az ilyesmivel traktálni, ám tegye: mi maradjunk inkább az emberibb léptékű szólásoknál és szokásoknál. Mert két esztendő mezsgyéjén - akár a mihaszna világvége jóslatoknál - menynyivel hitelesebben hangzik, hogy a szilveszteri vacsorán a csirke hátra kapar, az újévi terítéken a malac előre túr; hogy aki megsimogat egy négylevelű lóherét, annak szerencséje lesz; aki patkót talál, annak úton-útfélen lesz mázlija; aki egy-egy kanálnyi folyékonnyá hevített ólmot jéghideg vízzel telt tálba löttyint, az a hirtelen megdermedt alakzatból (jókora fantáziával) kikövetkeztetheti a jövőt... Persze, bőven akadnak az új esztendőhöz kötődő, lassan feledésbe merülő más huncutkodások s egyéb játékok is. Viszont aminek módija sohasem múlik, az az új esztendei jóslatok iránti igény, illetve - magunknak boldogabb új évet kívánva - az újévi elhatározások fogadkozásai. Például, hogy januártól okosabban élünk, egészségesebben étkezünk, többet mozgunk, sőt sportolunk, leszokunk ilyenolyan szenvedélyünkről, teljes életmódváltással kíméljük szervezetünket. Az év végi, év eleji napok szinte elmaradhatatlan fogadkozásainak esélyeiről, komolyságáról Pálházy Béla pszichiáterrel beszélgetek. S hogy pezsgőt kortyolgatva nehogy már előre igyunk a medve bőrére, csak mézes tea és egy mokka mellett társal- gunk. Ön, doktor úr, hogy áll a „kötelező” újévi fogadalmakkal? Természetesen, pszichiáterként is csupán hús-vér ember, egyszerű halandó vagyok, így hát én sem vagyok tökéletes. Mindannyian egy szebb világot várunk, jobb életet szeretnénk. Ezt az örök vágyat igyekszünk, legalább az egyéni reményeink szintjén, a fogadalmakkal kiegyenlíteni. Ez volt az akadémiai indoklás. Viszont a kérdés úgy szólt: Pálházy Béla szintén szokott-e újévi fogadalmat tenni? Mint említettem, én sem vagyok különb másoknál. Például a hétköznapjaim év végi mérlegén tűnődve ismét megfogadtam, hogy nem ülök majd látástól vakulásig a rendelőmben, hanem megpróbálom a kötelezően előírtra szűkíteni munkaidőmet. Mert eddig bizony nemritkán előfordult, hogy este nyolckor felhívott a feleségem: vacsorát ne küld- jön-e a rendelőbe?! Egyébként jó jelnek tartom, hogy ahogy szállnak fölöttem az évek, úgy egyre inkább a tapasztalati valóságnak megfelelő dolgokat próbálok célként magam elé tűzni. Ne vegye tapintatlanságnak nyíltszavúságomat, de rákérdezek: tett már olyan fogadalmat, amelyet sikerült betartania? Van egy életre szóló fogadalmam, igaz, azt nem újévi nekibuzdulásként, hanem az orvosi hivatásommal összefüggésben tettem. Még egyetemistaként egy híres cseh belgyógyász professzor tankönyvének ajánlását fogadtam el pályám krédójaként: Nagyon figyelmesen hallgassátok meg a beteget - szólt az intés mert tulajdonképpen a diagnózist mondja el nektek! E bölcs tanácsnak rögtön praxisom elején, ezred- orvosként is hasznát vettem. Számomra ez mindmáig több mint szentencia. Történjék bármikor, bárhol, bármi, a beteget mindig pontosan, alaposan, türelemmel kell meghallgatni, hiszen a diagnózis java már ott rejlik az ő szavaiban. Saját fogadalmainkkal, önnönmagunk előtt, mennyiben vagyunk hitelesek? Gondolom, ez a kérdés sem mellékes, ugyanis a minap egy friss felmérés adatai kerültek a kezembe. Szlovákiában aszerint az újévi fogadalmak zöme az egészséghez fűződik. A fogadkozók 17 százaléka fogyni akart, 25 százalékuk a dohányzást kívánta abbahagyni, de bőven voltak szándékok az absztinenciára, tanulmányi eredményekre, rendszeres sportolásra, más egyebekre. Viszont az új esztendő hajnalán nagy hévvel nekibuzdulóknak pusztán a fele bízik eleve aktuális szándékának megtartásában, és csak 12 százalékban vannak meggyőződve elhatározásuk teljes megvalósulásáról. Sajnos, a nemes elhatározások rengetegszer valóban előbb elillannak, mint az üvegben maradt pezsgőből a buborék... Elég január első hetében körülnézni a konditermekben. Akkor még általában zsúfoltak az újévi fogadkozók hadától, de február végére, márciusra már jócskán alábbhagy a lelkesedés. Az emberi kapcsolatok alakulásának tekintetében, mármint fogadalmaink szemszögéből, sikeresebbek vagyunk? Ha azok nincsenek már-már végletesen megrontva, ha nem kimondottan ellenségeskedők ezek a családi vagy baráti viszonyok, akkor egy jól meggondolt, szilárd elhatározással érlelt fogadalom pozitív fordulatot hozhat. Ebben lényeges szerepet játszhat a környezet, annak megértő segítsége. Legyen szó például az italozásról, a dohányzásról, a játékszenvedélyről való leszokás szándékáról, vagy „csak” az egészségesebb napi életvitel feltételeinek megteremtéséről. Alapvető követelmény, hogy a fogadalom mindig reális, azaz teljesíthető legyen. Tudjam és tudatosítsam, miért teszem; miért akarom, hogy másként legyen, mint tegnap meg tegnapelőtt volt. És kell hozzá egy készséges társ, aki megértéssel átsegít a visszaesés kísértéseinek gyenge pillanatain. Ez szinte kulcsfontosságú támasz, mert pszichiáterként a praxisomban bizony sűrűn találkozom az afféle rálegyintéssel, hogy az az illető már százszor meg ezerszer is megígérte, mégsem tartotta be a szavát soha; szerencsétlen flótásként most majd újra megfogad mindent, és újra nem tartja be... Az üyen türelmetlen, néha egyenesen kiábrándultán lemondó hozzáállás az egykoron még pozitív emberi kapcsolatok teljes kiürüléséhez, az egyéni sorsok zsákutcába jutásához vezet. Részemről túlzó fantazmagória, ha amondó vagyok, hogy a pszichiáter bizonyos fokig egyben jós is, hiszen betegeinek jelen gondjai mellett - az orvostudomány szakmai lehetőségein belül - a páciensek jövőjével szintén foglalkoznia kell. Nem béltükrözéssel, röntgennel, szo- nográffal diagnosztizál, hanem lelkiállapotokat, bizonyos tendenciákat észlel, s ezeket elemezve az előrelátó tanácsadás eszközével igyekszik fölmérni a jövő esélyeit. Ön eközben nyilván erősen a szemembe néz, a pillantásomat keresi/kémleli, míg egy jósnő a kristálygömbbe, a kártyákba, netán a kávézacc- ba tekint... Az új esztendőben is értem a szilveszteri tréfát; bár annyi igazság okvetlenül akadt a felvetésében, hogy a szem a lélek tükre. Úgyhogy vajákos asszonyhoz csukott szemmel tanácsos menni, a pszichiáterhez viszont őszinte és nyitott lélekkel! Nézze, ahogy nincs két egyforma ujjlenyomat, úgy az emberek személyisége szintén különböző. Már Hippokratész óta. tudjuk, hogy bizonyos típusjegyek szerint azért besorolhatók vagyunk. Ezért merem megkockáztatni, hogy kijelentsem: minél gazdagabbak valakinek a gyógyításban szerzett tapasztalatai, orvosként annál nagyobb arányban sejtheti előre, melyik betegén mely tanács segíthet. Vagy ellenkezőleg, mi az, ami amúgy sem használ, mert a beteg személyisége azt képtelen elfogadni. Az én dolgom az orvosi tanácsokkal úgy vezetni a pácienst, hogy ne legyen eleve elutasító mindazzal szemben, ami eleinte ösvényt, később utat nyithat a gyógyulásához. Azt a pillanatot kell észrevenni, amit a művészetekben katarzisnak mondanak. Azt, amikor a beteg ráébred - esetleg pont egy jóindulatú újévi fogadalom velejárójaként -, hogy mégiscsak akad kiút az adott szituációból. Ez mind a páciens, mind az orvos számára új esély, szinte közös kegyelmi pillanat. Beszélgetésünk elején utalt rá, hogy ön szintén csak esendő halandó. Eszerint nem kizárt, hogy az életben úgyszintén szüksége lehetett a komolyabb nekibuzdulásokat igénylő elhatározásokra. Mondjuk, dohányzik? Nem. Soha nem is dohányoztam. Illetve egyetemistaként egyikünk kiagyalta, hogy szilveszterkor alakítsuk meg a pipások klubját. A beavatási szertartáson el is indult szépen körbe a pipa. Hozzám, valószínűleg szerencsémre, akkor került, amikor már nem az illatos pipafüst jutott belőle a számba, hanem jól megszívtam a pipaszárban felgyülemlett, keserűen büdös szutykot. Azonnal egy életre elment a kedvem bárminő füstkarikák eregetésétől. Visszatérve napjaink jobbára újévi fogadalmaihoz: lelkileg ilyenkor mi tör föl bennünk, belőlünk? Valamiféle mágikus készenlét? Könnyen lehet, hogy csupán egy „sima” lelkiismeret-furda- lás. És erre épülően az új lehetőség esélye. Annak reménye, hogy pótolni tudjuk az elszalasztottat, jóvátenni az elron- tottat. Szóba jöhet az elmulasztottak fölötti bűntudat. Vagy „csak” a vágy. Valami jobb, kellemesebb, könnyebb, kevesebb gonddal járó élethelyzet után. A bennünk élő fogadkozási hajlam, legalábbis a csíráiban, akár már a gyermekkorban keresendő? Mindenképpen. Hiszen a mesék alapmotívuma, hogy amennyiben jó leszel, elnyered jutalmadat. Érdemes hát megfogadni, hogy jó leszek. Később a szülők nevelési elveihez való igazodás szándéka késztet sokakat a gyakori fogadkozásra. Ez az örökös megfelelési igény lehet azután a későbbi depressziók egyik eredője? Elsősorban azok lappangó, kezdeti stádiumában. Amikor az ember lassacskán kiábrándul az őt addig körülvevő világból. Amikor nem az egyéni elképzelései szerint alakulnak a dolgok, ráadásul az illető önmagát is okolja az így kialakult helyzetért. Az életnek ebben a szakaszában jelennek meg a különféle fogadkozások. Ennek egyik indítéka lehet, hogy a gyalázatos világ gusztustalan könyöklései, az állandó intrikák, a barátok közötti közömbösség láttán elhatározom: én nem leszek, nem lehetek ilyen! Igen, ez a csak azért is fogadalma. Az erősebbeknél. A gyengébb személyiségűeknél viszont a fenti állapotok tudatosítása kiválthat egy negatív reakciót: ha a világ velem szemben ilyen, megfogadom, én sem leszek más. Doktor úr, önmaga számára mit tudott tanulságképpen levonni mindabból, hogy évtizedek óta mások sorsa révén megismert életutakkal foglalkozik? Hogy mindig a magam elé tűzött reális célok felé haladjak. És a mások lelki gondjait elemezve, a rendelőmbe lépők sorsát hallgatva, gyakran jut eszembe néhai nagybácsim, aki dorgálás helyett arra figyelmeztetett, hogy mi, gyerekek jól jegyezzük meg: az eldobott kő és a kimondott szó vissza nem vehető... Manapság, a politika hazugságaival fémjelzett, teljesítménycentrikus világban, sajnos, egyre nehezebb elvárni az emberektől ennek tudatosítását. Ha így van, ki hoz reánk víg esztendőt? Aki legalább abban jeleskedik, hogy eszébe jut: mindenki a saját szerencséjének kovácsa. Talán ez a legidőszerűbb fogadalom, amellyel önmagunknak tartozunk. Mert nem hiszem, hogy a világ, az ország, a társadalom jelen helyzetében a hétköznapoktól túl sok pozitívumot, túl sok jót várhatunk. Szerintem ezért kellene, pontosabban kell is mindenkinek elsősorban önmagában keresnie a különbet, megtalálnia a kedvezőt, rálelnie a gondoktól sem mentes mindennapok derűs oldalára. Hiszen aki mosolyt tud osztani, az a környezetét is „megfertőzi” ezzel. A mosoly tovaterjed, tovább szövődik, mint a pókháló. Ön tett az új esztendőre új fogadalmat? Lassacskán hatvanas éveim derekát taposom, már csappa- nóban az én legendás vitalitásom is. Megbeszélem hát a családdal, miként lehetne racionálisabbá tenni a köznapok terheit. Kicsit jobban odafigyelni a rohanó idő értékére. Mert az eldobott kőhöz vagy a kimondott szóhoz hasonlóan, az sem vehető vissza. Persze, első körben ezt mindenkinek önmagával kell megbeszélnie. Noha mindig érdemes meghallgatni, figyelembe venni a másik meglátásait. Még ha olykor kellemetlen is, ha az ember a szavak tükrébe pillant.
